A beszélgetés elhangzott 2019. augusztus 2-án, Villánykövesden. | Olvasási idő: 27 perc
Berecz András énekes, mesemondó volt a vendége a Hagyományok Háza szabadegyetemének az Ördögkatlan Fesztiválon 2019. augusztusában, akivel Hont Angéla etnográfus, a Hagyományok Háza főosztályvezetője beszélgetett. Megtudtuk, hogyan lett a Budapesten született kisgyerekből a nyelvek szerelmese és honnan származik a mesék iránti elfogulatlan vonzódása, milyen szerepe volt a mesének, dalnak a paraszti társadalomban, miért fontos a mese és az általa őrzött nyelv és mi az, ami a magyar mesékben a görög mitológiában és Shakespeare-ben közös.
H. A.: Nagy szeretettel köszönöm Berecz András énekes-mesemondót, akihez egy személyesebb kérdéssel fordulok először. Hol születettél, hogyan kerültél a mese világával kapcsolatba?
B. A.: Budapesten születtem, a Vadász utca 27-ben. Műemlék jellegű épület. Mikor iskolába mentem, egy cipészmester mindig megkérdezte, hogy iskolába megyek-e. Kötény volt előtte, a szerszámai láthatóak voltak az utca felől. A szenes szekerek jöttek, és lapáttal hajították be a pincébe a szenet meg a fát. A jegeseknek zsák a vállán, mikor csákánnyal lehúzták a szekérről a jégtömböt, és vitték be a vásárcsarnokba, amelyiket Eiffel mérnök és társai építettek – az is műemlék épület. Gyönyörű öntöttvas elemek, tégla és homokkő. Kinyitottam az ablakot, szembe velem egy vaddisznó, egy borjú és egy ponty nézett. A lakásunk mérete: egy ágyban aludtunk a szüleimmel. Egyetlen gyermek vagyok. Édesanyám negyvenhárom éves korában szült, mint elsőt-utolsót. És az ágyról, ha három irányba ugrottam, falba vertem a fejem. Negyedik irányba nem tudtam, mert falnak volt támasztva. Tehát rettenetes kicsi lakás volt, nem lehetett azt megcsinálni, mint amit nálunk, hogy háromszor kérdezem a gyerekeimet – akik a tetőtérben vannak, ha én lent, és lent vannak, ha én a tetőtérben –, hogy érzik magukat vagy efféle dögunalmas dolgokat. Mi egymás hegyén-hátán voltunk, és mivel televíziónk se volt soha, jó nyugodtan meghallgathattuk egymást. Édesanyám vérbeli mesemondó volt, egyrészt azért, mert az iskola nem kezdte ki az eredetiségét, négy évet járt iskolába. És ezért aztán odahaza kunhegyesi héroszokról, félistenekről hallottam állandóan, akik a kocsmában verekedtek, kútból húzták egymást, és mégis nagyon jó barátok voltak. Olyan különleges, olyan bogáncsos jó emberekről mesélt mindig. Ez volt a gyerekkorom mesevilága. Édesapám egy ötszáz fős faluból, a hegyek közül, Gömör megyéből jött. Ők világéletükben csempészek voltak – nem azért, mert tetszett nekik ez a sors, hanem mert Trianonban rossz helyen húzták meg a csíkot. Tehát ők ott vásároltak, ahol a szüleik, nagyszüleik. Somoskőújfalun úgy vettek borjút, birkát, hogy beverték az erdőbe, és otthon, Sőregen jutottak ki, finánccal nem találkoztak közben. A környéken a forrás neve nem betyárok forrása, hanem csempészek forrása volt, nem betyárok, hanem csempészek tölgyfájáról, csempészek kútjáról beszéltek, vagyis a betyár szó két szótagját csempésszel helyettesítették be. Amikor édesapám megszökött az amerikai fogságból München alól, ő úgy jött haza gyalog, hogy Bécs alatt az orosz záron is átjött, ami komoly vállalkozás volt. Hárman indultak el, és egyedül érkezett meg. Őneki ez volt az élete, szeretett szökdösni, mert muszáj volt.
H. A.: Ez már önmagában egy mese volt. Tehát a család ismertette meg veled a csodálatos néphagyományt. Mi fogott meg és ejtett rabul téged ebben, mitől lett ez az életed?
B. A.: Talán a különbözőség, hogy az iskolában más nyelvet, más szókészletet hallottam, mint odahaza. Édesapámnak egyebe se volt, csak a sok nyelve. Több nyelvet ismert, 12-13 nyelven fordított. Halott nyelveket is ismert, jól tudta a latint és a görögöt. De ínyencségei is voltak, hogy még vogulul is tudott. A mellényzsebében mindig Landenscheit szótárak voltak, cseh-portugál szótár, jogi szótár. Ezeket szórakozásból kiolvasta és megjegyezte. A dolog mögött az volt, hogy nagyon szerette a nyelvet. A rajongásának maga a nyelv volt a tárgya, a pontos szavak és a találó szórend, ez volt a szenvedélye. Mert ugyanazokkal a szavakkal el lehet mondani valamilyen üzenetet, de ha ezt bizonyos szórendben mondod el, akkor már az érzelmekkel lehet játszani. Késleltetéssel nagyon sokat lehet elérni. Ő tehát tudatosan irányított engem. Ha hoztam haza valamit, ami neki nem tetszett, azt lecsavarta a számról egy perc alatt. Már óvodás koromban tudtam, hogy mi a germanizmus, és alkalmaztam is. Mondtam az óvó néninek, hogy ez germanizmus. Ez a meg van mondva, mondta ő, én meg mondtam, ezt másképp is lehet mondani. Budapest V. kerületében úgy voltam kétnyelvű, hogy pontosan ismertem azt a nyelvet és szókészletet, amit a jó barátokkal használtunk, amikor forgolódtunk lent a Balassi téren, meg a Honvéd téren hajigálóztunk, futballoztunk, és mikor hazaléptem, tudtam, hogy otthon mit várnak. És azonnal, mielőtt kimondtam volna egy gondolatot, már mérlegre tettem, kivel is állok szemben. Tehát a magyar nyelvnek ezt a gazdagságát, a sokféleségét egész korán ösztönösen megszimatoltam. Ma is ennek veszem hasznát. Meg annak, hogy édesanyám figurás ember volt, vagyis figurás asszony. Ha utaztunk a hetes buszon, sokszor meg kellett kérjem, hogy édesanyám, most már ne nézd annyira azt az embert, mert az egész autóbusz azt nézi, hogy te hogy nézel. Ezt nem lehet csinálni. Hát, de kisfiam, nem látod, hogy szegény nem tud beszélni, valami tojás van a torkán. Hát mondom, figyelj, angolul beszél. Többen beszélik, mint a mi nyelvünket. Igen, mondta anyám, de hogy szenved közben szegény. És este már olyan műsort csinált abból az alakból, annyira élére tudta tenni azt a figurát, hogy mi estünk jobbra-balra édesapámmal. Bárkit, aki természetellenesen vagy általa nem ismert módon mozgott, azt megfigyelte, és rá volt írva, hogy ebből ma este műsor lesz. Ott volt a szemén, hogy hoppá, szedi fel a muníciót, mint a lepkegyűjtő, mikor hadonászik, ő a szemével felfalta, és este már bolondozott. Úgyhogy előtte megállni természetellenes dolgokkal nem nagyon lehetett, mert perc alatt tréfa, finom gúny lett belőle. Azt mondják erre, van, aki szőr ellenében simogat. Simogat, de szőr ellenében, ez a lelki alkata.
H. A.: A paraszti társadalomban voltak mesemondók, jó énekesek, a mese meg az ének szerves része volt a társadalomnak, a faluközösségnek, az ember életének. Mikor meséltek és mikor énekeltek?
B. A.: Nagyon sokféle úton lehetne elindulni, hogy pontos választ adjunk. Ahogy az idő múlott, és a civilizáció felé kezdtünk rohanni, mind a kettőből, időből és civilizációból is egyre kevesebb lett. A működő faluban mindenki tudott mesét. De mindig volt egy a százból vagy ezerből, aki még a többieknél is jobban. Ritka volt, aki ne tudott volna a gyermekének dalolni, de mindig volt a százból vagy ezerből egy vagy kettő, aki a többinél is jobban. Például Hazug Pista bácsi Gyergyóalfaluban (Köllő István, 1931-2016). Ezt a szerepet töltötték be a társadalomban a kirgizeknél, kazakoknál az akinok. Ezek az énekes mesemondók erre tették az életüket, vagyis hogy az élet tette föl őket erre. A tehetségük terelte őket ebbe az irányba, ragadt rájuk a sok mese és ének. Meg tudták énekelni azt, ami egy népnek fontos. Jártak lakodalmakra, temetésekre lóháton, ott egy ilyen 30-40 éves emberben egy népnek a sűrítményét találod meg. Ha ő kinyitotta a száját, a kirgiz vagy a kazah népnek az etikáját hallottad belőle. A Mátyás királyról szóló mesékben is etikai kódexet találunk. Hallhatjuk belőlük, hogy a kényes magyar ember nem nagyon szereti, ha a fején ülnek és parancsolgatnak, de az is látszik, hogy ki az, akit még elvisel maga fölött. Na, most ezeknek az énekeseknek, mesemondóknak, akik lóháton járták be az óriási területeket, nemcsak szájuk volt, hanem fülük is. A mesemondónak, énekesnek tán még fontosabb szerve a füle. Azt mondták a régiek, két fület kaptál és egy nyelvet. Tehát ha nem tudsz kétannyit hallgatni, mint beszélni, kár, hogy kinyisd a szád. Tehát aki csak a maga tudásába hullott belé, mint a légy a levesbe, és nem találja a tányérnak a szélét, az pórul járt, de akinek a széles világ hasznára van, arra mindig ragad valami. Azt mondják, a szamárnak is ekkora füle nem nőhetett, csak ragadhatott. Úgyhogy én azt vettem észre, hogy akik jól tudtak énekelni, azoknak a fülük is jó volt. Meg tudtak másokat is hallgatni, és egy kicsit a maguk sorsához igazították a szöveget. Egy kicsit a dallamon is tudtak igazítani, és akkor rögtön lehetett tudni, hogy hoppá, ez az övé. Régen sűrűbben meséltek, sűrűbben daloltak, ma megritkult ez a mutatványunk. Városban többek közt azért kevesebbet, mert az ember szégyelli magát a lakótelepi lakásban, mit fog mondani majd a szomszéd. Úgyhogy csak duruzsolni mer. Belül a fejében jól hallja, de ami a torkán kijön, az fényévnyi távolságban van attól, mint amit belül hall. Kipróbálod, hú, ez nem hasonlít, jobb lesz, ha elhallgatok. És így életen át csak titokban a fürdőszobában duruzsoló ember leszel. De a faluközösségben megvoltak az ünnepek és a közös éneklés alkalmai. Ott nem lehetett azt mondani, hogy hát nekem nincs hallásom. Ha gyerekkorodtól fogva együtt énekelsz a többiekkel, az helyre rakja a hangodat. Ha mindig alatta énekeltél, az megemeli, ha mindig fölé, lenyomnak. Idővel kialakul, hogy jól énekelsz. A közösség ezt a csodát is meg tudja csinálni. A sokat együtt éneklő népek közt nincs hamisan éneklő ember. Az elszigetelődő, szanaszéjjel élő emberek közt pedig alig van, aki énekelni mer. És mindig arra hivatkozik, hogy énnekem botfülem van. Mondom, ne dicsekedj, ember! Törd meg magad, és kezdd el elölről, mert így a legnagyobb jóról maradsz le. Az ember a legjobb jóról általában röhigcsélve szokott lecsúszni. A közös éneklés az emberi szövetségek közül az egyik legszebb. Együtt dalolásban az idő csak úgy elugrik, és az ember boldog lesz, úgy megkönnyebbedik.
H. A.: Lehet azt mondani, hogy a magyar paraszti társadalomban a mese az inkább közösségi, a dal viszont inkább az egyént kíséri? A mesealkalmaknál van a mesélő és van a közössége, de az ének ezt nem feltétlenül igényli.
B. A.: Az biztos, hogy mesét magában az ember csak ritkán mond. De én például magamban is mesét szoktam mondani. A legjobb mesemondók is, amikor magukra maradnak, úgy érzik, azt a sok mesét muszáj portalanítani. Aki reggeltől estig mesék közt él, az olyan, mint a király kincstárosa. Van egy kád aranya, de azt állandóan pakolászni kell. Áttenni a bal oldalra, áttenni jobbra, megnézem, hú, a fene egye meg, itt kezdtem felejteni ezt a meserészt. Ott meg az a rész az még nekem sem tiszta, hogy vajon miért azt csinálja az a szereplő. És akkor elkezdem csiszolgatni, foglalkozom vele. Nem látszik a mesemondón, de magában is mondogatja a mesét, mint ahogy a dalos is énekel magában. Még egy érdekességet erről. A legjobb mesemondóim, akikkel én találkoztam, magányos emberek voltak. Szerintem az eredeti észjárásukhoz az kellett, hogy a közösség tudományát kivigyék messzire, Hazug Pista bácsi például tizenöt kilométerre a falutól. És ott magában, ahogy összerakosgatta, az olyan állapot, amit a többiek nem tudnak. A magányban a tudománya kinyílik, új életet kezd, olyan, mint a hordóban a szőlőlé. Zárd be a hordóba, aztán hasonlítsd össze a dzsússzal. Hát nem ugyanaz. Megérlelődik, érdekes lesz. Mitől olyan érdekes a pásztoremberek éneke? Kiviszi tavasszal a legelőre, mire ősszel bejön, már új köntöse van. Megcsavarintja innen, belerak onnan. Egyszer vettem fel egy vitát a juhászember Czirják Mihály bácsi és a felesége közt. Azt mondta a feleség, én úgy szorongatnálak tégedet, mint te a kutyáidat, hogy egyféleképpen danolj már. Jönnek ezek a pestiek, azt te hol innen veszed, hol onnan, kanyarítod erre, veszed túl. Hát tiszta szégyene vagy a dalolásnak. Meghallgatta a Mihály, s azt mondta: megfogd a szád, de nagyon hamar. Mert a dalolásnak az értelme az, hogy tedd belé magadat, mutassa meg a dal, hol vagy éppen. Hogy te ott jártál, te ezt érezted. Tehát az orrom előtt a szabadság és a törvény vitatkozni kezdett. A szabadság a férfi porciója volt, a kötöttség meg az asszonyé. Az asszony a faluközösséget képviselte, a pásztor meg a legelőt. Ő a felhőből olvasta ki a maga nótáját. Hanzat Rasul a Kaukázusban kitűnő énekes volt, aztán versíró lett. Mikor a kertben hanyatt feküdt, nézte a felhőket, felesége már harmadszor jött ki, hogy most már jöjjön ebédelni. Akkor felpattant, azt mondta, nem látod, hogy dolgozok. Úgy megijedt az asszony, hogy visszaszaladt, hát akkor halj éhen, mondta. Tehát a verssel, dallal való foglalkozás magányt is kíván. Csak ha kiforrott, akkor lehet a közösségbe menni vele.
H. A.: A közösség bírál is, meg dicsér is, ugye?
B. A.: Igen.
H. A.: Tehát a közösség is alakítja a mesét.
B. A.: Bizony. Nagy előnye a mesemondásnak, ennek az emberiséggel egyidős műfajnak, hogy le van csiszolva, mert sok ember sok emberen próbálta meg. Ez behozhatatlan előny. Tehát például úgy okos, hogy érthető. Ez ma nem így van, a mai világban az okos ember legékesebb címere, hogy érthetetlen, és ezzel még kérkedik is. Borzasztó boldog, hogy néhány új szót be tud hozni, amit a szegény diákság nem ért, de úgy érzi, hogy neki ezen a nyomvonalon kéne továbbmenni, és ő is elsajátítja az érthetetlenségek érthetetlenségeit. Ez nem azt jelenti, hogy butaságokat mond, csak valami ködbe burkolózva érzi jól magát. A mese úgy okos, hogy érthető. A másik tulajdonsága, arányos. Ha a mesélő sok emberen kipróbálja a mondanivalóját, észreveszi az egyenetlenségeket. Egy hangos ajtónyitással bejövő hallgató elvonja a figyelmet. Ez a mesélőnek komoly kihívás, de én azt nem veszem zokon, csak mindig levonom a tanulságot. Fölösleges dolgokat mondok addig, amíg visszacsavarják a fejüket, mert egy nyíló ajtó szétver mindent. Az olyan, mint amikor fölállványozod a Bazilikát, éppen tennéd be a gyámkövet a kupolába, és kirúgják alólad az állványzatot. Kezdheted elölről. Na, most, aki ezt zokon veszi, az ne menjen mesét mondani. Ezt csak a világ legvidámabb tempójával érdemes csinálni. Aki beszél, észreveszi, hogy a közönség egyenetlenül figyel, mert az élet zajlik. A mese nem egyforma, az egyik résznél csak néz maga elé mindenki, a másik résznél kipattan a szeme a nézőközönségnek, elfelejti az otthon égve felejtett vasalót, elfelejti a kettős könyvelést. Azt a részt szokta hizlalni a mesemondó, mert érzi, hogy itt valami közös öröm beült közénk, hát csak nem rúgjuk fenéken! De a másik résznél esetleg nekifutok tizedszer-huszadszor, és nem olyan érdekes másnak, mint énnekem. Vagy azért, mert tényleg nem érdekes, vagy még nem tudtam jól átadni. Ha a történet évszázadokon, évezredeken át csiszolódik, csodálatos állapotokat tud elérni. Egyébként a mesében még az csodálatos, hogy aki a mesét elmondja, esetleg nem is érti pontosan, amit mond. Tovább tudja adni másnak, és lehet, hogy a harmadik fogja megérteni. Úgy van becsomagolva a tapasztalat, az okosság, a szépség, emberjavító gondolat, hogy azt ki lehet bontani, mert magában a történetben lakik. A fogalmi gondolkozás nagyon nehéz helyzetben van, mert ha kimondtál egy mondatot, minden szavadat definiálnod, tisztáznod kell, és amíg ezt hosszasan magyarázod, azalatt mindenki elszalad. Tehát a filozófus és a társai általában arra vannak ítélve, hogy a szakmán belüliekkel maradjon, az azon kívüliekre kiterjeszkedniük nagyon nehéz. A mese úgy filozofikus, úgy etikus, úgy esztétikus, hogy közben közösségi.
H. A.: Mesélni általában olyan alkalmakkor volt szokás, amikor nem volt más dolguk, esetleg csak a kezük járt közben. Téli estéken a fonóban, miközben szöszöltek, vagy kukoricafosztáskor, vagy egy aratási nap, elalvás előtt, vagy kint a pásztorok egymásnak. Milyen funkciója volt ezeknek a meséknek? Aki hallgatta, mit szűrt le belőle? Miért volt fontos, hogy elhangozzanak ezek a mesék?
B. A.: Általában és elsősorban a mese a lógós orrúnak felcsapja az orrát, aki meg igen fennhordja, annak rákoppint egyet. Tehát a mese a helyes orrtartás végett jött létre – ezt szögezzük le gyorsan. Tehát ritka az a mese, amelyik nem az életnek fogja a pártját, a küzdelemnek, a szerelemnek. Egész egyszerűen ez az első. Sokféle réteg van a meséken belül, van olyan, ami egész egyszerűen világkép. Vannak olyanok, amelyek a csillagos eget megmagyarázzák. Elmond egy földi történetet, és végül a szereplőket fölhajítja az égre, és onnantól kezdve a gyermek könnyebben tud tájékozódni, mert annak a csillagképnek földi története van. Rengeteg mese van, amelyik segít eligazodni a világban. Van, amelyik a szerelem magasiskolájában már elöl jár, és onnan csepegtet tudást. Az ifjút valahogy fel kell készíteni, mert a párválasztás nagy csatamező. Van mese az emberi szó ünnepéről. Hogy olyan szavakat mond ki, amik nem igazak, te mégis látod magad előtt. Azért mond mesét, hogy kérkedjen vele, hogy a lehetetlent is lehetségesnek akarod hinni. Tehát mikor Hazug Pista bácsi magyarázza, hogy olyan szárazság volt, hogy a halak már háromévesek voltak, de úszni még nem tanultak meg, akkor az ember lapoz a fejében, hogy… és olyan jól esik elhinni, pedig hát már ahogy levegőt vett, se igaz. És aztán folytatja, hogy a nagy szárazságra a Jóisten adott olyan esőket és olyan árvizet, hogy a padláson az egérfogó halat fogott. Érted? Nem hiszed el, de most miért ne hinnéd el, mikor az öröm forrása, hogy te éppen a lehetetlent hidd el. Majd bolond leszel nem részt venni a bolondozásban… Tehát olyan mesetípus, amiben a nyelv, a szó láttató ereje talál magának egy zsebkendőnyi területet, és azon táncikál. Őrült szép táncot jár el rajta. Ezek a Háry Jánosok nagyotmondó meséi, és ezen belül is millió változat van. Nekem Pista bácsi legkedvesebb meséje a hazajövetel az orosz hadifogságból, Szibériából. A szereplő láb nélkül jött haza, olyan házba, ahol már nem várták. És akkor kérdezték, hogy mi történt. És nem panaszkodott, hanem elkezdett bolondozni.
Hazug Pista bácsi úgy beszélt, hogy minden mese volt. Mondta, hogy ő mindig is szerette az árvizet, mert az mindig hozott valamit. Egyszer is hozott egy sárga gumicsizmát, azt mondja, igaz, három nap kellett várjak, jött a párja, az zöld volt, de a lábamra talált. Mondtam a Jóistennek, hát, ha te ilyen árvizet is tudsz adni, adj máskor is, mert én ebből felruházódok.
H. A.: Van-e funkcióbeli változás a régi mesemondás és a mai között?
B. A.: Nagyon sokat változott a világ, mások az alkalmak. De én azt hiszem, hogy a mese alapjában véve még mindig ugyanazt tudja. Akárhová elfejlődik az ember, amíg születéssel jön erre a világra, és halállal vonul ki, a létezés legfontosabb kérdéseire választ kap a mesével. De változnak az alkalmak. Például az, hogy milyen helyzetekbe keveredik a mesélő. Nem gondoltam, hogy valaha egy böllérfesztiválra elhívjanak délutánra. Én se gondolkoztam meg az se, aki meghívott, mert az tudni való, hogy böllérfesztiválon már hajnalban nincs józan ember. Na, most, nekem délután hatkor kellett elkezdeni, mikor már mindenki a földdel volt egyenlő. Rendes társadalomban, ha nincs kinek mesélni, akkor nem mesélünk. De hát ha elhívtak háromszáz kilométerre az otthonomtól! Én olyan sokat nem hisztériázhattam, mondtam a mesét magamnak. Ezek már a mi korunk jelenségei. Egy másik eset, egy kordokumentum, egy kommunikációs zsákutca, olyan, hogy önmagában is gyönyörűség. Elhívtak egy városnak a városházára, hogy ebéd mellé mondjak mesét. Na, már ez nem tetszett, de eljöttem, mert kedvesen hívtak. Svédasztal volt az udvarra kitéve, középre egy malac, citrom a szájában, engemet odaállítottak a malac fölé. És mondták, hogy az újságírók kétszázan vannak, mindjárt nyílik az ajtó, jönnek ki, reggel nyolctól fél egyig előadásokat hallgattak, és most miközben ebédelnek, mondjak nekik egy jó mesét. Hát mondom, várjatok, én most megyek haza, mert ennek semmi értelme. Andriskám, ne csinálj már botrányt. Na, jó, mondom, én nem csinálok. Megvizsgáljuk a helyzetet. Kérem szépen, nyílott az ajtó, jött a közönség, az újságírók, én meg állok a sült malac feje fölött. Mindenki bekapcsolta a telefonját, nekem pedig azt mondták, kezdjem. Elkezdtem az én kis nyomorult mesémet. Néztek, hogy hülye vagyok-e, hogy mi bajom nekem. Fél kézzel felmarkolták az ennivalót, a majonéz meg a ketchup kiugrott a foguk közül. Én mondom a mesémet, egy idő után megszokták, hogy én beszélek, ők is kezdtek egymással beszélgetni. A kétszázból egyetlenegy ember se figyelt énrám. Én megértettem őket. Azért, hogy maradjon a békesség – nem ővelük, mert ők békében voltak, hanem saját magammal és a mesterségemmel –, hátat fordítottam nekik, és háttal nekik elmondtam a legkedvesebb húszperces mesémet, amit magamban is mindig szívesen elmondok. Ekkor kezdtem érdekes lenni, azt hitték, hogy avantgárd előadásról van szó, holott az én megfordulásom funkcionális volt, mert nem akartam bedilizni, nem akartam mérges lenni. Mikor hátat fordítottam, egy tűzfal került velem szembe, arra repkény volt felfuttatva, és azon a káposztalepkék násztánca volt, és a lepkék ezrével tapsoltak nekem a szárnyaikkal. Ezért a csöndes tapsviharért is érdemes volt hátat fordítanom. A világ legszebb, legfontosabb szavainak is idő kell, mert ha nincs meg az alkalom hozzá, kár mondani, akkor el kell engedni a pillanatot. Holnaputánig tudnám sorolni a csámpás vagy csodálatos kudarcaimat, érnek annyit, mint a sikereim, mert mind rendkívüli. Ilyenek után mondjuk, egy hétig elmegy a kedvem a mesterségemtől, de amikor megjön, akkor megacélozva jön el. Ugye, ami nem pusztít el, az megerősít.
H. A.: Mit gondolsz arról, hogy a régi szövegzárványok meg dallammaradványok, amelyek a mesékben, énekekben megőrződtek, mit jelentenek a ma emberének?
B. A.: Megszámlálhatatlan mindent, még számba venni is nehéz. Ha már a zárványokról beszélünk, fontoljuk csak meg, hogy kéthetenként egy nyelv elvész a világban. Kéthetenként egy nyelv elpusztul. Minden nyelv egy sajátos észjárás, pótolhatatlan. Például kétszázötvenezren beszélik a tuvai nyelvet. Ez egy dél-szibériai nyelv az altaji török nyelvcsaládból. Mikor a múltról beszélnek, akkor azt mondják, hogy az előttük van, a jövő pedig mögöttük. Ilyen a stratégiájuk, és ennek is van egy logikája, mert tudom, hogy mi történt a múltban, ezért arccal vagyok felé. Viszont a jövő az titok előttem, tehát csak a hátam mögött lehet. Így épül föl a nyelvük. Ez egy veszélyeztetett nyelv, ha eltűnik, a bonyolult világnak ezt az igazságát ki fogja képviselni? Senki. Ugyanígy megvannak a magyar nyelvnek, a magyar észjárásnak a pótolhatatlan szépségei, amelyek más nyelvekben nincsenek meg. És ezt más őrizni nem tudja, csak mi. A természetvédelmi területek védenek különleges állatokat, növényeket, amelyek nélkül ökológiai katasztrófa fenyegethet minket. A magyar nyelvnek – általában a nyelveknek – természetvédelmi területe a mese. Amit én köznapi nyelven az áruházban nem tudok elmondani, mert nincs idő rá, és mert hülyének néznek, és megsértődik a pénztáros kisasszony, azt el tudom mondani mesében. Kapcsolatot tartok az idővel, megértem a kódexek nyelvét, és otthon érzem magam egy kultúrában. Hát ezt is üzenik a mesék, és abban foglalt zárványok. És mindig életre biztat a mese.
H. A.: Sok mindennel foglalkoztál életedben, csak egy pár dolgot említek: csuvas sördalok, Shakespeare vagy a görög mitológia. Hogy fér ez meg együtt?
B. A.: Hát most tényleg az ógörögök kaptak el, és nem tudom, mikor fogok kitalálni a görög témákból, mert én még akarnék sok mást is csinálni. Nagyon érdekes, hogyan hatalmasodik el egy téma az emberen. A görögökkel való foglalkozás negyven évvel ezelőtt kezdődött el. Hosszú hajú, kócos, loboncos, csővázas hátizsákos turistaként sétáltam Thesszalonikiben a török negyedben, és Jorgos bácsi a feleségével megcsodált engem, mert úgy szimatra is volt bennem valami furcsa. Abban az időben nem sok magyar embert láttak ott. Ki vagyok, mi vagyok? Hát mondom, magyar vagyok. Áh, Puskás! Az egész utca összegyűlt, mindenki ennivalót, innivalót hozott. Rövid időn belül szédelegtem rendesen. Mikor eljött a lefekvés ideje, Jorgos bácsi és a felesége hazazavarta a vendégeket, majd a következő történt. Az udvaron egy kicsi ágyacskába lefeküdtek ők, az öregek, és frissen megvetettek nekem egy ágyat bent a szobában, a nagy ágyat, ahol ők szoktak aludni. Mielőtt engem pizsamába öltöztettek volna – piros selyempizsamába, ami az öregé volt –, azelőtt gondosan bevizezték a hajamat, és az öreg Jorgos elővett egy hosszú szárú fésűt. A fésűvel elválasztotta középen a hajamat, mint egy nyílt seb, olyan lett középen a hófehér választék. Azt mondták, hogy Andreas, hát eddig olyan voltál, mint egy amerikai hippi, de most mint egy szép görög gyermek, olyan vagy. Te a miénk vagy, fiam, a miénk. Benyomtak az ágyba, ott forgott velem a világ. Ki vagyok én, mit keresek itt, kik ezek az emberek, mi zajlik énvelem, milyen a világ, kinek fia vagyok én, miért? Ezeknek nincsen? Pont én? …. Itt dőlt el a görögökkel való foglalkozás. Az utóbbi időben a görög mitológiát úgy mondom, mint egy magyar mesét. Csodálatos fonográf felvételekbe botlottam, Isztambulban vették fel 1950-ben egy kis-ázsiai görögtől, Vurlai analfabéta kikötőmunkástól. Hát egyik dallam szebb, mint a másik. Én magyar füllel találtam rá, és megmutattam a zenetudományi intézetben, ott ájuldoztak jobbra-balra. Több mint a fele tiszta ötfokú, tehát somogyi hosszi furuglán is el lehet kényelmesen játszani őket. Avval még nem értem rá foglalkozni, hogy ezek hogy szűrődtek be a görög dallamtengerbe. De az új műsoromban, a régi stílusú görög népdalok és a mitológia össze van fésülve egy bizonyos rend szerint. Megjegyzem, hogy a Jóistennek van humora, ha valamivel foglalkozik az ember, utána még megerősíti, legalábbis az én esetemben. Mert mikor a dodekanészoszi nyelvjárás izgatott, Rodosz meg Leszbosz, szólt egy barátom, hogy kéne valami munkát szerezzek, mert itt van egy moldvai csángó fiú, nincs pénze. Hát mondom, pénzem nekem sincs, de a kerítésem rozsdás, ha azt lefesti, adok neki. Festegeti zöldre a kerítésemet a koma. Kérdem, hol lakik. Külsőrekecsinbe való. És hol laksz? Hát tulajdonképpen Görögországban. Görögországban, hol? Lészvosz szigetén. Hány évet éltél ott? Tizenöt évet, most egy hete van itt, jobban tud görögül, mint magyarul. Úgyhogy a moldvai csángó fiú, Gyurika olvasta fel nekem a görög dalok szövegét, ő tudta, hogyan kell kiejteni. Úgyhogy beleestem a görög nyelvbe, mint a szúnyoglárva a dézsába, azt nem találom a kijáratot.
H. A.: Közeledik az időnk vége, ha bárkinek van kérdése, most tegye föl Andrásnak.
Nő a közönségből: Az elején említetted a bogáncs életű embereket. Ezen mit értsünk?
B. A.: Bogáncssorsúnak a Nagykunságban azt mondták, aki nem tudta, ki szülte, árva gyerekként valahova odarakták pásztorok vagy a kocsmárosné nevelték fel. Szűcs Sándor gyűjtött fel ilyen sorsokat, ilyen volt például a híres dudás, a Tulok Balogh Márton. Nem tudták, ki fia-borja volt. A sírjukat se tartotta számon senki. Az ilyen embereknek sokszor az volt a temetésük, hogy egy öreg csónakba berakták, nádat, gyékényt löktek rá, megrúgták, aztán bent a vadak megették. Az Alföld kemény sorsokat rejtett, ezek alig ismertek, nincs még irodalmuk. (Szűcs Sándort jó szívvel ajánlom, ő feldolgozta az általa Háromföldnek nevezett rész, a Sárrét, a Nagykunság, és a Hajdúság régi életét.) A bogáncssorsúakat szél fútta ide-oda, a szúrós élet tanította. Tulok Balogh Mártonról még mondok valamit. Már 99 éves volt, és azt mondták róla, hogy ez még jövőre is táncolni fog. És táncolt is. Egyet belefújt a dudájába, aztán szegre akasztotta, és szólt a duda magától. És akkor százévesen beállt a táncba. A többiek azt mondták: na, az öreg száz tű hosszát megjárt lábai fürge bocskorba vannak fűzve. Mit is jelent ez? Ez a mondat annyira magyar észjárású, érdemes megvizsgálni. Száz tűnek nem nagy a hossza, ha leteszed őket egymás mellé, azt mondod, Uramisten, ez az öreg egy helyben töltötte el az életét. De ha meggondolod, hogy egy bocskor egy esztendeig tart, és a bocskorvarró tűvel évente varrtak egy bocskort, akkor száz tű hosszát megjárt lábai, az azt jelenti, hogy ő százéves. De szándékosan talányosan és költőien fogalmaz. Ennek az embertípusnak nem esik jól egyértelműen fogalmazni, azt utálja. Ezt nem pontosan értik az Elbától nyugatra, ott nem értik azt, hogy azt nem úgy kell érteni... Pedig az emberi beszéd egyik legszebb pillanata, mikor a hallgatónak rá kell jönnie, hogy te most tréfálsz. Tehát komoly arccal elmondasz valamit, ami nem úgy van, de ne foszd meg őt attól, hogy erre rájöjjön. Ez az Elbától keletre humorforrás és kedveskedés, az Elbától nyugatra megbántódnak rajta. Nem érek rá, hülye vagy, mit húzod az időmet? De van ennek is haszna, mert az ilyen egyértelmű világban egyértelműen működő társadalom van, tehát ha tízkor nyit a múzeum, tízkor kinyit. Hat óra egy perckor meg dörömbölhetsz, mert bezár. Ahol meg ilyen százértelmű-féleségek vannak, ott a tízórás nyitás lehet tizenegy is. Azt meg igazolni tudom, hogy ha jóképű vagy, nyolc órakor meg kinyitják, akár odaadják neked a gyűjteményt. Na, most nézzük a mondat másik részét. Száz tű hosszát megjárt öreg lábai fürge bocskorba voltak fűzve. Ez is tetőtől talpig magyar gondolkozás. Nem azt mondja, hogy milyen gyorsak voltak a lábai, mert utál szembe dicsérni, szemérmeskedik. A bocskor a fürge neki. Csak véletlenül jó bocskorba fűzte a lábait az öreg. Jöjjön rá a hallgató a lényegre. A nyelv természetvédelmi területein meg lehet őrizni pazar szépségű mondatokat. Olyanok, mint egy műalkotás, mint egy-egy gyöngyszem. Felveszed, megnézed, milyen logikával alkották, milyen okosan modellezte a világot, és azt mondod, ez illékony anyagból van, mert hangokból tevődik össze, de műalkotás. Vegyük azt a szót, hogy kasmatolni. Szerintem ez is műalkotás. Ezt Udvarhely környékén mondják arra az emberre, aki csinálja a semmit. Tehát mikor jön a főnök, megemeli, amit ott kéne hagyni, és nyög hozzá. Kasmatol, érted? Csinálja a semmit. Egyébként annak is van veszélye, ha a szavaknak nagyon sok értelme van, de a költészetnek pazar talaj. De nem csak a szavaknak, hanem a mozdulatoknak is több jelentése lehet. Ismerek balkáni zenésztársakat, voltunk nyugaton velük, tudtak úgy fejet csóválni, ami bólogatásnak is megy, az autóban hátul a plüsstigris az semmi ahhoz képest. És tudták úgy ragyogtatni a szemüket, amikor jött a holland menedzser, hogy főnök, te vagy az isten. Aztán összenéznek, amiben az is van, hogy a rohadék, milyen keveset ad. A dolgoknak még hány jelentésrétegét ki lehet fejleszteni! A legeslegfinomabb mozdulat és színárnyalat és hangszín… és amikor kialakul a hallás erre, azután már még hiányolja is ezeket.
Férfi a közönségből: Egy kérdésem lenne, a négyéves kisfiam történetéből indulok ki. Sok mesét néz, és nagyon sok mesét olvasunk neki. Magyar népmesék, Varró Dani, Berg Judit ugyanúgy megy, mint a Villám Mcqueen, a Walt Disney meg a Harry Potter. A Harry Potterből már két könyvet felolvastunk neki, és az első kettőt is többször megnézte. Kaptunk is érte elég sok kritikát, hogy miért nézetjük ezt vele. Este lefekvésnél mindig van gyerek ima, és mindig van felnőtt ima. Jó két hete a felnőtt imánál elmondtam a felnőtt imát, amikor ő elkezdte mondani, hogy szabadíts meg a háromfejű kutyától, a trolltól és a Voldemorttól, mindörökkön örökké. Ámen. Akkor elgondolkoztunk a feleségemmel, hogy akkor mégse kéne a Harry Pottert nézni. A kérdésem, hogy egy négyévesnek adjuk-e a Harry Pottert. Szerintem az is mese, és én szívesen adom neki. De azért kíváncsi vagyok, mit gondol erről.
B. A.: Én nem tudok receptet adni, se jó tanácsot. Ha te szereted, és szereted a gyerekedet, akkor te átadod neki. Az ember továbbadja, amit szeret. Azt el tudom mondani, én hogyan gondolkoztam erről. Csodálatos gyereked van, hogy a miatyánkot ilyen szabadon tudja kezelni, és én szerintem ez a csodálatos a szülő-gyermek kapcsolatban, hogy egyszer csak kitör a lélek abból a kis gyermekből. Hasonló történetem nekem is van. Rokonságon belül az István fiam tanította az evés előtti imára az egyik unokatestvérét. Mondta neki: Jöjj el, Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Na, most, a Gáborkának a kis kutyuskája megöregedett, és kimúlott ebből az árnyékvilágból. A kerítés mellett elkaparták, és ő kis kavicskákból keresztet rakott rá. És egy imát tudott, de azt el is mondta: Jöjj el, Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. A döglött kutya felett. Az ember a gyerekektől mindig elképed, ahogy újra felfedezik a világot, és néha olyan zseniálisan, hogy az ember hanyatt esik a szépségtől. A Daninak hóemelkedése van, mert havat evett. Hogy lenne hőemelkedése annak, aki havat evett? Hát ezt hova tudod tökéletesíteni? Mivel engem borzasztóan izgat a nyelv, a magyar nyelv szépsége, sokfélesége és mindenfélesége és észjárása, én csak magyar népdalt és magyar népmesét próbáltam a gyerekeimnek mutatni. Mikor abból kifogytunk, akkor jöttek a más népek meséi, Lázár Ervin, aztán mi is bejártuk a világirodalmat, de az alapnak azt tartottam, hogy amíg az anyanyelv kialakul, addig azokat a szereplőket, azokat a nyelvi fordulatokat adjam meg neki, amik ránk maradnak, és más nem tud vele úgy bánni, hogy megmaradjon, hogy élő legyen. Utána aztán övé a világ, de a kikötőt meg akarom nekik építeni, és a világítótornyot megemelni, hogy menjen a világba akárhova, de mindig hazataláljon, mert az biztonságot ad. Kultúrában is, érzésben is, és az otthon érzése az nagyon fontos. Az ember azt adja át a gyermekének, amit szeret, az aztán kiforrja magát. Én úgy gondolkoztam, hogy amíg csak bírom, magyar népmesével alakítsam ki az észjárásukat, mert a világ egy nagy szürkeség felé szalad hatalmas tempóban. Az eredeti színeket az idő, a forgatag kikezdi. Nyelvek tűnnek el, és kevés, ha azt mondom, hogy ez engem zavar. Úgy érzem, hogy melléjük kell állnom, mert bokszmérkőzésen is az izgat, aki a földön van. Mikor szedelőzködik a vendégem és elmegy, én még egyszer az arcába akarok nézni, hogy ki tudja, látlak-e még valaha. A búcsúzás az nekem például fontos. És látom, hogy a világ búcsúzik ezektől a kis nyelvektől. Győztesek az anglikán népek, a mandarin nyelv, az arab, ezek gyakorlatilag megsemmisítik a kisebb kultúrákat. Pedig egyik se alávalóbb kultúra. Rohamosan vesznek ki olyan szavak, amelyek nem azért vesznek ki, mert értéktelenebbek, hanem azért, mert a rá nem érő embernek ezek már egyszerűen becserkészhetetlen jelenségek. Minden szóban egy megfigyelés van. Én mindegyik nyelvet nagyon becsülöm, amihez közöm van. Nagyon szeretem az angolt, mert egy pár kurta szóval ki tud lényeges dolgokat fejteni. Szeretem Shakespeare angolját a végtelenségig, de becsülöm az amerikai kontinensben, hogy Detroitban tizenkét sávon ömlik a sok autó, és egy házon egy óriási plakátra ki van írva, hogy Think. Ennyi. Gondolkozz! Annyira anglikán és annyira amerikai, hogy ezt például én nem tudnám megcsinálni. Ki tette oda ekkorában? Miért? De érezzük, hogy igaza volt. De amikor Shakespeare-t elviszem Csíkba, mondom nekik, figyelj, koma, én úgy látom, hogy a te orrodba több velő van, mint a koponyádban, akkor azt hiszik, hogy valamelyik csíki komától szedtem a kocsmában. Mondom, fenéket, az öreg Shakespeare William bácsi mondta. Meg azt is ő mondta, hogy öregapád lábujjkáján a köröm ki se nőtt még, mikor a te eszeden a penész avas volt már. A rohadásnak, a posványnak három fokozata kapásból arra, hogy ész nélkül is lehet élni. Ez a beszéd, mire öregapád körmétől kezdve eljut a penészig. Az avas penészig. A penész még csak penész, de mikor már megavasodik… Érzed, hogy nem fölöslegesen hangzott el néhány szó, azt érzed, hogy előtted járt itt egy ember, aki használta a szemét, megfigyelt valamit, és utána az eszét használta, amikor szavakba öntötte a megfigyelését.
H. A.: Kedves András, naphosszat tudnánk még hallgatni, és látod, a vihar is elcsendesedett téged hallgatva. Köszönjük az értékes gondolatokat, a szép szavakat, a nevetéseket.
