Kelemen László, 2008
Magán-történelem
1979 nyarán, a kolozsvári Zeneakadémia lépcsőin lett belőlem népzenész egy véletlennek köszönhetően. A „sors” Tőtszegi András „Cucus” mérai táncos képében jelentkezett, aki Kostyák Alpárral együtt ott helyben arra szólított fel, kezdjek el népi brácsát tanulni, különben nem lesz a helyi táncházban brácsás, hiszen mind Alpár, mind Sinkó András, a másik brácsás utolsó évesek lettek az egyetemen. Én akkor a sikeres felvételi eufóriájában meg is ígértem és ők, mint a régi verbuválásoknál, vittek azonnal „felszerelkezni”, ami akkoriban Kallós Zoltánnal való ismerkedést jelentette. Míg Zoli bácsi hangszer után keresgélt (nekem brácsám nem volt), édesanyja, Vilma néni meg is etetett salátalevessel. Zoli bácsitól pedig egy hatalmas, durván összeállított piros „asztalos” brácsát vételeztem, mely tokba nem fért, ezért rögtön kaptam egy tarisznyát is hozzá. Az egyévnyi kihagyás után, amely a katonaság letudását jelentette, következő nyáron már az első gyimesi tánctáborban találtam magam, ahol megismerhettem a teljes táncházas „kemény magot”, és a szürke eminenciásokat, Kallós Zoltán mellett Könczei Ádámot (Kolozsvár), Katona Ádámot (Udvarhely) és zenész sorstársaimat. Ettől kezdve nem volt megállás: máig életem mindennapos része lett a népzenével való foglalkozás, és ezt az erdélyi táncház-mozgalomnak köszönhetem.
Lehet, hogy ez a kijelentésem sokakat meglep, hiszen valójában falusi gyerekként, hagyományos székely paraszti családba beleszületve nap mint nap találkoztam ezzel a kultúrával. Életutam egyben tipikusnak is mondható, hiszen ebben az időszakban sok falusi gyerek nőtt fel hozzám hasonlóan, a foszló falusi és a mind általánosabbá váló városi civilizáció határmezsgyéjén.
Nagyszüleim még a régi, paraszti kultúrát élték, adták volna tovább, szüleim azonban már az új, városias kultúra felé fordultak. Ott nőttem fel a törésvonalnál: nagyapámék generációja még élte a maga teljességében ezt a kultúrát, apámék generációja viszont csak megörökölte, de már nem adta tovább.
Első hangszerem, négy évesen, nagyapám citerája volt és gyerekként nagyanyám rendszeresen elvitt a különböző kalákákba. Ültem az ünnepeken a mulató idős felnőttek között és első hegedűmmel próbáltam nekik muzsikálni, ha éneklésre került a sor. Szüleim viszont már lemezjátszót vettek, baráti összejöveteleiken azon hallgatták a legújabb slágereket.
Abban az időszakban, a ’60-es évek végén az erőltetett iparosításnak, a falvakon dúló szövetkezetesítésnek és a városi életmód divatossá válásának „köszönhetően” tömegével kezdtek az emberek a városokba költözni. Ők még rendszeresen hazajártak az ünnepekre, de gyerekeik már városiként igyekeztek minél távolabb kerülni a „korszerűtlen” és „avítt” hagyományos paraszti kultúrától. (Családomban is megéltük ezt: édesapám lánytestvére Csíkszeredába költözött, gyerekei már „kivételezett” városi gyerekként más ruhákban, más, gyári játékokkal jöttek haza látogatóba, amihez képest mi, falusi gyerekek egyszerűen reménytelenül „elmaradottaknak” tűntünk.)
Sokan a költözés helyett az ingázást választották, édesapám is Csíkszeredába járt akkoriban, és ennek is köszönhető családunk kiemelkedése a köznapi falusi létből: nagyon hamar lett TV-nk, például, ami akkoriban a városi civilizáció fokmérőjének számított. Bizony, elég humoros és szimbolikus volt látni a szomszéd, 80 éves Rózsa nénit, amint a „kicsi embereket” parancsolgatja ki a dobozból, amikor először átjött megszemlélni az új csodát.
Ebben a kettős kultúrában, falusi gyerekként éltem 10 éves koromig, amikor a marosvásárhelyi Művészeti Iskola tanárai megjelentek „tehetségkutatni” és felajánlották szüleimnek, hogy ott tanuljak tovább zenét. Ettől kezdve hosszú időre teljesen elszakadtam a paraszti kultúrától. „Janicsár” lettem, csak klasszikus zenével foglalkoztam és előkelő idegenként töltöttem a szünidőket otthon. Ezen még az sem változtatott, hogy valamikor 1977-ben osztályunkban is kezdtek valami furcsa népzenét játszani néhányan, és híre kelt a „Kalákának”, a román televízió Magyar Adása által szervezett és sugárzott, a helyi hagyományokat bemutató műsorának.
Mindezt azért írom le, mert az én egyéni rátalálásom a néphagyományra az erdélyi táncházmozgalomban elég tipikus. Rajtam kívül seregnyi bajtársam hasonló történetéről tudnék még beszámolni. A mozgalomban résztvevők egy része ugyanis hozzám hasonlóan falusi gyökerekkel rendelkezett, de csak a mozgalomban tudatosodott bennük is azok értékes volta.
Az erdélyi táncház-mozgalom kezdete
Az alapítás
Az első erdélyi táncház születéséről és előzményeiről így ír Könczei Ádám, az erdélyi folklorizmus és a táncházak születésének egyik nagy harcosa:
„A kolozsvári táncház előzményei szintén színpadhoz kötöttek. Mégpedig iskolai színpadokhoz. Osztályünnepélyekre, iskolai műsorokra készülődve erősödött az igény, hogy a népinek vélt táncfércélmények helyett közvetlenül a környék eredeti értékes tánchagyományaiból merítsenek. Rendkívül egészséges kezdeményezés volt – bár nemcsak a tánctanulás miatt – az egykori 3. sz. középiskola kapcsolatteremtése a széki iskolával és a cserelátogatások. (A középiskoláról készült tv-filmben is szerepelt.) Ugyan nem állandósultak, tanulságaikra azonban évek múlva is szükséges lenne visszatérni. Figyelemre méltó volt, hogy a táncok tanulásakor már nemcsak a színpadra gondoltak, hanem szélesebb körű iskolai terjesztésére is. A megfelelő élő zene hiánya azonban itt is döntő akadálynak bizonyult. Ennek ellenére a táncház zenekarának kialakulása – bár már „benne volt a levegőben” – szintén iskolai indíttatású volt.
K. Tolna Éva magyartanárnő különféle iskolákban évek óta rendszeresen hívta kisegíteni osztályünnepélyeire, műsoraira zeneiskolás „fiait”, akik aztán szabályos furulyaegyüttest alakítottak (Havaletz Pál, Kostyák Botond és Könczei Árpád), noha mindegyikőjüknek más volt az alaphangszere. A fiatalokban fokozatosan erősödött a vonzalom és érlelődött az igény az eredeti népi hangszeres zene iránt, bőven kapván ösztönzést szűkebb családi környezetüktől is. Huzamosabban próbálkoztak a furulya (Könczei), kontra (Urszuly Kálmán) és gordonka (Havaletz) összetételű hangzással is, de ez is csak átmenetinek bizonyult.
Végül is 1976-ban érett meg a tervük a népi hangszeres zene eredeti formában történő játszására. Elhatározásukat megfeszített, alapos, tervszerű és szakszerű tanulás követte (nem árt megismételni: szakmabeliek stílusra törő tudatos tanulása): a Lajtha László-féle lejegyzések, régi és újabb felvételek aprólékos tanulmányozása, mind gyakoribbá váló kiszállások (eredeti helyszíni felvételek, majd közös muzsikálások a helybeli zenészekkel.).
A táncház 1977 februárjának egyik csütörtökjén nyílt meg (a pontos időpontot, a „történelmi pillanatot” elfelejtették rögzíteni), ideiglenesen a Bábszínház klubtermében, Kovács Ildikó rendező jóvoltából, aki a későbbiek folyamán is, Szabó Lászlóval, a megyei művelődési bizottság irányítójával többször átsegítette nehézségein a táncházat. Székely Levente prímás, Könczei Árpád furulyás („dal- és táncmester”), Urszuly Kálmán kontrás és Porzsolt Antal bőgős muzsikált. S azóta – két-három kényszerű esettől s az augusztusi nyári szünettől eltekintve – megszakítás nélkül minden csütörtökön este volt táncház; rövid ideig a Vasas Otthonban, majd a Monostori Művelődési Házban. Már bemutatkozásukkor nagy feltűnést keltettek, hiszen nyomban kiderült, hogy hangszeres zenéjük más minőségű, mint amilyent általában városon lehetett hallani, olyasvalami, mint amit Sebőék és társaik húznak.” [Könczei Ádám: Tárt kapujú táncházakért. Művelődés, 1977. 11.5]
„A táncházban utóbb életerős „sejtosztódás” következett be: a zenekar kettővé bővült. Az egyik összetétele: Sepsi Dezső prímás (3. éves főiskolás), Sinkó András kontrás (2. éves) és Könczei Árpád bőgős (12. osztályos), a másiké meg: Székely József és Papp István prímások (12. osztályosok), Kostyák Alpár kontrás (1. éves) és Porzsolt Antal bőgős (1. éves). [Könczei Ádám, idézett cikk]
Ebben a cikkben Könczei Ádám (1926 – 1982) csak saját szerepéről nem tett említést, pedig emlékeim szerint az erdélyi táncház létrehozásának egyik kulcsfigurája volt. Folklorista hivatástudata, nyakas reformátussága, közösségépítő tapasztalatai, megszenvedett magyarsága mind-mind arra predesztinálták, hogy a néha kellemetlen és makacs stílussal is felfegyverkezett ember a táncház ügyében fejtsen ki felbecsülhetetlen értékű szervező-tevékenységet. Nem csak szívügyének tekintette a táncházat, de gyakran írt is róla, szervezte és lehetősége szerint minden kolozsvári táncházban ott is volt, gyerekei révén is meghatározó szerepet töltött be a kolozsvári táncház és az erdélyi folklorizmus későbbi fejlődésében. Kallós mellett, nem véletlenül a félelmetes szekuritate (a román állambitonsági titkosszolgálat) őt tartotta a másik nagyon veszélyes embernek, rendszeresen megfigyeltette és nyomon követte mozgását, tevékenységét. Ezeket a megfigyelési jelentéseket a legutóbbi időben Könczei Csilla teszi rendszeresen közzé „szekus” blogján.
Az egyik alapító így emlékezik:
„Akkor februárban, a Kolozsvári Bábszínházban volt Erdélyben az első, korszakindító táncház, amire én mindenkinél jobban emlékszem, ugyanis ott még táncoktatóként szerepeltem. (Mivel édesanyám magyarszováti volt, nagyon sok időt töltöttem ebben a faluban, gyerekkoromban, a szünidőkben jóformán odaköltöztem az édesanyám rokonságához. Tudták ezt az osztálytársaim is, Székely Levente (József) és Könczei Árpád, akik gondolván, hogy ebből kifolyólag bizonyos előnyöm van velük szemben szóltak, hogy a széki fiataloktól, akiket odahívtunk erre a táncházmegnyitóra, tanuljam el és utána tanítsam a táncházban a széki táncokat.)” [Papp István Gázsa: Gázsa, CD-előszó, ABt, 1998.]
Könczei Ádám idézett leírása nem számol be a párhuzamosan zajló, az akkori Visszhang rádió és az Egyetemi Diákközpont keretében megejtett első próbálkozásokról, amelyek aztán később más erdélyi városok bekapcsolását is lehetővé tették a táncházas körforgásba. Pávai István szerint „ezek a próbálkozások vezettek el később az első székelyföldi táncházak megalakulásához:
„A kolozsvári Egyetemi Diákközpont magyar nyelvű vezetékes rádiójának szerkesztői, az akkori főszerkesztő, Patrubány Miklós szervezték a fogadóesteket, előbb a filológiai kar, majd más fakultások klubjaiban. … S ugyanekkor, ugyanitt énekelt balladákat Panek Katalin, vitatkozott a közönség előtt folkról, népzenéről Pávai István, Simó József (a későbbi Barozda tagjai) és Kostyák Imre (a táncház-zenész Kostyák Attila és Kostyák Alpár bátyja); népdalokat énekelt Sepsi Dezső. S nemcsak a színpadon – a kulisszák mögött is fokozott hévvel folyt a vita, az elméleti tisztázás: milyen zenekar kísérje (hitelesen) Panek Katalint? A tévéfelvételre falusi parasztzenekart vittek Bukarestbe.
A Harmathoz csatlakozott a hegedűs Sepsi Dezső, Zakariás Erzsébet megtanult gardonyozni, s 1976 őszén már gyimesi csángó népdalszvitjüket adják elő”.[ Gagyi József: Tények és kérdőjelek. A táncházmozgalomról. Igaz Szó, 1980. 8.]
E mögött a párhuzamos kezdeményezés mögött egy másik kolozsvári nagycsalád sejlik fel: a Kostyák család fiai, akik mind a hatan zenészek lettek, a Könczeiek mellett szintén megkerülhetetlen tevékenységet fejtettek ki a táncház létrehozásában és későbbi elterjesztésében. A két család között létezett rivalizálás, de a közös ügy, a táncház érdekében mindannyiszor példásan együttműködtek.
Mint az eddigiekből kitűnik, a kolozsvári és majdan az erdélyi táncházmozgalom kezdetben elsősorban zenészek köré szerveződött, ezért meghatározó szerepet kaptak benne a kolozsvári zenei intézményekben tanuló magyar fiatalok.
A táncház elterjedését segítő tényezők
Az erdélyi táncházmozgalomnak vannak olyan sajátos vonásai, amelyek eltérnek az anyaországban megszokottól. Nyilván Erdélyben is fontos volt a közösségre találás élménye, hogy jót lehetett bulizni, párt választani is könnyebb volt a táncházban és az az érzésünk is megvolt, hogy valami újat, tartalmasat, értékeset művelünk. Klasszikus képzettségű zenészként ráadásul szakmailag is komoly kihívást jelentett az addigitól erősen eltérő zenei nyelv tanulmányozása, megtanulása, törvényszerűségeinek megismerése. Az a lehetőség is csábító volt a bezárt országban, hogy ezzel a zenével külföldre is ki lehetett jutni, ez a tudás ott is értéket jelentett. A legfőbb jellemvonása azonban tevékenységünknek, bár valószínűleg kevesen voltunk tudatában akkor, a kisebbségi magyar kultúra életben tartása, szolgálata volt, „ahogy lehet”.
A „magyar kapcsolat”
Bár büszkélkedni vele abban az időben nem lehetett, nyilvánvaló volt, hogy a magyarországi, Sebő – Halmos által elindított táncházmozgalom analógiájára indult az erdélyi mozgalom. Ezt nem csak az időbeni késés jelzi. Könczei fentebb idézett cikkében is hivatkozik a Sebő-féle zenére. Pávai István Barozda című könyvében így fogalmaz: „Hajdú Zoltán 1976-ban részt vett egy székesfehérvári táncháztáborban, ahol kapcsolatba került Sebő Ferenccel és Halmos Bélával. Hazaérve a csíkszeredai gimnáziumban Györfi Erzsébettel együtt próbálták reprodukálni a Sebő-lemezről tanult számokat, majd iskolai táncház létrehozásával is megpróbálkoztak.” A kapcsolat azonban kezdetben jórészt sporadikus és alkalmi volt, hiszen nagyon nehezen lehetett külföldre utazni akkoriban, még annak dacára is, hogy a kemény diktatúrában, a hetvenes évek Romániájában volt néhány év fellazulás, melynek azonban a nyolcvanas évekre nyoma sem maradt.
A magyarországi kapcsolódást kezdetben a magyarországi tudósok a ’60-as évektől újrakezdődő erdélyi gyűjtési tevékenysége segítette: Martin György, Pesovár Ferenc, Andrásfalvi Bertalan, Hofer Tamás, Novák Ferenc, Tímár Sándor munkájához elengedhetetlenek voltak a helyi segítők. Ezt a szerepet elsősorban Kallós Zoltán vállalta, de főként Martin esetében, jelentős volt a baráti kapcsolat a kalotaszegi falusiakkal, akik Kallós Zoltánnak is rendszeresen segítettek a börtön utáni nélkülözés éveit átvészelni. Ezek a tudós, kitűnő emberek lehetőség szerint részletekbe menően követték az erdélyi táncházas tevékenységet, tanácsokat adtak, nemritkán anyagi (technika, adathordozók) segítséget is, és a kolozsvári táncház beindulása után, ha Erdélyben jártak, rendszeresen belátogattak a táncházba is. Őket követték tanítványaik, az első magyarországi táncházas nemzedék zenész és táncos képviselői, mint Éri Péter, ifj. Csoóri Sándor, Porteleki László, Ökrös Csaba vagy Fekete Antal „Puma”, Diószegi László, Zsuráfszki Zoltán, Varga Zoltán és a sort hosszasan folytathatnám. Ezek a fiatalok természetes módon már a táncházas nemzedékkel barátkoztak össze és így születtek tartós baráti, esetenként szerelmi kapcsolatok, melyek a ceausescui diktatúra elnyomásában nem hogy gyengültek volna, hanem estenként még erősödtek is. Rengeteg segítséget kaptunk tőlük, elsősorban Martin Györgytől, a Zenetudományi Intézet munkatársaitól, de később neves és névtelen táncházasoktól: filmfelvevőt, vágóasztalt, rendszeresen nyersanyagot, hiszen az akkor nagy kincs volt. Cserébe gyűjtéseinket rendszeresen kicsempészték Magyarországra, ahol az MTA Zenetudományi Intézetének archívumába kerültek.
Erdélyi sajátosságok
Voltak azonban olyan aspektusai az erdélyi táncházmozgalomnak, melyek a magyarországihoz képest egyediek, különlegesek voltak.
A kisebbségi lét
Ebben az időben Európa legnagyobb kisebbsége az Erdélyben élő 2 – 2,5 milliós magyarság volt, erős nemzettudattal, kialakult intézményrendszerrel, amit az antidemokratikus kommunista hatalom fokozatosan próbált megszüntetni. Ceausescu diktatúrája alatt volt egy időszak, a ’60-as évek közepétől a ’70-es évek végéig, amikor a korábbi mély elnyomás lazult valamelyest. A falusi társadalom kollektivizálása, a nemzetiségi autonómia felszámolása, az egyetlen magyar egyetem megszüntetése után, a külpolitikai különutasság szocialista táboron belüli felmutatása megkövetelt egy bizonyos mértékű belső politikai nyitást is. A táncházmozgalom kezdete szerencsésen erre az időszakra esik. Az erdélyi magyar társadalomba azonban a 7 évtizedes kisebbségi létben mélyen begyökerezett, hogy ahhoz, hogy megmaradjunk, kultúránkat óvni, szolgálni kell. Ebben a helyzetben a táncház, mint kultúra-mentő, nemzetiségi öntudatot erősítő mozgalom jelentkezett. Hasonlóképpen Magyarországhoz, az erdélyi magyar kulturális elit is felfigyelt az új kezdeményezésre és támogatta azt. Az Ellenpontok ellenzéki kezdeményezés szerzőivel például élő kapcsolatunk volt, de tartottunk egy időben táncházat Tőkés László dési lakásán is.
Ebben a kisebbségi, elnyomott helyzetben azonban a magyarországi mozgalomhoz képest, ahol nagyon hamar létrejöttek különböző „mutációk”: „délszláv”, görög, cigány táncházak, Erdélyben a táncház a helyi magyar paraszti kultúrát mentette tovább és egységes maradt. Elsősorban a különböző erdélyi tájegységek hagyományos magyar zenéjét, táncait műveltük, és csak érintőlegesen került a táncrendbe román, cigány tánc, vagy a polgárosult társastáncok közül néhány. Ez kisebbségi létben teljesen természetes volt, de nagyon hamar kivívtuk a hivatalosságok és a szekuritate gyanakvását, később haragját. Azt sem tudtuk elérni, hogy román barátaink román táncházat indítsanak, viszont megkaptuk vádként, hogy lopjuk a román folklórt…
Kapcsolat a falusi zenészekkel, táncosokkal
Még egy alapvető különbség volt a magyarországi táncházakhoz képest: bár a táncházak Erdély nagyobb városaiban működtek, körülöttünk a falvakban még élt és muzsikált az utolsó nagy generáció, akiktől közvetlenül leshettük el a „szakma” minden csínját-bínját. Nem csak a Kolozsváron a táncházban rendszeresen összegyűlő székiekről van szó, arról, hogy nem jelentett nagy problémát meghívni a táncházba a székieket, palatkaiakat, vagy Fodor Sándor „Netit”. A kapcsolat kezdettől fogva fordítva is működött. Rendszeresen kijártunk falusi ünnepi alkalmakra muzsikálni teljes bandával (pl. Magyarszováton lakodalmat a Barozda tagjaival közösen), később egyenként (én pl. Fodor Sándor „Netivel” kerültem szoros zenész-kapcsolatba és muzsikáltunk rendszeresen lakodalmat, juhmérést, bált). Általában gyűjtöttünk is ezeken az alkalmakon, pl. táncot: emlékezetes maradt számomra egy szépkenyerűszentmártoni lakodalom, amely után Tőtszegi András „Cucus” készített filmfelvételt a megismert jó táncosokkal, vagy egy bodonkúti, ahol életem egyetlen kalotaszegi ritka magyar táncát láthattam.
A városi táncházakba kezdettől fogva jártak falusi táncosok is. Kolozsváron nem csak székiek, akiknek a posta tér előtti találkozóit váltotta ki szerencsésen a táncház, de a Kolozsvárra a környékbeli falvakból rendszeresen ingázó fiatalok is. Könczei Ádám így ír erről:
„A kolozsvári táncház – nem szalasztván el természetes adottságát – sajátos többlettel is büszkélkedhetik. Míg a legtöbb táncházban ugyanis a városiak a népi kultúra eredeti képviselőivel rendszerint csak mint ritka vendégekkel találkozhatnak, itt mindig együtt vannak velük. Ennek módszerbeli haszna is vitathatatlan: a közvetlen átadás és átvevés előnye. A városiak közvetlenül is megfigyelhetik az eredetit, így a káprázatos legényes táncokat is, a Filep Istvánét, a Csorba Jánosét és a többiekét, s az együtt-táncolás révén szinte vérükké válhat az eredeti stílus, de a táncmestertől tanultakat is nyomban ellenőrizhetik, folyamatosan összevethetik, szembesíthetik az eredetivel. Az együttlétnek azonban – mély demokratizmusa révén – fölbecsülhetetlen az emberi, társadalmi szerepe. A táncház összehoz, és nem szétválaszt. Fesztelen tegező viszonyba hozza össze a falusi (és nemcsak falusi származású), többségükben még a népviseletüket is őrző fiatalokat a városi közép- és főiskolásokkal és munkásfiatalokkal”. [Könczei Ádám: Tárt kapujú táncházakért. Művelődés, 1977. 11.5]
Ezt az „előnyt” aztán mindegyik alakuló táncház igyekezett kihasználni, Csíkszeredában pl. természetes volt, hogy a felcsíki táncok állandó pontként szerepeltek a táncházban, hasonlóképpen Marosvásárhelyen a „helyi” táncnak számító Marosszéki rend, vagy Udvarhelyen a gagyi táncok.
A média
„A bukaresti tévé magyar adásának Kaláka-műsorai, majd később a szintén televíziós közreműködéssel szervezett táncháztalálkozók sokat jelentettek a táncház országos elterjesztésében, az érdeklődés mind szélesebb körökben való fölkeltésében. A sajtóban napirenden volt a táncház és a Kaláka, az elfogadás és az elutasítás közötti széles skálán értékelve”. (Pávai István: i.m.)
A magyar adás szerkesztői, Csáky Zoltán és Simonffy Katalin Kaláka című, a helyi, kistérségi hagyományokat és hagyományőrzőket felvonultató műsorukban hatékonyan segítették nem csak a népszerűsítést, de a mozgalom összefogását is. A műsor egyik szerkesztője, így írt erről: „A cél: egészséges tömegmozgalom! Miért ne lehetne városi táncesteken széki négyest, sűrű magyart vagy szováti szászkát járni – ha nem is a modern táncok helyett, legalább azok mellett.
Művelődési otthonok és ifjúsági klubok vezetői, táncoktatók és zenészek nemes feladata volna az új táncmozgalom formáját, módját kikísérletezni. Ebből a munkából természetesen kivenné részét a televízió magyar adása is, a hasznos tapasztalatok népszerűsítésével, a nehézkesen mozdulók felrázásával”.[Simonffy Katalin: Néptánc a képernyőn. Művelődés 1977. 11.]
Az általánosan fogható, egyetlen romániai tv-csatorna, és benne a heti egyszeri magyar adás mellett jelentős hírverést jelentettek a helyi rádiók (Kolozsváron pl. a Visszhang diákrádió), a megyei újságok és a központi lapok. A kolozsvári újságok ebben is élen jártak, különösen a Korunk folyóirat, ahol Könczei Ádám is dolgozott, valamint az egyetlen magyar nyelvű irodalmi hetilap, az Utunk. Külön említést érdemel az akkori Kommunista Ifjúsági Szervezet magyar nyelvű hetilapja, a Bukarestben kiadott Ifjúmunkás. A kezdetekkor a lap nem csak cikkekkel népszerűsítette a kibontakozó mozgalmat, de „Ifjúmunkás Matinékat” (turnészerűen lebonyolított író-olvasó találkozókat) is szervezett, amelyek keretében rendszeresen színpadra léphetett egy-egy táncház-együttes is.
Demény Piroska és Borbély Zoltán jóvoltából a kolozsvári és marosvásárhelyi regionális rádióadók magyar adásainál is tudtunk felvételeket készíteni. Az egyetlen román lemezkiadó (Electrecord) is lehetőséget adott az első időszakban népzenei felvételek készítésére, ezek vegyesen jelentettek eredeti előadókat és revivalt, tehát táncház-zenekarokat.
A kihelyezéses rendszer
A táncház elterjedésében nem csak a média és a kialakult pozitív közszellem segített, akaratán kívül segítette azt a román hatalom is. Ebben az időszakban az egyetem elvégzése után „kihelyezték” a végzett, friss szakembert: tanulmányi eredményeit is figyelembe véve mindenki kötelezően, három éves időtartamra el kellett foglaljon egy megjelölt álláshelyet. A rendszer lehetővé tette az értelmiség-cserét: az erdélyiek Kárpátokon kívüli elhelyezését és a „regáti” (óromániai) román értelmiség beköltöztetését Erdélybe. A táncház-mozgalomnak azonban ez még előnyére is vált, hiszen Zeneakadémia a másik két tartományban is volt: Moldvában, Havasalföldön. Így a Kolozsváron végzett zenészek jórészt erdélyi városokba kerültek, ahol tovább folytatták a táncházas tevékenységüket. Így például Pávai István, Simó József, Kostyák Alpár, Szalay Zoltán Csíkszeredában (Barozda), Sinkó András Marosvásárhelyen, vagy Kostyák Attila Szatmárnémetiben muzsikált tovább.
Ez egyben azt is jelentette, hogy Kolozsváron állandóan újabb zenészeket kellett „befogni” a távozók helyébe. Így került sor az írásom elején leírt beszervezési jelenetre.
Az iskolák
Magyarországhoz képest lényeges különbség volt az iskolai, egyetemi képzés és a táncház kapcsolatában: míg Budapesten (pl. kezdetben a néprajz szakon) nem nézték jó szemmel a táncházas tevékenységet, nekünk kötelező volt a Zeneakadémián román és magyar folklórt tanulni. Tanáraink nem hogy tiltottak volna, de segítettek: bármikor lehetett hozzájuk tanácsért fordulni, sőt, pl. Szenik Ilona többször szervezett helyszíni gyűjtéseket is.
Létrejövő kapcsolatainkat táncház-szervezésben elsősorban középiskolai szinten próbáltuk intézményesíteni, tapasztalatcsere, iskolai szórakozás („teadélután”, „vetélkedő”, „klubdélután”) formáiba bújtatva, hiszen a magyar középiskolai rendszer jól szervezett volt és nem tudták megszüntetni. Centrumokként említhetjük a nagyváradi Adyt, a 3-as számú, a Brassai Sámuel kolozsvári középiskolákat, Marosvásárhelyen a Bolyait, a Művészetit, Székelyudvarhelyen a Tanítóképzőt, vagy a csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi középiskolákat. Ezen iskolák tanulói a vándorló tévés Kalákákban is rendszeresen részt vettek, kisközösségeikbe visszatérve pedig sokszor aktív magját képezték egy induló táncháznak.
Centrumok, kirajzások, találkozók
Mint már említettem, szerencsés elhelyezkedése és a felsőoktatásban betöltött erdélyi központi szerepe révén és az emberi tényezők miatt is (Kallós, Könczei) Kolozsvár volt az erdélyi táncházmozgalom bölcsője. Ehhez sorakozott fel nagyon gyorsan Csíkszereda, Marosvásárhely és Székelyudvarhely, majd Sepsiszentgyörgy. Az egyetemet végzettek és kötelezően kihelyezettek aztán próbálkoztak Erdély több más városában is (pl. Temesvár, Nagybánya, Szatmárnémeti) rendszeres táncház meghonosításával, de a helyi körülmények, az ébredő hivatalos tiltás és a beletörődő közöny csak időszakosan tette lehetővé a táncházak működését. A centrumok táncházasai minden felkérést, lehetőséget vállaltak ingyen – az ingyenesség az egész mozgalom alapvető és általános jellemvonása volt – de a fent jelzett okok miatt csak ideiglenes sikereket értünk el. Így pl. mi, kolozsváriak Désre, Tordára, Bánffyhunyadra vagy Nagyváradra mentünk táncházat tartani, míg a csíkiak összejártak a sepsiszentgyörgyiekkel, udvarhelyiekkel és kirajzottak Gyergyószentmiklósra is.
Már kezdettől igyekeztünk Táncháztalálkozókat is tartani, ezeknek Udvarhely adott otthont 1978 és 1982 között, de Kolozsváron is volt egy találkozó. A tömbmagyar Hargita megyében (Udvarhely is ide tartozott) sikerült a megyei KISz-t kezdetben magunk mellé állítani, így egyetlen erdélyi táborunkat Gyimesfelsőlokon tarthattuk meg.
A „nyilvános” erdélyi táncház megfojtása
A táncház és a szeku
Az erdélyi táncházmozgalom bölcsőjénél bábáskodó Kallós Zoltán, Könczei Ádám, Katona Ádám előélete folytán már kezdettől kiváltotta a hatalom és rettegett elnyomó eszköze, a szekuritate (állambiztonság) figyelmét. Jól szervezett ügynöki és besúgó hálózatuk kezdettől beépült a táncházakba és minden megmozdulásunkról tudtak, jelentések tömege készült. Ilyen körülmények között az is kisebbfajta csoda volt, hogy a diktatúra elmélyüléséig sikerült rendszeresen táncházakat szerveznünk. A nyomás kezdetben vezetőinken volt, de fokozatosan terjedt át a mozgalomban érdemi munkát végzőkre, és kezdődött a hatalom behivatás – nyilatkozatírás – beszervezés / büntetés háromszögében zajló, minden emberi kapcsolatot gyanakvással megtöltő, munkát ellehetetlenítő gyilkos játéka. Számtalan történetünk volt a szekus vegzálásokról, ezeket szűk körben el is meséltük egymásnak, talán, hogy a bennünk képződött szorongást, félelmet levezessük. Most csak egy történettel szeretném az akkori helyzetet illusztrálni. Három kolozsvári táncházas elhatározta, hogy 1982 újévének első, nagy havas napjaiban bemegy Moldvába, a csángó-magyarokhoz gyűjteni. Csatlakozott hozzájuk egy amerikai állampolgárságú magyar lány is, „szereztek” benzint (nem lehetett kapni). Második nap rajtuk ütöttek gyűjtés közben és bevitték őket Bákóba, a szekura. Mindenüket elszedték, iratokat, felvevőket, fényképezőgépeket, egyenként hallgatták ki őket egész nap, majd elküldték őket iratok nélkül a helyi szállodába aludni. Másnap reggel folytatták. Harmadnap reggel az autóvezetőnek eszébe jutott, hogy van egy pótkulcs az autóban, és elhatározták, hogy megszöknek. El is indultak, de nem a legrövidebb úton, mert tudták, hogy figyelik az utakat is. Közben megálltak és egy Bukarestbe induló vonatra feltették az amerikai állampolgárt, hogy kérjen védelmet a bukaresti amerikai nagykövetségtől. Kerülővel sikeresen eljutottak Marosvásárhelyre, ahol először egy ismerős ügyvédhez kopogtattak be, majd Sütő Andrást keresték meg, tanácsot, védelmet kérve. Ahogy elhagyták Sütő házát, már várták és letartóztatták őket, bevitték mindhármukat a vásárhelyi szekura, egyenesen a parancsnokhoz. Amikor ott számbavették őket, rögtön az amerikai állampolgárt keresték, majd mikor megtudták, hogy az amerikai követségre ment, kitört a botrány. Hosszas telefonálás után, már jóval udvariasabb hangon megkérték őket, hogy menjenek vissza Bákóba az irataikért és „felejtsék el”, hogy ott jártak, még külön benzint is adtak nekik az útra. Barátaink halálfélelemmel és rendőrségi felvezetéssel keltek útra vissza, Bákóba (féltek, hogy egyszerűen letolják őket egy szakadékba) és csak utólag tudták meg, hogy az amerikai lány életük megmentője lett. Ő sikeresen eljutott a követségre, ahol éppen Tom Lantos amerikai szenátor is tartózkodott, ugyanis hivatalosan fogadta másnap Ceausescu. Lantos természetesen azonnal tiltakozott, fenyegetéseinek hatására engedték aztán el barátainkat és tettek úgy, mintha semmi nem történt volna. Ezek az emberek azonban attól kezdve nem kaphattak útlevelet és fokozottan figyelték tevékenységüket.
Ez a történet is azt mutatja, hogy ebben az időben milyen körülmények között dolgoztunk: már az egyszerű táncházasokat is figyelték. A háttérben pedig elindult a hatalmas megfélemlítő gépezet, melynek a vége a táncházak tiltása, a résztvevők megfélemlítése és szankcionálása lett. Könczei Csilla már idézett blogjában közzétett egyet a táncházak eltüntetésének terveiből. Nincs kétségünk afelől, hogy hasonló tervek alapján hajtották végre 1984 – 86-ban a táncházak szisztematikus kiirtását Erdélyben.
A „táncházkérdés finalizálásának” érdekében Ghiuruţan kapitány a következő utasításokra tett hétpontos javaslatot:
„Figyelembe véve ennek az ügynek a virulenciáját és méreteit, szükségesnek tartjuk egy olyan informatív-operatív eljárás együttes bevetését, amely más illetékes nevelési szervek közreműködésével együtt, végül a szóban forgó személyek ellenséges tevékenységének a semlegesítéséhez kell hogy vezessen, amiért is a Belügyi Minisztérium 000875/15.o5/1976 számú határozat előírásainak értelmében
JAVASOLJUK
-
A helyi párt- és KISZ szervezetek informálását, annak érdekében, hogy előírják a Kolozs megyei Kulturális és Szocialista Nevelési Bizottság számára azon lépéseket, amelyek szükségesek ezen megmozdulások eltiprásához, valamint ahhoz, hogy a monostori és a CFR Klubban folyó táncházak tevékenységeinek folytatásához megfelelő politikai hangulatot emeljenek a trónra.
-
Nevezett személyek egyéni figyelmeztetése a szerveink székházában (Könczei és Kallós)
-
Az 1-es mellékletben szereplő hallgatókat a saját kollektivitásukban történő megvitatás tárgyává tenni, kari, évfolyami vagy a tanulmányi csoport szintjén, a KISZ vagy a EKISZ vonalán.
Ahhoz, hogy ez a módszer hatásosabb legyen, úgy látjuk, hogy hasznos előzetesen 2-3 diák kihallgatásának jóváhagyása minden karról, akiket későbben példaként lehet használni ennek a lépésnek a megvalósításához. -
A többi, ezekben a tevékenységekben résztvevő egyetemi hallgató pozitív befolyásolása a dékáni vezetés, az oktatási és a KISZ tényezők közreműködésével.
-
A B.M. Kolozs Megyei Felügyelőségének keretében működő útlevélosztály figyelmeztetve lesz ___ ben lakozó nevezett ______ tettéről, aki jogcím nélkül látta vendégül a referátumban említett személyt azért, hogy alkalmazzák a 225/1975 számú dekrétum előírásait.
-
A figyelmeztetések és a kihallgatások során, úgy mint a Kolozs megyei Kulturális és Szocialista Nevelés Bizottsága által megtett lépésekben ugyanakkor véghez viendő _______ elszigetelése és diszkreditálása a követőivel szemben [mármint, hogy a szimpatizánsaival szemben].
-
Azoknak a bevonása a szerveinkkel való együttműködésbe, akik készen állnak arra, hogy ilyenszerű tevékenységekben tegyenek szert gyakorlatra.”
A kolozsvári táncházak közül először a monostori útit tiltották be, majd 1984 tavaszán, festés címén kiraktak a Vasutas klubból is. Soha nem térhettünk vissza egyik helyre sem.
Ettől kezdve a kolozsvári táncház és fokozatosan minden más erdélyi táncház is, illegalitásba szorult, a táncházasok magánlakásokban, albérletekben tartottak táncházakat, amelyeket rendszeresen kihallgatások, beszervezések, retorziók követtek a szeku részéről. Az első táncházas generáció kötelező kihelyezésével, az „utánpótlás” megfélemlítésével a táncházak folyamatos tartása fokozatosan ellehetetlenült egész Erdélyben. Következett a borzalmas Ceausescu uralom „mélydiktatúrája” és agóniája. Ez alatt a pár év alatt az erdélyi magyar értelmiség, így a táncházasok nagy százaléka hagyta ott szülőföldjét és menekült egy szabadabb élet reményében, ki ahova látott, Izraeltől Amerikáig.
Engem 1984-ben helyeztek Nagyenyedre, ahonnan a folyamatos feljelentgetések, vegzálások, a gyűjtési és szakmai tevékenységem tiltása és ellehetetlenítése elől Magyarországra telepedtem 1986 végén.
Az 1989-es változások után, mint annyi mindent, Erdélyben a táncházakat is romjaikból kellett újra felépíteni, de ez már egy másik történet.
Elhangzott az Indiana Egyetem (Bloomington, USA) konferenciáján, 2008. április 1-jén.
