Szabó Ágnes mesemondó, kert- és tájépítész, a Meseszó Egyesület tagja. Így mutatja be magát – és a meséléshez való viszonyát:
2010-ben Hagyományok Házában a Magyar népi ének tanfolyam mellett elvégeztem a Magyar népmese-hagyományos mesemondás tanfolyamát. Ezt követően, mint egy padláson ottfelejtett és újra felfedezett kincsesláda tárult fel előttem a mesék világa és az élőszavas mesemondás rejtelmei.
Délvidékről származom. Zentai és suplyáki (Ludas) nagyszüleim lévén a gazdálkodók vidéki életéből is kóstolót kaptam. Nagyszüleimnél töltött nyaralások során ízes beszédük sokszor rám ragadt. Visszatekintve ezekre az időre, csak most látom, mekkora nyomot hagyott ez bennem.
Gyakorló kert- és tájépítészként ismerkedtem meg magyarország tájaival. Erdélybe évekig visszajártam, többek között a Fürdő- és Közösségépítő Kalákák egyik segítőjeként. Országjárás közben tapasztaltam meg, milyen fontos gyökereket ad az embernek a táj, a közösség és a hagyomány, amibe beleszületik.
Az élőszavas mesemondás mindég kihívással és izgalmakkal jár, mert nincs két egyforma alkalom. A hallgatóság és a mesélő hangulata váratlan és emlékezetes helyzeteket teremt, miközben észrevétlenül mikroközösséggé formálja őket. Megtapasztalthattam ezt az Ahol madár se jár mesemondó körben, vagy akár a Tamariska házban általam kezdeményezet mesemondó körben.
Élőszóban mesélni olyan, mint minta után agyagedényt formálni. A gölöncsér ujjlenyomata óhatatlanul rajta marad az edényen. A mese szálát megtartva a mesélő személyisége, pillanatnyi hangulata és hallgatósága formálja a történetet. Minden mesemondó alkalom ettől olyan izgalmas. A mesét a szíved alatt melengeted egy ideig, míg először elmondásra szánod, s ezalatt, mint a kis magocska ha talajt ér, elkezd csírázni, fejlődni és kibontakozni benned. Ez egy örömteli folyamat, mely minden mesélőnek a sajátja.
Felnőtteknek, gyerekeknek egyaránt szívesen mesélek. A gyerekközönséget korosztálytól és mesétől függően közös játékkal, mondókákkal és énekkel is bevonom a mesék világába.
