Be­szél­ge­tés Éri Pé­ter­rel

Éri Péter a magyar táncház- és népzenemozgalom egyik emblematikus alakja, a Muzsikás együttes tagja, Kossuth-, Liszt Ferenc- és Martin György-díjas zenész ma töltené 70. életévét. Ennek tiszteletére osztjuk meg vele készült utolsó beszélgetésünket. Beszélgetőtárs Novák Péter, szerkesztő ifj. Csoóri Sándor "Sündi"

A teljes beszélgetés meghallgatható az oldal alján.

Novák Péter: Amikor 1976-ban beléptem az Alsóerdősor utcai Általános iskola néptánc, ének-zene tagozatára, akkor nekem az egy természetes dolog volt a szüleim miatt. Az volt inkább megrendítő, hogy a környékbeli vagányok, akik a Szövetség utcából, a Dohány utcából, a Péterfy Sándor utcából jöttek, azoknak mi köze van ehhez az egészhez? És hogy lesznek az első próba után már elkötelezett rajongói valaminek. És egy kicsit analógnak érzem a történetünket, Éri Péterrel beszélgetünk, mert hát nyilván a te felmenőid, szüleid, Martin György támogatása az egy jóleső burokban nevelt föl már gyerekkorod óta. De hogy emlékszel arra a pillanatra, amikor először azt láttad, hogy olyanok számára, akik addig Illést, Metrót, Omegát, Beatlest, Stonest hallgattak, egyszer csak ez a népi kultúra elkezd bejönni.
Éri Péter: Azt hiszem harmadikos voltam, amikor az iskolánkban, az Arany Jánosban, az általánosban egy kis néptánccsoport alakult, aminek édesanyám Borbély Jolán volt az egyik vezetője, de Tímár Sándor is tanított. Tehát van is egy fényképem erről, ha már azokat az osztálytársakat sem ismerem fel, mindegyiket névről, de ott van a Timár a háttérben, és majdnem elfelejtettem, hogy ez is volt. Tehát nagyon korán kapcsolatba kerültem a néptánccal. Nemcsak azért, mert otthon folytak a különböző gyűjtéseknek a lejegyzései a filmről is, és természetesen a hangzó anyagok, tehát maga a népzene, és elsősorban az erdélyi hangszeres zene.

N.P.: De én arra akarok kilyukadni, hogy harmadikos korodban az általános iskolai osztálytársaidnak nem volt otthon egy Martin György borbélyolvere, aki ezt mutogassa. Tehát nekik mi kezdett el működni?

É.P.: Nem tudjuk, hogy egy ilyen kicsi korban mi a vonzó ebben. Hát ott vannak például mindjárt a lányok, ugye? Meg lehet fogni a kezüket, meg aki esetleg tetszik, ahhoz úgy is közel lehet kerülni, hogy közben nem árulod el magad, tehát nem tudom, de a maga természetességében.
De aztán a gimnáziumban ez megismétlődött, és ez inkább fog hasonlítani a te felvetésedre, hogy elkezdtünk gitározni, és Beatles, Rolling Stones és Shadows számokat játszottunk egy ilyen kis gimnáziumi zenekarral, ami az osztálytársaim, aminek az osztálytársaim voltak a tagjai, és én már akkor mutattam nekik ördöngösfüzesi zenét. És olyannyira tetszett, hogy született is egy ilyen elhatározás, hogy ebből kellene valamit csinálni elektromos gitárokkal.

N.P.: Feltaláltátok a folk-rockot, csak el is engedtétek.
É.P.:  Azonnal el is engedtük, nem lett belőle semmi, de a gondolat az ott volt.
N.P.: Nyilván a lüktetés.
É.P.: Igen, tehát azok adta magát. Mindig azt szoktam mondani, hogy ilyen elemi erők, amik mozognak a beat zenében, az a hangszeres népzenében is benne van. A múltkor egy beszélgetésben egy hasonlatot is mondtam, hogy mondjuk, ha már a füzesi zene szóba került, akkor egy ördöngös-füzesi ritka magyart mellé tegyük oda a Kings együttestől a Your Eligate-ig, vagy az Eyed You-t, és akkor fogjuk érezni, hogy ezekben ugyanazok az erők ősi dolgok vannak benne. Úgyhogy hát valami ilyesmi lehet a vonzás.
N.P.: Mindezt gondolom, akkor azért egy nagyon erős identitáskereséssel is összefüggésben volt. Tehát a Kádár-korszak kellős közepén vagyunk, a trianoni sokk még a szülőket is érinti, nemhogy a nagyszülőket, és azt hiszem, hogy ennek az összessége hozza azt a '70-es évek eleji nagy, erős, jobban értelmezhető.
É.P.: Ötvenhatosok is, tehát sok mindenről nem lehetett beszélni, de azért olyan volt ez, mint amikor a fedő alatt buzog a leves, és ha nem rohanunk oda elzárni a gázt, márpedig akkor ilyen erőszakot már nem tettek.
N.P.:  Inkább levették a fenét.
É.P.:  Igen, akkor.
N.P.: Rá is faragtak.
É.P.: Akkor a gőz előbb-utóbb elkezdi ledobni a fedőt, és elkezdi fölemelgetni, és valami ilyesmi volt, és nemcsak a népzenével, hanem sok minden mással kapcsolatban is, tehát akkor a művészeteknek nagyon megnőtt a szerepe, és a magyar identitásnak a kifejeződése az a művészeteken keresztül realizálódott.
N.P.: Mondjuk ki, hogy jócskán összetartóbb volt a különböző műfajok képviselőinek a kohéziója, az egymáshoz való fordulása, együttműködések jöttek létre, a filmesek, az irodalom képviselői a legnagyobbak, hát nemhogy Csoóri és Nagy László, de Illyés is járt koncertekre és ott ült közöttetek, úgyhogy ezek legendás idők lehettek. Mint tudod, a műsorunk tematikájának a dramaturgiája, hogy keresünk a vendégeinkkel három olyan meghatározó helyszínt a Kárpát-medencében, ahol a gyűjtések vagy az azokkal való találkozás aztán inspirálta a későbbi munkát. Neked mi lehet ez a három helyszín?
É.P.: Hát az első az biztos, hogy a kalotaszegi Méra. 10 éves voltam, amikor Martin György és Borbély Jolán, tehát a szüleim elvittek egy gyűjtőútra karácsonykor. És abban az évben én már tanultam legényesezni Martin Györgytől, és hát egy pár figurát már tudtam is, és már eljutottunk a lezáró figurákhoz, úgyhogy a bekezdővel még hadilábon álltam, de már egy pár pontot el tudtam táncolni ilyen egyszerű figurákból, és ott rögtön, ahogy megérkeztünk, karácsony este volt, szenteste jöttek köszönteni. Tehát jöttek a kántálók, és jöttek a zenészek is, és a zenészeket ott marasztalták. Ott mindjárt kerekedett egy kis muzsikálás, szóba került a tánc, és az is, hogy én is tudok már pár figurát, úgyhogy ott rögtön azt meg kellett mutatnom, azt a pár figurát. Ennek az lett a következménye, hogy utána minden nap volt táncmulatság a kultúrházban, ahol az öreg árus és bandája muzsikált, és a gyerekek már délután begyűltek, hát így ebéd után, tehát kora délután kezdődött már a gyerekek számára a tánc. A felnőttek azok, hát nem tudom, fejés után, vagy estefelé érkeztek, tehát nem rendeztek külön táncot a fiatalságnak, meg a felnőtteknek, hanem így a végére már minden korosztály képviseltette magát, és amikor az ott frissen szerzett barátaimmal beléptem a kultúrba, akkor az öreg privát, és azonnal lehúzta a csárdást abbahagyta, és elkezdett legényest játszani.
N.P.: Mutasd meg, mit tudsz!
É.P.: Igen, igen, és nekem meg kellett mutatnom, hogy mit tudok, ugyanis abban az időben az én kortársaimat, tehát az ilyen kis kamaszokat nem nagyon érdekelte már a legényes tánc.
N.P.: Akkor már érezhető volt.
É.P.: Az öregnek volt egy ilyen pedagógiai szándéka, hogy na, nézzétek, itt jön valaki Budapestről, és lám, ő tudja a legényest, és ti meg nem tudjátok.
N.P.: Nagy különbség volt aközött, ahogy pici korodban elképzelted mondjuk a Múzeum körúton, hogy milyen lehet ez a miliő élőben a hangfelvételek a fotók alapján, és amikor megérkeztél?
É.P.: Nem volt.
N.P.: Vagy inkább minden várakozásodnak megfelelt.
É.P.: Igen, azt lehet mondani, hogy megfelelt. Azért valamelyest ezt a ha nem is egy ilyen működő állapotú, de ezt a paraszti környezetet azért ismertem, mert a felmenőim Hajdúszoboszlón a dédapám hajdan nagy paraszti gazdaságot vitt. Ugye 400 holdas gazda volt, tehát az egy nagyon komoly árutermelés, és a mezőgazdaság minden ágával, a földműveléstől az állattartásig mindennel foglalkozott. Tehát számomra az nem volt ismeretlenbe csöppenni egy falusi házba, vagy egy falusi konyhába, mert azért ugyan Hajdúszoboszló város, de azért nyilván gazdagabbak is voltak ezek a hajdú városok, hiszen mindenkinek nagy területe volt a Hortobágyon, meg itt-ott, de azért az ő életformájuk azért nem nagyon különbözött attól az életformától.
N.P.: Még egy olyan időről beszélünk, amikor a paraszti közösségek, kultúrák valahogy hasonlóan működnek. Az, hogy elsajátítasz egy kalotaszegi legényest, egy dolog. Aztán egyszer csak el kellett kezdeni zenélni.

É.P.: Hát a zenélés, mondom, a gitározással kezdődött. És nem tudom, melyik évben volt pontosan ez az első Repülj páva vetélkedő, ahol a Halmos és Sebő föltűntek, talán '69-ben, de utána nem sokkal egyszer csak fölbukkantak ott nálunk a Tanácskörúton, ma Károly körútnak hívják, mert ugyanis a Halmos Bélának az egyik sógora volt Kósa László néprajzkutató, és Kósa László javasolta Martin Györgyöt, hogy hozzá forduljanak, hogyha eredeti népzenei felvételeket szeretnének hallgatni vagy megszerezni, és akkor így egyszer csak ott fölbukkantak minálunk.

N.P.: Egy generációs, egymásra hangolódás.
É.P.: Igen, bár már végzett mérnökök voltak, én meg még harmadikos gimnazista, de szóba került a zene, hogy én is gitározok, és akkor ott éppen valami szováti magyart, vagy valami ilyesmit gyakoroltam a gitáron, szólógitáron, és azt eljátszottam nekik. És akkor ez valahogy úgy jött ki, hogy na, akkor figyelj, holnap próbálunk, ha van kedve, dugorj át a Feri ott lakott pár lépésre a Wesselényi utcában, és hozzad a gitárodat is. És akkor így kezdődött, és ott mindjárt nekifogtunk a széki hangszeres népzene megfejtésére.
N.P.: Gitárra alkalmazással?
É.P.: Igen, először kottából, tehát a Halmos Béla hegedült. Mi ketten a Ferivel megint a Feri meg tudta fejteni a brácsakulcsot, mert ő tanult csellózni is, meg mit tudom én. És akkor abból így kiböngésztük, hogy milyen akkordok lehetnek ezek, és pengettünk.

Aztán nagyon hamarosan ráéreztünk arra, hogy ebből soha nem lesz olyan zene, mint amit mi szeretnénk megtanulni. Na, akkor jött az ötlete a Bélának, hogy akkor kell egy brácsa, meg egy bőgő, és ott abban a műegyetemi zenekarban, ahol ő brácsa szólamvezető volt -ez egy szimfonikus zenekar - ott vannak ilyen üzemi hangszerek, és van egy használaton kívüli brácsa, azt ő majd elhozza, és akkor ott a Ferinek még megvolt a csellója, azt hiszem, a húga, a Klárika is csellózott, éppen azon a hangszeren, és akkor majd én vigyem haza a brácsát, és a Feri majd csellózik. Ugyan oda volt írva, hogy ez a három húros brácsa, de hogy hogy kell fölhúrozni, milyen sorrendben, az nem volt megfejthető a kottából, és éppen ezért teljesen tök fordítva volt fölszerelve az én brácsám, mert lehetetlen volt rajta játszani.

Nagy szomorúan, akkor egy hét múlva. Mondták, hogy vidd haza, egy hét múlva találkozunk, és addig tanulj meg brácsázni. Mondtam, jó, még soha nem próbáltam, de jó. És hát, nagy szomorúan visszavittem, hogy ez nekem nem megy. Akkor azt mondta Feri, akkor cseréljünk vidd haza a Klárika csellóját, és majd én megtanulok brácsázni. De hát így ő se tudott, úgyhogy először aztán egy Á dúr akkordra hangolta fel a három óras brácsát, és akkor valahogy így fogta rajta az akkordokat. Hát így már maga az akkordnak a hangzása hasonlított valamennyire, de hát ez a blues zene tulajdonképpen.

N.P.: Ez a blues játékmód a nyílt kihangolás.
É.P.: Igen. Úgyhogy. és akkor egyszer a Halmos Béla megálmodta, hogy kell fölhúrozni a három húros brácsát, és akkor így aztán mindenki a maga hangszerén aztán elkezdte. Először a széki zenész.
N.P.: Egyrészt nem nevezném organikusnak a fejlődést, de közben meg igen, mert a maga módján a saját folklór utatokat jártátok, tehát a felfedezésnek az örömét. Úgy hirtelen eszembe jutott a mai agyamban megkérdezni, hogy volt erre ennyi időtök, de hát ez nem igaz. Ott volt a megszállottság, gondolom.

É.P.: Hogyne. Nagyon akartuk ezt, nagyon bele voltunk ebbe szerelmesedve, és ezt mindenféleképpen meg akartuk tanulni, és el akartuk játszani. Ez hajtott minket. Ugyan nekik már voltak versműsoraik, tehát talán József Attila műsorokkal járták az országot, Bereg Katival közösen. Erről én nagyon keveset tudtam. Én először a Kaláka együttest hallottam egy véletlen folytán egy ilyen házi koncerten. Sebőnek a versmegzenésítéseit nem ismertem még akkoriban, úgyhogy én azokban nem is vettem részt, de már a harmadik gimnázium végén már olybá tűnt, hogy együtt fogunk játszani a Jancsó Miklós: Mit kér a nép című filmjében, ugyanis föl voltunk térve, mint zenészek. Pesovár Ferenc volt a néprajzi szakértője a műsornak, vagyis a néprajzfilmnek.
 

És csak hát mivel szerintem a Béla akkor még mérnökként dolgozott valahol, ő nem tudott elszabadulni a munkahelyéről, ezért aztán őt Széll Andris helyettesítette, és így a közös zenélésből sem lett semmi, hanem én táncosként szerepeltem ebben a filmben. De már akkor együtt gyakoroltunk azon a nyáron, tehát ez '71-ben volt, még szó sem volt semmiféle első táncházról, meg semmiről se.
N.P.: Lépjünk tovább a Kárpát-medencében, mi a következő helyszín, amit fölidézel?
É.P.: Hát, ez nem mint helyszín.
N.P.: Meg ugorhatunk időben össze-vissza.
É.P.: Nem mint helyszín, hanem mint élmény az első gyűjtésem, ha úgy tetszik, bár én nem vagyok rajta a gyűjtők listáján, mert még iskolába sem jártam. Ez az óbudai cigányoknál volt egy filmezés, ahol Martin Györggyel, de mondom, még iskolába se jártam, de a számokat már ismertem, meg a nagybetűket, és a csapónak a palla táblájára én írattam föl, hogy hányas tánc. Úgyhogy ez volt lényegében az első gyűjtésem, ez emlékezetes a mai napig. Hátulgombolós nadrágom volt még, és akkor pisilni kellett, akkor úgy kellett kibontani engem a nadrágomból.
N.P.: Te fel tudod idézni, hogy milyen volt akkoriban egy óbudai cigány közösség? Miért volt ez Tinka számára annyira érdekes?

É.P.: Egyrészt nem tudom pontosan, de ilyen hagyományőrző közösség volt, tehát ott volt egy Vajdának nevezhető valaki, aki egy ilyen hatalmas fotelben trónolt végeredményben, amíg a filmezés folyt, és úgyszintén akkor megérkeztek a csillaghegyiek oda Óbudára, és akkor őket is egy ilyen vajdaszerű főnök vezette, és akkor hát nagy tisztelettel voltak így egymás iránt, tehát megadták a módját ennek a találkozásnak, és amire emlékszem, az még egy nagyon klassz ebéd volt, egy ilyen töltött káposztás ebéd, amit ott kaptunk mindannyian.
N.P.: Aztán a pályád során azért a cigány kultúra mindig egy visszatérő elem, tehát hogy sokat találkoztatok ezzel, dolgoztatok is föl belőle, meg egyáltalán a kapcsolat a cigány muzsikusokkal.
É.P.: Hát hogyne, ez összefonódik, tudjuk, hogy a zenészek többsége cigány közösségekből került ki. Úgyhogy ez természetes volt, hogy ez nem okozott gondot senkinek, sem ezeknek a kapcsolatoknak az ápolása.

N.P.: Reméljük ezt a beszélgetést mások is hallják.
Ha a Muzsikás idejét nézzük, akkor azért ott sokan jöttetek össze sok dudás egy csárdában, aki azért nagyon sok mindent gondolt erről a Kárpát-medencei kultúráról. Én gondolom, hogy nagyon pezsgő volt az az időszak, amikor úgy egymásra hangolódtatok vagy találtatok, hogy ki mit hoz egy próbára, honnan merít, milyen felvételt mutat meg, vagy esetleg jártatok-e együtt különböző vidékeken?
É.P.: Hát volt egy ilyen közösnek nevezhető ilyen első nagy gyűjtés, akkor már a Bartók Táncegyüttesben, ahol én egyébként akkor még táncos is voltam. Már ott voltak a muzsikásnak a tagjai, talán még nem, mint Muzsikás együttes, mert ezek a zenekarok ott formálódtak, tehát a Jánosi András is ott volt ebben a zenészkörben, meg Virágvölgyi Márti, ugyanis Halmos Béláék érezték, hogy ők nem fogják tudni a heti három próbát, a munkahelyeiket, az önálló fellépéseiket így összeegyeztetni összehangolni, és egy zenész csapatot verbuváltak maguk köré, és ebben már ott volt Sipos Misi, ott volt Hamar Dani, Csoóri Sanyi, mint táncos is a Bartók együttesnek a tagja voltál, gyakorlatilag ott együtt voltunk már, és amikor a Sebőék elmentek egy fél évre Japánba, lényegében akkor formálódott a Muzsikás együttes, ami még azt is mondhatnám, hogy még az elején benne voltam, együtt mentünk ki aztán őket fogadni a repülőtérre muzsikával.
De aztán Tinka azt mondta nekem, hogy jobb az, hogyha két működő zenekar van legalább, úgyhogy maradjak mindenféleképpen a Ferivel, meg Bélával, és akkor egy jó darabig így is volt, de engem vonzott az is, hogy a koncertszínpadokon is lehetne népzenét játszani, és ez a Sebő együttes műsoraiban nagyon kis szerepet kapott. Tehát bevezetésképpen volt ugyan népzene, meg esetleg volt egy szóló ének, egy ballada, vagy valami.
N.P.: De főleg a vers megzenésítésekről.
É.P.: Igen, legalábbis a végén mondjuk egy valami vonószenekari darab, de a versmegzenésítések adták a gerincét a Sebő együttes műsorainak. Aztán egy idő után ez engem annyira vonzott, hogy Csoóri Sanyi rábeszélésére, akivel nagyon jó barátságban voltam, aztán a Muzsikás együttesben folytattam.
N.P.: Te, biztos nagyon szemtelennek tűnik a kérdés, de ezt ki mondta, hogy tehetségesek vagytok.
Egy ilyen élethelyzetben, amikor megszállott fiatal, megrendítő számomra az összes felidézett történet, amit mondasz. Tehát, hogy elképesztő fiatalon hatalmas odaadással, kutatási kedvvel, érdeklődéssel fordultok valami felé, hangszert se nagyon láttatok addig, kottát ki így-úgy-amúgy valahogy összerakjátok a tudást, hogy lett ebből egy egység, egy zenekari hangzás, amitől egyszer csak az van, hogy az ember a mai napig berakja a személyes kedvencét valamelyik lemezről, és azt érzi, hogy valami úgy megindul, mint sehol máshol.
É.P.: A közös érdeklődés, tehát mindenféleképpen az a motorja, az, hogy mindannyiunkat ugyanaz érdekelt. Mindenkinek egy kicsit más volt a háttere, ahonnan jött, ki többet, ki kevesebbet tudott korábban erről az egészről, ki hosszabban vagy rövidebb időt töltött el klasszikus zenei tanulmányokkal, mondjuk én voltam az egyetlen, aki nem tanult zenét sosem, de hát ez csak úgy csiszolódhatott össze, hogy volt egy közös érdeklődésünk, egy közös célunk, ami roppant vonzó volt, és ez hajtott minket végeredményben.
N.P.: Említetted, hogy ennek a közös érdeklődésnek volt egy közös gyűjtési pillanata, arról nem esett szó.
É.P.: Igen, egyszer igen, ez a társaság elment Székre, tehát ebben ott volt Sipos Misi, Sebő Feri.
N.P.: Tehát a zenésztársai, a Bartók köré szerveződött.
É.P.: Halmos Béla, Timár Sándor, én Csoóri Sanyi, nem tudom, lehet, hogy még voltak mások is, de így közösen egyszer csak nekiindultunk, csak aztán mi a Sanyival egy Visai szintén talán karácsonyi táncmulatság lehetett. Beleittunk a kútból frissen fölhúzott vízbe, amiből úgy lehetett inni, hogy környékén addigra megfagyott, mire följött, a jeget így be kellett törni. Nahát, mi betegek lettünk, és akkor így szétvált a társaság. Mi a bonchidai papnál, Bálint Jóska bácsinál ott feküdtünk, míg a többi, míg a többiek már nem is tudom, hova. Még eljutottak tán ördöngös vizesre, meg ide-oda. De ez egy ilyen közös gyűjtés volt, aztán több ilyesmire nem nagyon emlékszem, de még azt hozzáteszem, hogy Martin György ezeket a táncház mozgalom első prímásait igyekezett bevonni a tudományos munkába is. Hát például mindenkinek kiosztott egy széki prímást, és nagy kedvvel vetették bele magukat a gyűjtésbe és a lejegyző munkába is. Volt egy ilyen távlati cél, hogy ez egy olyan új széki monográfiának az esetleges elkészítése a jövőben.
N.P.: De akkor elmondhatjuk, hogy ezek az apák, nagybácsik. Nem véletlen, hogy Csoóri Sándor nomád naplója után egyszer csak nomád nemzedékként kezdik nevezni ezt a táncházmozgalmi generációt, tehát, hogy kellettek ezek a felmenők, akik meglátták a fantáziát ebben a szubkultúrában, már olyan értelemben, hogy hova juthat el, vagy mit őrizhet meg. Én mindig úgy tekintettem erre, mint egy ilyen fura, fordított evolúció, hogy egy időben tűnik el a paraszti kultúra, és közben a városokban fejlődik föl az értékmegőrzés és annak a továbbgondolása. Ez egy egészen egyedülálló történelmi helyzet.
É.P.: Hát egyedülálló, egyrészt, másrészt meg szerencsés, tehát hogy ezt akkor sikerült még - hogy mondjam - elkapni, amikor még élő valóság lehetett, legalábbis Erdélyben mindenféleképpen élő valóság volt ez a fajta paraszti kultúra. Tehát valóban olyan volt, mint egy időutazás egy széki táncházba becsöppenni, és a szokások és a népviselet és sok minden. Vagy az, hogy ami az asztalra került, azt mind a saját munkával teremtették elő. Tehát ott a bolti élelmiszer, az nem nagyon volt.
N.P.: Amikor egy lemezre készültetek, vagy létrejön egy anyag, amit a színpadon játszotok? Milyen elvek, milyen szempontok alapján válogattok. Tehát ebben az a tudományosság is nyomon követhető, hogy nem tudom, az előző sorlemeznél körbejárunk egy tájegységet, egy témát, és aztán mi a következő? Tehát hogyan tematizálódik egy album.
É.P.: Igen, Sipos Misi szokta ezt mondani, hogy ezek ilyen identitáslemezek a nyíllemezeink. Az első muzsikás lemez az Élő népzene sorozatban megjelent valami. Ez valóban Moldvától Szlavóniáig bejárja a magyar nyelvterület különböző tájait, tehát valami kimondatlanul is valami olyasmi cél lebegett előttünk, hogy mutassuk meg, hogy milyen gazdag ez a magyar népművészet.
N.P.: És akkor mindenki rááll erre a tájegységre, és elkezditek a fellelhető anyagokat megnézni?
É.P.: Nem, mindenki hozott valamit, ami neki kedves volt, inkább így álltak össze ezek a dolgok.
N.P.: Tehát a szív az megmaradt bennem.
É.P.: Hogyne, persze. És később is így történt, legalábbis egy jó darabig. Aztán voltak későbbiekben ilyen tematikus lemezeink is, de mondjuk az első három-négy, az így született, hogy mindenki, amivel foglalkozott, vagy ami éppen izgatta, vagy kedves volt neki, vagy éppen akkor fedezte fel magának, abból próbált meg a lemezre valamit csinálni. Lemezekről még azt lehet mondani, hogy ezek a lényegében az, hogy ez is a Muzsikás együttesnek az érdeme, hogy a magyar népzenének a koncert színpadra állítását korábban ilyen nem volt. És hát lényegében, amik a lemezre kerültek ezeknek a koncertműsoroknak a lenyomatai, ha nem is mindegyik szám, mert volt olyan, amit aztán soha nem játszottunk el koncerten, de úgy nagyjából erről van szó.
N.P.: Nyilván a kedves hallgatók számára érezhető, hogy jóleső nosztalgiával, meg romantikával tekintek vissza az ősidőkre. Különös tekintettel, mert nekem is vannak hátulgombolós emlékeim erről, amikor nagyon kissrácként ott a nálam nagyobb srácok, lába között rohangálok, de azért valami aranykorszerű érzés van abban a pillanatban, amikor azt látod, hogy egy asztalhoz kik ülnek oda. És nagyjából hál' Istennek tudtam is, hogy körülbelül kikről van szó, így aztán szerintem adekvát annak a felvetése, hogy mi az, ami olyan típusú inspiráció volt a pályád során, vagy akár a zenekar életében, ami nem ebből a folklór környezetből jött, nem a Tinkától, nem azoktól, akiknek a mindennapjait töltötte ki ez az érdeklődés, hanem gondolok itt azokra a társművészekre, akik azért nagy nevek voltak, vagy ott voltak, vagy egy könyvélmény akár. Tehát mi az, ami még hatást tudott gyakorolni erre a műfajra, amiről azért sokszor valamiért elterjedt, hogy egy ilyen zárt világ, ami nem feltétlenül igaz szerintem, sőt én a bennem lakó, a világ különböző eszmerendszereit befogadni képes lélek, az itt nevelkedett, tehát ennek kapcsán értette meg azt, hogy mennyien vagyunk ezen a bolygón, és hányféle különleges dolognak a kölcsönhatása az, amit kultúrának nevezünk?
É.P.: Nyilván vonzása volt azoknak az íróknak, költőknek, akikből a népi kultúra iránti ugyanezt a fajta elkötelezettséget lehetett érezni, mint a mienk. Tehát Nagy László vagy Csoóri Sándor, bár modern költők is voltak egyben, ugyanakkor, ugyanakkor lehetett érezni, hogy ők elkötelezettek.
N.P.: Bár Johnnyt idéznem kell, a népi szürrealizmusnál modernebb. Egy-két, ami a szövegekben ott hallható, érezhető, látható.

É.P.: Igen, tehát ez nem egy direkt népiség volt, hanem ennél sokkal mélyebb és sokkal komolyabb. Hát ezeket az olvasmányoka, frissen megjelent versesköteteket, ezeket faltuk abban az időben, meg hát akkoriban kezdtek el folyóiratokban is olyasmik megjelenni, amik kicsit tágították a látóhatárt. Már nem is tudom, melyik sokat szokták ezt idézni, de mondjuk tudhatnám, hogy melyik folyóiratban volt egy ilyen szociológiai felmérés, hogy milyen nyelven beszélnek a székelyek, és egyetemisták nem tudtak rá válaszolni. Na de ez megjelenhetett például akkoriban. Tehát pezsgett a kulturális élet, és ez így volt még aztán a nyolcvanas években is, tehát a hetvenes évek közepétől.

N.P.: Aztán a nagy szabadság szétbombázott minden emberi kapcsolatot. Nem akarok ironizálni, mert nyilvánvalóan minden egy folyamat, és részesei vagyunk a történelemnek. Az viszont érdekel, hogy minden jó érzés, hogy az ember egyik lábáról a másikra topog, ha dicsérik, de nem tudok mit másként gondolni rátok, mint műfajteremtőkre, vagy legalábbis egyfajta nagyon erős kulturális beágyazottságnak a színpadra alkalmazása, a jó értelemben vett közösségi popularizálása azért ez mindenképpen a te generációdhoz köthető.
É.P.: Annyit tudok mondani, hogy mi ezt nem akartuk, ezt nem gondoltuk mi így végig.
N.P.: Naná, ezért jött be.

É.P.: Ez csak megtörtént velünk. Én még azt sem tudtam, hogyha majd elvégzem az egyetemet, akkor nem fogok munkába állni, hanem a zenélés lesz a fő hivatásom. Fogalmam sem volt róla, csak közben alakultak a dolgok, és egyre több koncertünk volt, és külföldi meghívások, és lemezek, és aztán a táncháztalálkozók, és kicsit a tanításba is beleártottam magam, bár nem túl sokáig. Elkezdte kitölteni az életemet, és ezzel a többiek is így voltak.
N.P.: Hát ezért mondom, a tudatosság öli meg az összes ösztönös dolgot. Egyszer Keith Richards a Rolling Stonesból, azt mondta, hogy miért kezdtek el blues zenével foglalkozni, mert éreztük, hogy megszakad a szívük és láttuk, hogy olyan rondák, mint mi. Ennyi volt a nagy indíttatás, ami aztán megváltoztat egy csomó mindent. De hogy hova jutott el? Tehát itt vagyunk a XXI. század elején, hát ezek ilyen nagyon közhelyes kérdéseknek minősülnek, de azért érdekel, hogy te így visszatekintve, vagy most látva azt, hogy hány generáció nő föl, többek között azokon a lemezeken, amiket készítettetek, hogy hol tart ez az egész folyamat. Persze az emberben van egy jóleső érzés is, meg nyilván egy féltése is valaminek. Kell-e ezt egy ilyen nemzeti múzeumszerű spirituszban két alabárdos őr által őrizve védeni, vagy inkább használódjék, osszuk meg mindenfelé. Legyünk részesei a kísérletnek, ahogy Newton mondta, hogy nem a kísérlet végeredménye fontos, hanem részt venni benne.

É.P.: Szerintem ennek a hagyományoshoz közel álló előadási formája ez szerintem megőrizendő, már csak azért is, mert ez élvezetes. Tehát egy széki párt muzsikálni táncházban, az hihetetlenül élvezetes dolog, és megvan benne az a szabadsága a zenészeknek, hogy ezt soha nem unod meg, holott nem tudom, hány századjára játszod már ugyanazt a dallamot. Tehát ezt nem azért kell vagy jó megőrizni, mert ez mit tudom én ez egy ilyen. valóban, ahogy mondtad, egy ilyen múzeumba való dolog, hanem azért, mert ez egy használható, a ma embere számára is használható kultúra, tánc és zene, amiben valaki ma éppúgy kiteljesedhet, mint akkor, amikor ezt elkezdtük, vagy azok a falusiak, akiktől ezt örököltük ezt a hagyományt. Tehát ez a része, ez jó, hogy ezt tanítják ma, ez már elérhető, és a legmagasabb szinten, egyetemi szinten is lehet már népzenét tanulni, ezt én mindenféleképpen egy jó dolognak tartom. Aztán, ahogy minden generáció aztán elkezdi ezt másra is használni. Ebben én nem látok semmi különösebb bajt. Ez mindig is így volt, így lesz. Tehát ez a két dolog, hogyha egymás mellett fut, akkor ez üdvözlendő.
N.P.: Meg nem lehet a dolgok elé feküdni.
É.P.: Persze.
N.P.: Tehát, hogy lesz az örök, vagy hangszertörténeti mániám, hogy hogy lesz a cimbalomból a tangóharmonika, nyilván praktikusabb, meg jobban szól, adott esetben, hogy divatosabb, csillog, jobban lehet vele villogni, tehát érdekes dolog. Visszatérve a hangszer használata csak egy pillanatra, hogy nem titok, hogy itt ül velünk szerkesztőnk, ifj. Csoóri Sándor Sündi, és a legutóbbi közös színházi produkciónk egyik próbája után ott maradtunk, egy kicsit becsiccsentettünk temetőnk, és láttam, hogy zenél. És olyan érdekes volt, hogy így beszélgettünk róla, hogy ez szinte közel van a meditációhoz, mint bármihez. Tehát brácsásként egy pont ebben a széki nótázós körben egy zsiridit nyomni. Így önmagában nem az tűnt föl nekem, hogy milyen hangszeres teljesítmény, hanem az, hogy az egész ember és a hangszer hogy működik együtt. Hogy ennek egy ilyen különleges aurája lesz, és valahogy így közelebb vitt talán egy csomó mindennek a megértéséhez. Maga ez az egy pillanat.
É.P.: Hogyne, van egy ilyen oldala is, tehát mondjuk valóban eljátszani egy ilyen széki négyes menetet, mondjuk egy 15-20 percen keresztül, az olyan, mint egy ilyen hosszú sóhajtás, tehát valóban egyfajta ilyen meditációs állapot. Ezt nagyon jól láttad. Ez az egyik dolog, ami miatt ezt szereti az ember csinálni. Az, hogy talán közelebb kerül, nem is tudom mihez, de mindenféleképpen egy ilyen spirituális érzés. Tehát, hogy nálunknál magasabb erőkkel tartjuk ilyenkor a kapcsolatot.
N.P.: És bizony erre manapság nagy szükségünk van.
É.P.: Hát erre mindenkinek szüksége van, és aztán kérdés az, hogy ezt ki hogyan tudja elérni. Mi, zenészek biztos, hogy ebben tudunk kiteljesedni, és ebben tudjuk elérni ezt a fajta állapotot.

N.P.: Ha a gyűjtésekről beszélünk, akkor manapság pont a korszakos helyzetnek köszönhetően adatbázisok tömkelege áll rendelkezésre, akár célirányosan, de maga egy Google kereső is alkalmas arra, hogy nagyon sok mindenre rátaláljunk. Ez nyilván a te gyerekkorodban Tinka mellett aztán az aktív éveidben is egy egészen másfajta folyamat volt. Tehát valahogy azt a megszállottságot is táplálta az, hogy utána kell menni, hogy honnan lesz olyan technika, amivel egyáltalán föl tudjátok venni. Azt se tudom pontosan, hogy ki finanszírozta ezeket. Nyilván, hogyha a Tudományos Akadémia vagy a Zenetörténeti Intézet vagy az annak megfelelő elődintézmények, akkor ott volt valami kötelezettség. Tehát adtak egy magnót, de azt vissza kellett vinni.
É.P.: Hát lehet, hogy csalódni fogsz, de a Martin György idejében is legtöbbször a saját költségre történtek a gyűjtések.
N.P.: Nem csalódok, szomorú vagyok.
É.P.: Saját filmfelvevőgépe volt, nem is egy saját fényképezőgépe.
N.P.: És akkor ez egy morális dolog volt, hogy az ember után, amit fölvett, azt beviszi az intézménybe, és leadja, hogy jelentem, ezt találtam a világ ezen és ezen pontján.

É.P.: Hogyne, végül is a tudományos célok vezérelték, nem egyfajta ilyen gyűjtőszenvedély. Lényegében abban az időben alapozódott meg a modern néptánctudomány. Ehhez nagyban hozzájárultak ahhoz a gyűjtések, és főleg, hogy a '60-as évektől már Erdélyben is lehetett szabadabban járni.

N.P.: Van arról valami információt, hogy ez a környező országokban is megtörténik, vagy valamiért ez Magyarországon Budapesten válik hirtelen fontossá.
É.P.: Én úgy tudom, hogy Magyarország élen járt ebben, tehát hogy ez nem mindenhol történt meg.
N.P.: Lehet, hogy tudat alatt ennek a trianoni sokknak a kompenzációja is benne van. Meg hát nyilván Bartók és Kodály inspirációja.
É.P.: Hát hogyne, hogyne, hát nagy példaképek voltak, tehát Bartók, Kodály, valamint Lajta László munkája, az példaként szolgált a későbbi tudós generációk számára is. Egyrészt az, hogy lehetett utazni, másrészt a technikai eszközöknek a fejlődése. Tehát az, hogy már nem fonográfra kellett fölvenni két-három perces folyamatokat, hanem hosszabb dolgokat is rögzíteni lehetett. Ez már a technikai fejlődésnek köszönhető, a magnetofonnak, de még az első hangosfilmek is úgy készültek, azok a '69-ben készült ikonikus filmek, mint a széki, meg a bonchidai film. Ezek, amik egy ilyen, az első hangos filmek voltak. Még akkor is a színes színeseket úgy kellett forgatni, hogy ne legyen hat percnél hosszabb, mert nem tudták előhívni a filmlaborba például 6 percnél hosszabb snitteket. Tehát hogy azért mondom, hogy amikor aztán persze megjelenik a kazettás magnó, meg megjelenik a videó, akkor ez megint új lehetőségeket kínál, ami korábban nem állt rendelkezésre. Mondom, legtöbb esetben saját költségre történtek az utazások és a magnószalagok és filmek beszerzése is, tehát ennek csak egy töredékét állták az intézmények.
N.P.: Ha a szavaid értelmét és filozófiáját jól fordítom le, akkor a kincskereső azért sem törhet ki belőlünk, mert az egy ilyen Indiana Jones-os kérdés lenne, és van még olyan, amit nem hallgattunk meg. De közben azt veszem észre, hogy akárhányszor újrahallgatott, az mindig egy új történet.
É.P.: Természetesen volt benne azért ilyen motiváció is, mert én is büszke vagyok arra az egy felvételre, amivel a nevem ott szerepelhet a Magyar Népzene Tára hatodik kötetében, tehát az jó, hogy véletlenül éppen akkor ott voltam Kallós Zoli bácsival, és az én nevem is oda van írva mellé a felvétel mellé. Tehát, hogy ezek jó dolgok. Volt azért egy ilyen kincskereső élmény is ebben, de nem ez volt a lényeg. Mi elsősorban tapasztalatokat gyűjtöttünk, és csak úgy mellékesen igyekeztünk azért olyasmit csinálni, ami aztán a tudomány számára is felhasználható. De ezt tanulni kellett. Tehát azért Martin Györgytől sokszor megkaptuk a fejmosást, hogy hát nem mondjuk be, hogy mikor készült a felvétel, hol, nem lehet tudni, hogy ki volt az adatközlője, stb., hogy mi az, amit elmulasztottunk? Tehát ennek is megvoltak a szabályai, úgyhogy ő egy idő után ilyen kérdőívlapokat osztogatott szét mindenkinek, hogy legyen szíves ezzel elmenni gyűjteni, ha már erre adta a fejét, igen.
N.P.: Egy idő után mindenkiből adatközlő válik, akárhogy is nézzük, különösen ebben a kultúrában, mert egész egyszerűen az átadás-átvételnek az ősi műfaja működik a napjainkig. Tehát ti még a gyűjtőknek köszönhetően a saját élményeknek köszönhetően még el-el kaptatok egy-egy adatközlőt, aki valódi paraszti kultúrában mutatta meg, hogy mi az, de aztán egyszer csak ti váltok a forrássá. Tehát itt nincs mese, itt lehet hivatkozni Csipásra és lehet mondani nagy neveket a különböző tájegységekről, de valójában most már az van, hogy úgy játszom, vagy úgy gondolkodom, vagy úgy zenélek, mint ti. Rátok van hivatkozva. Egyrészt ennek van egy óriási felelősség része is, bár a fene akar ilyen súlyokat, meg ilyen terheket, lehet, hogy nincs is, lehet, hogy ezek a súlytalan tonnák, meg hát az is fölmerül, hogy akkor ez mikortól válik népzenévé. Tehát egy feldolgozás egyszer csak a bakeliten keresztül hirtelen már a jelen generációknak népzenei forrást jelent.

É.P.: Hát azt el lehet mondani, hogy az általunk lemezre játszott számok az valahol a mi saját érzéseinket, a saját viszonyunkat a népzenéhez, azt is valahogy belevittük, beleépítettük. Például a Hidegen fújnak a szelek, az valóban ebben a formában sohasem létezett. Ez létezett, mint egy hangszeres ritka magyar, és létezett valahol, mint egy népdalszöveg, és ez a kettő, amikor összekerült általunk, azt hiszem, hogy Csoóri Sándor volt ennek az ötletgazdája, akkor hirtelen egy új minőség kerekedett belőle. És mivel ezt egy nagyon sokatmondó és erőteljes szövegnek éreztük, ezért magát a zenét is megerősítettük.

N.P.: Ritmusára szamizdatokat nyomtató képek indulnak meg budapesti pincékben, maradjunk ennyiben.
É.P.: Tehát, hogy ott a brácsa mellett a hangkép másik oldalán, ott egy cselló jelenik meg, egy bélhúros cselló játssza ugyanazt, amit a brácsa tulajdonképpen, tehát még csak nem is bőgő funkcióban van. A nagybőgőnek a hangsúlyai még egy plusz pengetett bőgővel erősödnek. Tehát, hogy a mondanivaló érdekében mi változtattunk lényegében az eredeti hangzáson is, nem léptünk ki a keretekből, de mégiscsak, hogy mondjam, ebben már mi is benne vagyunk.
N.P.: Egy eredeti anyagot használtok fel úgy, hogy annak a kortárs gondolatnak a szolgálatába is álljon, ami bennetek lakik.
É.P.: Pontosan. És vannak más feldolgozásaink is, ahol szintén a minket akkoriban körülvevő zenei elemeket is felhasználtuk. Nem volt ez feltétlenül mindenképpen, nem volt ez a szándék, mert ez is inkább úgy indult, hogy egyfajta kísérletezés, egyfajta valamiféle rekonstrukció, gondolok itt a moldvai népzenére, hogy akkoriban még nem nagyon lehetett moldvai hangszeres népzenéről túl sokat tudni. Kallós Zoli bácsinak volt egy néhány kobzos felvétele, de mi az erdélyi hangszeres népzene analógiájára megpróbáltuk elképzelni, hogy milyen lehet az, amikor egy moldvai népdalt az oda való hangszerekkel kísérünk le. És hát ezekből a kísérletekből lettek aztán olyan számok, mint a Tudod-e édesem, vagy azt gondoltam, eső esik, amik már egészen mások olyanok, mint egy ilyen etnofolk szám, vagy nem tudom, minek nevezzük ezeket, ilyen folk zenének, de ez is csak félig-meddig volt szándékos, ugyanis egy valami ilyesmi vezérelt minket. Aztán hallottuk, hogy nem az lett belőle, de hogy ez valószínűleg nem így szólhatott Moldvában, de aztán megtetszettünk saját magunknak, és ez a fajta hangszer-összeállítás, és utána már tudatosan alkalmaztuk ezt az általunk, saját magunk számára felfedezett utat. Persze sokan emlegetik, hogy hát azok milyen jók voltak azok a feldolgozások, hát körülbelül így születtek. Itt is mindenki hozott egy ötletet. Vagy volt, amikor ő maga kidolgozta az egészet, de általában Csoóri Sanyival mi ketten voltunk ennek a motorjai.
N.P.: Így születik az eredeti.

É.P.: Igen.