A forrásszöveg: Gaal György gyűjteménye
1822-ben Bécsben jelent meg az első magyar mesegyűjtemény, az irodalmár, többek közt Kisfaludy Károlyt fordító Gaal György által magyar katonáktól, magyarul följegyzett, aztán német nyelvre fordított, 17 mesét tartalmazó Märchen der Magyaren.
„Egy öreg közvitéz ismeretsége, ki a magyar nyelven kívül mást nem értett, egy sor meséhez juttatott, miket régibb anyagommal összehasonlítván, ennek segedelmével azoknak nem egy hiányát és hézagát szerencsémre kipótolhattam úgy, hogy a tartalmokra hasonlókat összeállítván, az igazit s legjobbat közőlök csakhamar felismerhettem. Ekképp támadt e mesekönyvem; s habár az nem a legvonzóbbak egyike, de bármily csekély legyen is, azon vagyonhoz tartozik, melyhez elég keservesen jutottunk.” - idézi a gyűjtőt Zvara Edina, aki Gaal György életrajzáról és munkásságáról írt.
A gyűjtés valójában 80 (!) magyar nyelvű szöveget tartalmazott. Ennek nagy része kéziratban maradt, ebből válogatott jóval később, 1857 és 60 között három kötetre valót a két közreadó irodalmár, Kazinczy Gábor és Toldy Ferenc. Domokos Mariann, aki történeti folklorisztikával foglalkozik, a korabeli levelezésekből, kéziratokból hozott adatokat felsorakoztatva ír a hajdani katona-mesemondók kilétéről, a szövegek és lejegyzők azonosításának nehézségeiről, a korabeli mesegyűjtési módszerekről, a kortársak véleményéről, lásd a Gaal Görgy mesélő közvitézei című fejezetet itt: Domokos Mariann: Mese és filológia. Fejezetek a magyar népmeseszövegek gyűjtésének és kiadásának 19. századi történetéből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2015.
Ebből a tanulmányból megtudhatjuk tehát a Bécsben állomásozó magyar „közvitézek” nevét is, és ezzel kevés ismert, azonosítható, XIX. századi hús-vér mesemondóink sorát gyarapíthatjuk. A hat személy, akik aláírása megtalálható a kéziraton, és akiket egy kivétellel Domokos Mariann azonosított: Varga József, Köblös Gábor, Papp György, Zetykó József, Iván(csics) István, Mészáros Antal. Azt viszont nem tudhatjuk, saját, esetleg gyakran mondott meséiket, emlékeiket írták le, vagy más társaik (is) diktáltak nekik a saját repertoárjukból…
A tündérmese formai jellemzői: elbeszélő és párbeszédes részek váltakozása
„Mnden mese elbeszélő résszel kezdődik és többnyire elbeszélő résszel is zárul. A mesén belül a párbeszédes és az elbeszélő részek folyamatosan váltakoznak, hosszúságuk műfajonként eltérő. Az állatmesékben, a tündérmesékben, a novellamesékben általában fele-fele arányban vannak jelen, míg például a tréfás mesében több a párbeszédes, mint az elbeszélő rész.” (Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2017. 18.)
Kiss Ágnes is alkalmazza a hagyományos mesemondásnak ezt a fogását: többször is a mesét elevenebbé tevő párbeszédekké alakítja a forrásszöveg rövid, tömör, elbeszélő vagy függő idézetet tartalmazó mondatait, ahol a cselekmény drámaisága elbírja, sőt megkívánja ezt.
A céját kereső királyfi találkozás a halottat ütlegelő emberekkel jó példa. Gaal Györgynél ezt olvashatjuk:
„Egyszer talált egy városba menni, ahol egy halottat akartak eltemetni, és amikor a temetőhöz éreztek vele, a holttestet letették és nagy durungokkal verték. Ezt a királyfi hogy meglátta, nagyon sajnálkodott rajta, oda ment és kérdezte, hogy miért verik azt a holttestet, azok pedig felelének neki, hogy éltében sok adósságot tett, és senkinek még nem fizetett, azért verik holta után a testet.”
Ágnes felvételén ezt hallhatjuk:
„Ahogy mennek el a temető mellett, látják ám, hogy éppen temetnek valakit. Hanem ahelyett, hogy ástak volna egy gödröt, abba beletették volna a hóttat, aztán szépen imádkoztak volna körülötte, ahogy kell, ahelyett fogták, kinyitották azt a koporsót, kivették belőle a hótt embert, aztán nekiestek, bottal, husánggal, vesszővel, kinek éppen mi akadt a kezibe, ütötték-verték, csépelték, ahol érték.
Nézte a királyfi, nézte, hát már csak nem állta meg szó nélkül:
- Hát mit csinálnak ott, mért verik azt a hótt embert?
- Hát mér verjük, mér verjük… Hát mert életében annyi adósságot tett, hogy még! Aztán megadni meg semmit sem adott meg. Aztán most legalább hóttába kiverjük belőle.
- Azért ez mégse járja, inkább kifizetem én az adósságot!”
Gesztusok a mesemondásban
Kiss Ágnes a prozódiát a cselekményhez igazítja, gesztusai, hangszíne, tempója nyugodtak, ha lassan csordogál a történés, és megélénkülnek, ha izgalmas események következnek, mint például a az említett párbeszéd, vagy az ördöngös szolgák tettei. Gesztusaival színesíti a mesemondást, a szereplőt utánzó, érzékletes mozgást is alkalmaz, ilyen például, amikor összetett kézzel hálálkodik, mint az ördögök a királyfi elől őket elbújtató segítőnek: „Hát jöttek az ördögök, nem győztek hálálkodni: - Hát megmentettél minket attól a nagyhatalmú embertől!”. Amikor kezével hívogat, az ördgöngös király „bőrébe bújva”: „Amikor a királyfi elment, akkor a király odaintette az ördögöket megint.” Vagy amikor „rimánkodik”, mint az ördögök a hős segítőjének: „Hát mán rimánkodtak az ördögök, hogy csak azt ne vidd el…!”. A mesei tér kijelöléséhez is hozzájárulnak a kéz gesztusai, pl. a királyfi nézőpontjából mutatja a látványt: „...ott volt a temető a város szélén...”, vagy a segítő megszólalásakor: „Úgy tudd meg, hogy ebben a várban lakik a királykisasszony,a ki majd neked való lesz...”
