Szegény testvér, gazdag testvér
A népköltészetben: a legendamesékben, eredetmondákban, egyéb apokrif népi epikumokban megnyilvánul egyfajta rend, igazságérzet, ami nem mindig azonos a fennálló jogrend vagy a keresztény vallásból következő rend vagy igazságosság fogalmával. Ahogyan Nagy Ilona a Parasztbiblia Utószavában megfogalmazta: „...S miért jönnek-mennek oly sokat, miért segítenek vagy gonoszkodnak ezek a hősök? Egyszerűen azért, mert csak az epikus történeteken keresztül, jelképes cselekvéseik révén nyerhetnek megfogalmazást a világról alkotott elképzelések, s juthatnak kifejezésre azok az elvek, melyek a jót és a rosszat elhatárolják, s a világ kialakult rendjét „isteninek”, „szentnek” hirdetik”. (Lammel A – Nagy I.: Parasztbiblia. Gondolat, Bp, 1985. 549.)
E mesei-vallásos világnézetből, szemléletmódból következik e Nagy Zoltán gyűjtötte mese történéseiben, hogy a gazdag testvér, aki elutasítja és kigúnyolja (szó szerint a pokolba küldi) az éhező, szegény kéregetőt, aki ráadásul saját testvére, kegyetlenül megbűnhődik, rászáll a révész átka, kényszerű sorsa. A mesében megjelenik egy útbaigazító öregember. Hasonló alak többféle tündérmesében is szerepel, de azokban nem fontos találgatni a kilétét, elég lehet, hogy funkciója a jövőt megjósoló, jó tanácsot adó mesei segítő. Itt viszont, Sándor Ildikó gonosz testvért, pokol kapuját és ördögöt szerepeltető legendameséjében talán nem túlzás ezt a fehér hajú, fehér szakállú öregembert magával a Jóistennel azonosítani.
Az ördögtől a szegény embernek az öregember tanácsa szerint tarisznyát, abroszt és fekete, kopasznyakú tyúkot kér, amit meg is kap, hazatérve meg is gazdagszik. Itt a némileg összetettebb szerkezetű Terülj, asztalkám- típusú varázsmese (AaTh 563) egy motívuma keveredik a legendamesék világával. A hármas mágikus adományról (ami általában szamár, abrosz és bot), a varázsmese-variánsokról lásd ITT
A pokolhoz a szegény testvérnek egy folyón kell átkelni, a folyón átszállító csónak elátkozott révészének mesterkedéseire is figyelmezteti a rejtélyes öregember: „...úgy vigyázzál, hogy amikor a ladikba beszállsz - mer azt még nem mondtam, hogy azt az elátkozott csónakos fogja kormányozni, átvinni téged a vízen. No, az az elátkozott csónakos ha valahogyan előbb tud kiugrani a partra, mint te, akkor onnantól neked kell a helyébe szolgálni. Úgy vigyázzál, hogy nehogy te kerüljél az elátkozott csónakosnak a helyébe.”
A révész és a vízen átkelés körülményeinek motívumát 16 mesevariánsban vizsgálta meg Nagy Ilona folklorista a Kharón alakja a magyar népmesékben c. tanulmányában. Az AaTh 461-es (Szerencsének szerencséje) című mesetípust véve alapul, az elátkozott révész motívumát az ókori mitológiáig vezeti vissza, ezt a mesék nyelvén megfogalmazott, a mítoszhoz képest változatosabban továbbélő mitologémának tekintve. „Sokféleképpen valósul meg csupán annak a megsejtése is, hogy a mesében szereplő víz az élők és a holtak birodalmát választja el, s a mesehős kalandja nem más, mint mesés túlvilágjárás.” Hiszen ahogyan a görög mitológia Kharónja a holtak lelkét az alvilágba szállítja, a magyar népmesékben a célját kereső hőst egy révész a folyó túloldalán a pokolba - mint jelen mesénkben is – , vagy az alvilágba, a tengeren túlra, a Mindentudó országba juttatja, ahonnan csak csak természetfeletti segítő tanácsával juthat vissza saját országába. De míg a mítosz Kharónja nem lázad a feladata ellen, a mesék révésze egyes változatokban épp a hőstől szeretné megtudni menekülése módját, Ildikó meséjében eleve „lesi” az alkalmat a tudatlan utas kijátszására. A mesei világkép igazságérzete az antihősre, az irigy testvérre büntetéseként osztja a révész sorsának folytatását. (Nagy Ilona: A Grimm-meséktől a modern mondákig. Folklorisztikai tanulmányok. Szóhagyomány sorozat. L’Harmattan, Budapest, 2005. 203-214.)
Ezt a sorsot, a büntetést, annak szigorúságát Sándor Ildikó változata az eredetihez képest kissé enyhíti – a mesezáró formulát alkalmazva a „megszabadítás” lehetőségét legalább felvillantja, és ugyanakkor személyessé teszi a mese befejezését, bevonva önmagát és a hallgatóságát is: "...S hogy még most is a gazdag ember, hogy ő lenne, aki oda s vissza viszi az embereket, vagy már megszabadította valaki más, én bizony nem tudom, hát ha arra jártok, nézzétek meg s mondjátok el nekem, Ti mit láttatok!… Ez egy ilyen mese volt..."
Aki szeretné elolvasni a forrásszöveget, és összevetni az Ildikó által fejből elmondott, improvizált változattal, annak ajánljuk EZT az oldalt.
Az árkot ugró legényke
Ebben a bukovinai székely legendamesében a néztelen (rengeteg) sok juhot legeltető pásztor, a csobán fölnevel egy talált fiúcsecsemőt, ő lesz a mese hőse. Ildikó érzékletesen leírja a pásztoréletmódot, a csobán a fiúnak juhtejet, túrót, sajtot jó puliszkát adott enni – tanítgatta a pásztortudományokra, terelgetésre, még a fafaragásra is – de a Jóistenhez imádkozni nem tanította meg. Ugyanakkor a gyerek hallotta a csobánt felfohászkodni egy-egy feladat előtt, hogy „Istenem, segéljél meg” - és mivel valóban volt mit enni-inniuk – hálából a legényke azt találta ki a kis eszével, hogy ha árkot lát, azt átugorja, hogy a sok segítséget a Jóistennek ily módon megköszönje.
A mesében az antropomorf Jóisten segítőjének, Szent Péternek szól is, hogy írja föl a nagykönyvbe, „el ne felejtsék” a legényke kedvességét. Ahogy a legényke nevelőapja megöregszik, szeretné megházasítani a fiút. Az a nevelője tanácsai alapján falusi lányt szerez, sok gyermekük születik, szegények – a szegénység miatt az írástudatlan, együgyű, de bizakodó egykori árokugró legényke levelet írat a pappal a Jóistennek, hogy a téli hidegben juttasson nekik meleg cipőt, ruhát, „jó rokolyát, ködmönkét”... Otthon a levelet föltűzi a magas fa tetejére. A Jóisten, hogy el tudja olvasni a neki szánt levelet, Ildikó szerint még „meg is igazította a szemüvegét...”, és eszébe is jutott a hajdan Szent Péter által fölírt hálás legényke. A közeli város jószívű királyának a sorsát össze is köti a szegény juhászéval, egy álomlátás, egy „véletlen” találkozás után a fázó gyerekeket megszánó király küldet egy nagy négylovas szekeret meleg lábbelikkel, ruhákkal, ételekkel megtöltve. A juhász hálából a maga módján tanítja meg „imádkozni” a családját is: feleségestől, gyerekestől ugrálják sorra az árkokat, hogy az Úristennek a segítségét megköszönjék. „S én úgy gondolom, hogy még most is csak ugrálnak árokról árokra...s boldogan éltek, amíg meg nem haltak” - így fejezi be Ildikó ezt az isteni gondviselésbe vetett bizalmat, jámborságot dicsérő, kedves, naiv székely legendamesét.
A mese forrása Fábián Ágostonné meséje, mely megtalálható itt: Nagy Zoltán (szerk.): Angyalbárányok. Magyar legendamesék. Móra Kiadó, Budapest, 2010. 2. kiadás. Eredeti forrása Az árkot ugró székej legényke címmel, Sebestyén Ádám: Bukovinai székely népmesék II. Szekszárd, 1981. 164-166.
A kicsi dió
A kicsi dió meséje hasonlóan kezdődik, mint egy másik, Kelet-Európában népszerű legendamese, a Megölő Istefán (AaTh765A): a szegény ember - akaratán kívül, minthogy nem tud róla - az ördögnek ígéri még meg nem született fiát („csak azt add nekem, amiről te nem tudsz hogy van a te házadnál...”). De jelen mesénkben a történet nem vesz olyan nagy kanyarokat, mint ahol valóban az ördög famulusa lesz egy időre a neki ígért fiú, és csak sok viszontagság után, önmaga is ördöngössé válva tud elszabadulni. Itt, a Kicsi dió-ban a sok éhes gyereke miatt szinte világgá ment embernek a „csepp, veres ördög” kínál egy csudadiót, amivel mindent kívánhat magának - cserébe azért, amiről nem tud.
A bűvös dió segítségével meggazdagodott embernek miután megszületik a kisfia, egyszer csak eljön két „ismeretlen öregember”, hogy figyelmeztessék, hogy az ártatlan gyermeket megmentsék az ördögtől. Krízánál ezt olvashatjuk: „Gazdag ember lett a szegény emberből, s közben a feleségének is megszületett a gyermeke. Mikor a legderekasabban folytatnák a gazdaságot, egyszer egy estefelé hozzá megy két öreg ember, s szállást kérnek tőle éjszakára. Ő adott is szállást örömmel s jó vacsorát.
Este, ahogy vacsorálnak, azt mondja a két öreg a beszéd között a gazdának:
- Tudjuk mi, hogy az ördög eljön az éjjel, hogy ha lehet, elvigye a te legkisebb gyermekedet, akit te nem tudva, szorultságból odaígértél neki. Mi azért jöttünk, hogy az ártatlant megmentsük, hogy ne essék az ördög kezébe. Fogadd meg a mi szónkat: mikor lefekszünk, tegyél az asztalra az ablak mellé egy egész kenyeret, hadd legyen az ott az éjjel.
A gazda az asztalra teszi a kenyeret, s azzal lefeküsznek, s elalusznak mind, ahányan voltak.”
...és itt jön az eredetiben is, Ildikó meséjében is a kenyér párbeszéde az ördöggel. A kenyér panasza önálló epikumként eredetmonda, olyankor a kenyér panasszal fordul Krisztushoz szenvedései miatt. De mint motívum is gyakran fordul elő más mesetípusokban, rászedettördög-meseként pl. Az ördög és a kenyér (AaTh 1199 A, BN 346) címmel: az ördög el akarja vinni a szegény embert vagy gyermekét. Az ember ezt előre tudja és egy cipót tesz ki az asztalra, hogy helyette az feleljen az ördögnek. A cipó azt mondja az ördögnek, hogy gazdáját csak akkor viheti el, ha mindazt kiállja, amit ő. Felsorolja szenvedéseit, mire az ördög rémülten távozik. Ez a kenyér-motívum kombinálódhat A vasfejű farkas(AaTh 361)-típusú tündérmesével is.
Ildikó meséjében is úgy alakul, hogy a két öregember – akik valószínűleg a legendamesék Atyaisten és Szent Péter- alakjával is azonosíthatók – javaslatára a búzalisztből készült kenyér mint emberi táplálék az emberi világon kívülről jövő gonoszt elriasztó erejűnek bizonyul. Búzalisztből készül a szent ostya is, tehát a kenyér mint szentelmény is hatásos az ördög ellen, valamint több variánsban a beszélgetéssel elhúzódó időnek, a napszak változásának is jelentősége van – az ördög éjfélkor érkezik, de a beszélgetés kakasszókor, a hajnal beköszöntével ér véget, amikor az ördögnek már nincsen hatalma.
„A kenyér panasza”-motívumról a Magyar Néprajzi Lexikon címszavát lásd ITT.
Kríza János: Az álomlátó fiú című gyűjteményéből A kicsi diót ITT olvashatják.
A Magyar népmesék sorozat epizódját ITT nézhetik meg.
