Ma­tyó pa­pucs és csiz­ma

A Magyar Népi Iparművészeti Múzeum gyűjteményében található papucs és csizma Kovács Attila, többszörösen díjazott népi iparművész cipőkészítő, csizmadia mester rekonstrukciója. A lábbelik eredetijéről, a rekonstruálás folyamatáról mesélt.

 

Mi az a papucs, honnan ered?

A bőrtalpú papucs már a 16. századtól ismert volt Európában. Talpát és fejét a visszájára fordítva ugyanazzal a fordított-varrással varrták, amely az oszmán-török hatású csizmát is jellemezte. Általában ezek egylábasak voltak. A hódoltság korában úri viselet is volt, vassarokkal és belehúzott bőrkapcával. Szegeden egy népmonda szerint egy bizonyos Hobiárt pasát a papucsuk vassarkával vertek agyon a menyecskék. A múlt században szinte általánosan női ünnepi és köznapi, ill. férfi köznapi viselet volt. A női ünnepi papucs felső része nemcsak bőr lehetett, hanem bársony, szövet és ebelaszt nevű finom vászon is. Szegeden a híres szegedi papucsot flitterrel és gyöngyvarrással is díszítették. Gyakran meglehetősen magas sarka is volt. A papucs szó oszmán-török eredetű, első előfordulása 1592-ből való.

A papucsos kisipar magának a papucsdivatnak a balkáni és oszmán-török kapcsolatairól is tanúskodva legmagasabb színvonalát a Dél-Alföldön (Szeged és környéke, Bácska) érte el.

 

A múzeumi tárgy készítéséről magát a mestert, Kovács Attilát is kifaggatta a Nyitott Műhely vezetője, Farkas Réka.

 

 

Mi adta az ötletet, hogy matyó papucsot és csizmát készíts?

2015-ben volt az ONK pályázati kiírás, és gondolkodtam, hogy milyen tárgyakkal készülhetnék. Majd felhívtam egy nagyon jó barátomat, Barsi Csabát, aki a miskolci Hermann Ottó Múzeumban gyűjteménykezelő, segédmuzeológus. Ő irányította a figyelmemet az Egri Dobó István Vármúzeumban található eredeti matyó papucsokra és csizmákra. Felvettem a kapcsolatot az Egri Múzeummal. Két pár papucsot és két pár csizmát a kezembe tudtam venni és meg tudtam. Kitaláltam, hogy ezeket rekonstruálom.

Hogy kezdtél neki ehhez a munkához?

Nagyon sok mindent kellett megvizsgálom: milyen anyagból készültek, milye színűek lehettek, milyen a bélése, hol vannak varrások, összeerősítések, milyen a kivitelezés. A nehézség az volt, hogy nemcsak a bőrök színeit kellett feltárni, hanem a cérnák színét is. Növényi festékkel festett pamut- vagy kendercérnával varrták őket, amik az idő múlásával kifakultak vagy megváltozott a színük. Ez nagyon sok fejtörést okozott. A valódi színeket csak akkor lehetne meghatározni, ha a bélést lefejtenénk és a hátoldalán, és ahol védve volt, ott néznénk meg. Hogyan lehetett mégis meghatározni az eredeti színeket? Sokat beszélgettem a Matyó Népművészeti Egyesület vezetőjével és a szentistváni népdalkörből egy idős nénivel is, így próbáltuk kitalálni, honnan valók voltak és milyen lehettek eredetiben. A múzeumi darabok sötétebb színűek, ezért valószínűleg idősebb nő lehetett a tulajdonosuk. Minden tárgyról készítettem leírást, amit a múzeumnak is továbbítottam.

Mi jelentette számodra az újdonságokat ezekben a tárgyakban?

Nem is tudtam, hogy a matyó vidéken ilyen díszes lábbelik voltak. Nagyon régen nem készíti már senki ezeket.

Hova kerültek az általad elkészített tárgyak?

Az ONK-ra készítettem egy kollekciót a kutatásaim alapján, három pár papucsot és két pár csizmát. Mindegyik egy-egy valós tárgy rekonstrukciója. Az eredeti tárgyak kecskebőrből, később marhabőrből készültek, pamut- vagy kendercérnával, nyargalásos technikával kivarrva.

Minden ugyanúgy készült a rekonstrukció során?

A formai kialakításnál mindent megőriztem, ugyanazt a szabásmintát használtam. A csizmánál megőriztem azt, hogy kétoldalt volt összevarrva, nem hátul. Ez az a bizonyos keleti hatás, amit a törököknek tulajdonítanak. Az alapanyagoknál törekedtem az eredeti anyagfajták használatára, a papucsnál kecskebőrt, a csizmánál marhabőrt használtam. A bélést is bőrből készítettem, ahogy az eredetinél.

Mi az, amin változtattál?

Ezek a rekonstrukciók szintetikus szállal vannak varrva. Régebben vastagabb cérnákat használtak. A mai varrógépek viszont „nem szeretik” ezeket a cérnákat, elszakítják. A régi daraboknál volt, hogy textilekkel is béleltek, ezzel az volt a gond, hogy a vászon kifeslett, ahol vasringlit használtak. Ezeket a vasringliket fehérrel befestették. Az idők során ez a festék lejött, és a láb izzadása miatt a ringli berozsdált. Én alumínium vagy réz alapú ringlit használtam, ami nem oxidálódik. A talpnál a bőrréteget faszeggel (2-3 réteget), másrészt hosszú vasszeggel illesztették össze (5-6 réteget). A faszeg ugyan megdagadt és a helyén maradt, de a vasszeg elkezdett rozsdásodni és megette a bőrt. Én ezeket rézszegekre cseréltem, ez nem oxidálódik.

Milyen technikákat használtak?

A díszítés nyargalással készült. A papucs és a csizma talpa is bőr és sarka rakott bőr, faszeges technikával készültek. Ami érdekesség, hogy a csizma esetében az eredeti megviselt csizmánál a bőrtalpon volt egy másik réteg, egy féltalp, amit nagyon szépen, faszeggel, virágminta alakban rögzítették fel. Ezt próbáltam ezen a rekonstrukción megoldani.

Mit jelent a faszegezés?

A faszeg általában meghatározott hosszúságban és méretben készül. Szegező árral kell előszúrni. Az ár teljesen köralakú lyukat csinál, és ebbe ütjük be a faszeget, ami négyzet alakú, így nem tud elfordulni, beleszorul, és két vagy három anyagot össze tud fogni. Az egri vizsgált csizmán a faszeg keresztmetszete ovális alakú, ami amellet, hogy nem tudott elfordulni, esztétikailag is szebb. A faszeges technika az 1800-as évek végén jelent meg Magyarországon, francia hatásra.

A kifordított varrás mindig nehezebb volt, mint a faszegelés, és leginkább a kifordítás okozott nehézséget a csizmáknál, ahol a hosszú száron keresztül az egész fejet ki kellett fordítani. A fordítás megkönnyítése érdekében vékonyabb talpakat használtak, viszont ezáltal könnyebben tönkrement a talprész, amit nagyon nehéz volt javítani. A faszegesnél a csizmáknak volt egy pereme, ezt hívták rámának. A rámás csizma az újdonsága miatt drágább volt, így ezt nem engedhette meg magának mindenki.

Mi a különbség a jól ismert szegedi papucs és ezen papucsok között?

A szegedi papucs úgy készült, hogy a talphoz hozzá varták a felsőrészt, tehát amikor készítették, akkor a bélés volt kifelé. Ez egy régebbi technika. A matyóknál is volt fordított-varrott technika, de leginkább a csizmákra volt jellemző, nem a papucsra. Ezek sokkal könnyebbek voltak, vékonyabb talpúak, ezért „mennybelépőnek hívták” őket. Eleinte még egylábas papucsokat, csizmákat készítettek, de amiket én vizsgáltam, azok már mind jobbos-balosak.

Egy műhelyben készülhettek az eredeti, Egerben őrzött darabok?

Nem. A papucsba hétköznapibb viselet volt. A csizma alkalmibb, jobban kímélték. Lehet látni, hogy két műhelyből valók, mert mívesebb a csizma. A papucs felsőrésze míves, de a belsőrész, sarok, talp kialakítása közel sem mutatott olyan szaktudást, mint a csizma esetében. Ami látszódott, azt megcsinálták rendesen, de a talp és a sarok nem számított, mert az nem látszott.

Tapasztaltál ebből a munkából?

Minden rekonstrukcióból lehet tanulni. Ha későbbiekben lesz fogadókészség valaki részéről, hogy szeretné megtanulni, akkor a tudás megvan, továbbadható, megújítható, úgy, mint a szegedi papucs esetében.

 

Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon