Rok­ka

A rokka olyan lábmeghajtásos szerkezet, amely egyidejűleg sodorja a szálakat fonallá és tekeri fel a kész fonalat a csévére. A rokka a kézi orsó munkáját végzi, ezért a fonásra kerülő rostcsomót vagy a rokka mellett tartott székes guzsalyra, vagy a rokkára szerelt külön rokkapálcára kötik fel.  A rokka gyakoribb nevei: a Dunántúlon rokka, ettől északra és keletre ropka, rofka, a magyar nyelvterület déli részén pörgő, pörgőrokka, a Tiszántúlon kerekesrokka, a Felföldön a Tarnától keletre egész Erdély észak-nyugati részéig kerekesguzsaly, Erdély többi részén fonókerék; a ferde rokkát itt-ott kecskerokkának, az állót a Sajó völgyében kutyaguzsalynak nevezik. A rokka fonókerékből történő kialakulása idején kézi meghajtású volt. Akkor vált rokkává, amikor kétzsinóros áttétellel az orsó és a cséve különböző sebességű meghajtást kapott, s így egyidejűleg sodorta és csévélte (feltekerte) a fonalat. A fekvő és a ferde rokka még a kézi rokkából való átmenetet mutatja. Magyarországon a 18. századtól kezdett a rokka terjedni, főleg ipari (manufaktúrás) alkalmazásban, de terjedését az ipari forradalom megszakította, s csak paraszti házi használatban terjedt tovább, főleg a 19. században. Magyarországon gyakoriak a festett példányok és akadnak tarkán virágozottak is. A rokkapálca különösen Baranyában kapott figyelemre méltó faragott és gazdagon, aprólékosan kivitelezett karcolt díszítést. (Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)