Sára Feri: „Térj meg ember”
Sára Ferenc „Firitől” búcsúzunk ezzel az Öregek bálján készült gyűjtésével. Nem azért választottuk épp ezt, mert különleges gyimesi táncfigurákat kínál, vagy a tündöklő táncos tehetségeket ragyogni láthatnánk rajta. Talán stílusosan, még bizony itt-ott technikai hibás is a felvétel. Az azonban egészen nyilvánvaló, hogy ebben a teremben együtt hullámzik a táncban és a zenében mindenki. Egész életek munkában és mulatságban összeszokott mozdulatai lüktetnek együtt.
Feri azt a táncot, amibe beleszeretett, nem csak megtanulni, élvezni, megmutatni, tanítani akarta. Tudta, hogy a muzsika és a tánc egy az emberekkel és azzal az élettel, amit ők élnek. Ő együtt lenni, együtt élni akart. Éltetni és visszatáplálni akart. Minden mást el tudott engedni ehhez. Oda akart menni, ahol a lassú magyaros csendességét, egyszerűségét, a sebes röptét, a kifacsarodott tartásban is konokul pontos ropogtatását mindennap, minden szóban, minden fejszecsapásban élheti… és szárnyai alatt ezek a kisöregek – a hagyományőrzők - találkozni tudtak a világgal: átélhették és megérthették, hogy a legszemélyesebb mozdulataik és a hang, amit örömükben vagy bánatukban ki tudnak adni, micsoda kincs és ajándék! Olyan hagyaték ismerői, amelyet hivatásuk átadni a saját utódaiknak és a világnak. Feri, és párja Zsuzsi szárnyai alatt még épp eltanulhatták a muzsikálás csínját-bínját a nagy öregektől a fiatalok, és itt is ők húzzák az idős táncosoknak a talpalávalót. Hogy micsoda eleven világ ez, azt megízlelhetjük ebből a felvételből. Aki foglalkozott valaha is gyimesi zenével, tánccal, az tudja, hány olyan rendkívüli gyűjtés létezik akár Feri neve nélkül is, amely az ő szervezése és karizmatikus egyénisége nélkül nem jöhetett volna létre.
Eszembe jut - merthogy annyira jellemző - egy előadás, amit Feri szervezett és rendezett Pulika János és zenész társai halálára „Térj meg ember” címmel az Állami Népi Együttes, ma Hagyományok Háza színpadára. Meghívott vagy 10 pár táncost és sok-sok zenészt szerte az országból, akikről tudta, hogy szeretik, tisztelik, járják a csángó táncokat, teljes szívből muzsikálják ezt a zenét. Az egész estés előadás próbája két hétvége volt, és abból állt, hogy elmondta milyen sorrendben tervezte megeleveníteni a táncokat a színpadon apróktól, héjszákon át, a férfi és a páros táncokkal, majd intett a zenészeknek, és egész álló nap táncoltunk, akár egy bálban, szabadon, összefőve, összeforrva. Az előadáson telt ház, lement az első rend, a közönség tapsol. Jön a következő: ismét gyimesi. Érződik a csodálkozás, főleg akkoriban, mikor a mozaik műsorokhoz szokott közönség most egy másik vidék táncára, viseletére volt felkészülve. Azért a rend végén ismét taps, bár talán már az udvariasság is érezhető benne. Majd újra felsírnak a hegedűk, és dongani kezdenek a gardonok, és a színpadról senki nem megy ki, marad a gyimesi „helyszín”. Most már halk fészkelődés, pusmogás hallatszik, értetlenség, elégedetlenkedés hangjai: Mi ez? De mi táncolunk, egyre mélyebbre úszva a világban a zenében, az érzésben, amit egy „szám” alatt nem tudtunk volna megidézni. A közönség soraiban érezhető a beletörődés, az elengedés, az ismert, a megszokott, a tudattalanul is elvárt elengedése, és a megérkezés abba, ami VAN.
Amit nem csak látni és hallani, de érezni, megérezni lehet: Ideje van a keservesnek, ideje van a lassú magyarosnak, ideje van az összes egyszerű kis „aprótáncnak”, a férfiak lánctáncainak …. Elutazunk. Együtt az egész nagy terem, a színpadon és nézőtéren lévők mind, a patakok mellé, a legelők mellé, a zenész padra kuporodva Halmágyi, Zerkula, Gizi néni és a többi görnyedt hátú, fel-felkacagó kisöreg mellé, a hideg, fapadlójú termet saját táncunkkal belehelve, egymás mellett átmelegedve. Ez volt Sára „Firi” elgondolása a tánc lényegéről.
Át-élés - ez a szó jut most Feriről eszembe.
Sára Feri munkássága kapcsán ezt a csodálatos gyűjtést és a hozzátartozó történetet is felkereshetitek
Redő Júlia
