Hölgyeim és Uraim, mindenkit nagy szeretettel köszöntök!
Nehéz a kezdés azok után, hogy Mihályi Gábor barátom mindenkivel, mindenki számára egyértelművé tette, hogy olyan beteg vagyok, hogy beszélni is alig tudok. Egy igazán remek falusi lagziba kellene délután mennem, de azt lemondtam, tehát hogy ezt itt tessék értékelni, hogy itt vagyok. Lakodalmat le lehet mondani, de 70. születésnapi konferenciát nem lehet lemondani. A másrészt pedig azt mondta köszöntőjében, hogy a remekebbnél remekebb előadásoknak a hallgatásához jó szórakozást kíván, hát szkeptikus vagyok e tekintetben, hogy ez a nyitóelőadás ennek a kritériumnak meg fog-e felelni, főleg úgy, hogy igazándiból mégsem arról fogok beszélni, mint ami az előbb elhangzott cím. Ennek alapvetően az az oka, mert az az oka, hogy elkezdtem gondolkodni a műveltség, az identitás és a népi kultúra szentháromságán, hogy mit lehet ebből a kérdésből kihozni. Ráadásul a Hagyományok Háza főigazgatójával az előbb itt beszélgettünk a megnyitó előtt és valami olyasmit mondott Laci, hogy hihetetlen az a műveltségbeli deficit, ami jellemzi a mai időket, hogy a tájékozatlanság és műveletlenség milyen komoly problémákat okoz. Tágabb politikai kontextusbanban is beszéltünk erről, de abban a szűkebb kontextusban is, hogy mi lesz a mi közönségünkkel, mi lesz a színházba járó közönséggel, mi lesz a múzeumba járó közönséggel, mi lesz a Hagyományok Házába járó közönséggel és mi lesz azzal, hogy ez a közönség ez közösség tud-e maradni. Mert közelítsünk a műveltség fogalma felől, pár dolgot fölolvasok és közbe is fogok szúrni a saját szövegembe. A műveltség fogalma és a művelt ember definíciója koronként változik és változott, de földrajzi értelemben is meglepő eltéréseket mutat. Az emberi társadalom által felhalmozott anyagi és szellemi értékek összességét képtelenség teljes egészében birtokolni, ezért az emberiség történetének minden egyes szakaszában az addig létrehozott értékeknek egy bizonyos része volt fontos érvényes tudásanyag, amelyből minél többet sajátított el az egyén, annál műveltebbnek számított. Évszázadokig az antik kultúra ismeretére alapozott tudás volt a műveltség alapja. A görög és latin nyelv az antik mitológiák irodalmi, filozófiai, történeti és jogi művek ismerete elengedhetetlen számított Európában, illetve a nyugati műveltség hatókörében ez egészül ki a Biblia és a keresztény hagyomány ismeretével. A felvilágosodás mindezen csavart egyet, bár alapvetően nem változtatta meg az érvényes tudás, a műveltség fogalmát, hiszen minden fontos filozófiai kérdést az antik és a keresztény hagyományhoz viszonyítva, abból levezetve vagy éppen azzal szembe állítva határozott meg. A hagyományhoz való kritikus viszony nem jelentette a hagyománnyal való végleges szakítást, s az újító szellem jelentőségének a fókuszba helyezése a tradíció fogalmát ugyan nem számolta föl, de fokozatosan átalakította azt. A premodern korok embereit a tradíció irányította, egyszerűen úgy írta, hogy az apja, a nagyapja, a dédapja tette, másrészt a távolabbi korok szellemi örökségét csak azoknak kellett elsajátítaniuk, akiknek erre valamilyen hivatás gyakorlásához szükségük volt, vagyis akik elsősorban papok, hivatalnokok vagy orvosok akartak lenni. Ennek a szakmai hivatás hagyománynak a közvetítésére jöttek létre az első egyetemek. Természetesen a középkorban is voltak nagy újítók, de ők deviánsak, eretnekek vagy éppen szentnek, eretneknek vagy éppen szentnek számítottak. Az újkorban már egyre ritkábban bizonyultak sikeresnek az örökölt viselkedésminták, a megváltozott körülmények között a sikert már az biztosította, ha az ember képes volt önállóan dönteni és akár szokatlan utakat is választani. A biztonságot, az igazodási pontot ebben a helyzetben is a hagyomány biztosította, csakhogy itt a hagyomány már mást jelentett. Nem az apák életformáját, hanem egy konstruált tradíciót, amelyet rendszeres tanulmányok során lehetett elsajátítani. Az iskolában elsajátított hagyomány lesz az, amit ma is műveltségnek nevezünk, és ami nem a szülők jelenét, hanem a jóval távolabbi múltat idézi meg. A modern nemzetfogalom kialakulásától kezdődően a műveltségi eszmény folyamatosan átalakult. Az anyanyelv egyre kifejezőbbé válása és széles körbe való használata a görög nyelv ismeretének valamint a latin mindennapi használatának az elmaradásán túl a tudás elsajátításának minél szélesebb körben megnyíló lehetőségét nyitotta meg, illetve az adott nemzeti közösség saját mitológiájának fontossá válását, saját kultúrájának népművészetének, népdalainak, néptáncainak, viseleteinek ismeretét, önnön hagyományainak megerősítését, saját jeles személyiségének tiszteletét hozta magával. A tradíció újra értelmezői így váltak és válnak maguk is a tradíció részévé. Ahogyan kontinensünk más kultúrnemzeteinél, úgy nálunk is egyre nagyobb szerepet kapott a nemzeti történelem, a művészetek, s az anyanyelvi irodalom megerősítése, a népi kultúra megismertetése és tanítása. Ez a folyamat azt eredményezte, hogy a 20. század második felére a latinos műveltség nem alapkritérium, sőt a latin kultúra és az antik kultúra beható ismerete inkább kuriózumnak számít, s annak hiánya a mindennapi életben a tudomány és a technika világában szinte sehol sem okoz akadályt a boldogulásban és a fejlődésben. Egyes országok esetében még a jog -és az orvostudományban is felszámolták a latin fogalmak kötelező érvény használatát. –Ugye mi nem tartozunk ezek közé, de a franciák például igen.- Mindennek köze van ahhoz, hogy a praktikus tudás, természettudományi ismeretek a múlt században folyamatosan a műveltség részévé váltak, bár vitathatatlanul tartja magát az a nézet, hogy a művészeti értékek, a történelem, s általánosságban a bölcsészeti területek tudásanyagának a beható ismeretétől tekintünk valakit műveltnek. Mindez nem választható el attól a ténytől, hogy mindezek sokkal inkább határozzák meg az identitásunkat, különösen a közösség önazonosságunkat, mint például a természettudományos ismeretek, bár azok kultúrtörténeti, illetve tudománytörténeti vonatkozása sem elhanyagolható. Az identitásunk szempontjából az szinte irreleváns, hogy ismerjük és értjük-e a dinamó vagy a számítógép működési elvét, de annak a tudása, hogy az emberiség ezeket a technikai újításokat két magyarnak, nevezetesen Jedlik Ányosnak és Neumann Jánosnak köszönheti, valóságos identitásformáló erővel bíró, a nemzeti büszkeségünket dagasztó, a műveltségünk részét képező információk, de csak nekünk, magyaroknak. Arisztotelész még azt írta, hogy „A műveltség jó sorban ékesség, balsorsban menedék.” Diogenész szerint a műveltség az ifjaknak figyelmeztető erő, az öregeknek vígasz, a szegényeknek gazdagság, a gazdagoknak ékesség. Az ékesség kifejezés használata is jelzi, hogy abban az értelemben, hogy sok-sok évszázadon keresztül gondolkodtak a műveltségről, a gyakorlati tudás minimális szerepet játszott. Ebben hozott tehát igazi fordulatot a 20. század. Ahogy Németh László vélte „A műveltség nem ünneplő ruha, amelyet hordani kell, a műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete.” Az a műveltség, bocsánat, a műveltség fogalom átalakulására a 20. század első felében a kultúrpolitika is reagált, amire a hazánk a trianoni ország- és nemzetcsonkítás után különösen nagy szükség volt. A kultúrpolitika törekvése kétirányú volt, egyrészt minél szélesebb rétegek tanítása, művelté tétele, másrészt a gyakorlati hasznos, praktikus tudással való felvértezése vált politikai programmá. A tanulás a műveltség terjesztésével, annak a konzervatív programnak megvalósítása volt a cél, hogy minél szélesebb középosztály legyen Magyarországon. A két világháború közötti időszak jeles tudósai és politikusai, különösen Szekfű Gyula és Kornis Gyula jutottak arra a következtetésre, amit a Klebelsberg Kuno kultúrpolitikáját szellemileg megalapozó Kornis Kultúrpolitikánk irányelvei című alapvető fontosságú munkájában, illetve Mi a középosztály? című írásában ki is fejtett. Az új magyar államot a középosztályra kell építeni. Kornis tisztában volt azzal, hogy nem a statisztikailag középen levők adják a középosztályt, ehhez több kell. Végül ő is elfogadja a két leggyakrabban alkalmazott kritériumot, az egyik a gazdasági, azaz a közepes nagyságú jövedelem. Egyetértőleg idézi fel Arisztotelészt, aki a politikában kifejti: „A vagyoni állapotban is a legtöbbet ér a közepes, az ilyen ember hallgat a legkönnyebben a józan észre.„ vélte Arisztotelész. Megjegyzem napjaink hihetetlenül gyors és felfoghatatlan mértékű vagyongyarapodásai kapcsán is érdemes lenne Arisztotelészre figyelnünk, de mint azt már rögzítettük az antik tudósok munkájának ismerete ma már nem számít alapvető kritériumnak. A másik hagyományos szempont a műveltség bizonyos mértéke. A kulcstényező Kornis szemében, ez kulcstényező Kornis szemében, de úgy foglal állást, hogy a középosztályhoz tartozás e két kritérium együttes meglétére van szükség. Kornis szerint a középosztály szellemi pályán mozgó rétege adja a társadalom szellemi arisztokráciáját, így ebből a szempontból a középosztály voltaképpen a felsőosztály. Úgy vélte, hogy amiként a Földön nem az Északi-sark eszkimója, sem a trópikus tájak szerecsene építette föl az emberiség mai kultúrájának hatalmas dómját, épp úgy a társadalmi rétegek között is, sem az egészen nincstelenek hideg és sivár miliője, sem a nagyon gazdagok elpusztító bősége teremti meg a kultúrát, hanem a kettő közé eső középrend műveltségi zónája, melyben a szellemi értékek kultusza hagyományszerű és folyton tovább ösztönző indítékul szolgál, hátha valaki ezt a mai Magyarországot megnézi, akkor ennek ékes bizonyítékát láthatja mindenütt, hogy ma is így van. Klebelsberg egykori államtitkára, Kornis szerint minden jól működő társadalomban a középső rétegnek kell tehát betöltenie a vezérosztály szerepét, hiszen már Arisztotelész is úgy vélte, hogy az állami közösség akkor a legjobb, ha a középosztályra támaszkodik. Megjegyzem az első Orbán kormány 98 és 2002 közötti időszakának a polgári Magyarország jelszava az pont erre az alapra épült. Kornis érvelésében ugyanakkor az is benne van, hogy az állam azért is érdekelt a középosztály felkarolásában, mert a kultúra értékeinek a megvalósítása a hatalmát is erősíti. A kultúra által hatalmat lehet szerezni. A szellem ugyanis tényleg hatalom. Hát Laci erről beszélgettünk itt, hogy 2010-ben kellett volna elkezdeni azt a munkát, amit elkezdtünk 2018-ban. Ebből következik, hogy napjainkban a népi kultúra értékeit is a középosztály viszi tovább, amelynek felmenői akár több nemzedéken keresztül nem voltak kapcsolatban azzal az identitásformáló és identitásmegtartó értékhalmazzal, amit a népművészet jelent, bár a magyar társadalom nagy többségének vannak paraszti gyökerei, vagy inkább úgy fogalmaznék, vannak felmenői között falusi gazdálkodó emberek, gyakorlatilag a 100%-uk úgy tanulja meg mik is voltak az őseik által létrehozott értékek, a déd vagy ükszüleik lakóhelyére jellemző viseletek, motívumok vagy szokások. Tehát ez nagyon fontos dolog, hogy ezt úgy tanuljuk meg, hogy mik is voltak a déd vagy ükszüleink lakóhelyére jellemző viseletek, motívumok vagy szokások, sőt úgy tanulják vissza az ő táncaikat. Mikor először hallottam ezt a fogalmat, hogy visszatanulni a táncot, Simonyifalván voltam -ugye egy Arad megyei szórványtelepülés - egy ünnepségen nagyon sok évvel ezelőtt és ott néztem a férfiakat ahogy táncolnak – hát ugye nincs a magyar férfi táncnál felemelőbb dolog, tehát ezt így szeretném jelezni, elnézést kérek a hölgyektől, tehát nincs még a világon egy olyan tánc, mint a magyar férfitánc- és ott néztem a férfiakat és kérdeztem, hogy kicsodák és mondták, hogy olyan fiatalok, akik a helyi néptáncot most tanulták vissza egy magyarországi néptánc koreográfustól. Nem értettem a dolgot, egyszerűen nem értettem, hogy hogy is van ez, nyilvánvalóan most már értem és pont erről beszélek, hogy hogyan szakadtak meg ezek a folyamatok. Tehát, sőt úgy tanulják vissza az ő táncaikat, valamint a magyar népi kultúra rendkívüli gazdagságából következően más Kárpát-medencei tájegységek táncait, rítusait. Ennek az az oka, hogy a mi generációnknak a szocializmus időszakában élt falusi nagyszülei sem tartották a szokásokat, nem adták tovább a táncaikat, nem hordták az ő nagyszüleik viseleteit, de ez a mi gyerekeink számára még távolabb került, amit például én gyermekként a nagyszüleim kis falujában megéltem, megtapasztaltam, s amihez romantikus emlékek sora kapcsolódik az életemben, az a saját gyerekeimnek átadhatatlan, mert hiányzik az élmény, s ennek oka abban is keresendő, hogy maga az élményt nyújtó közeg is átalakult, mondhatni végleg elveszett. Tehát a népikultúra fontos elemei csakis tudatos tanítási, tanulási folyamaton keresztül adhatók át. A néptánc – tetszik vagy sem - műtánc lett. A kérdés inkább az, hogy ez baj-e, hogy levon-e bármit az értékéből. Véleményem szerint nem érdemes keseregni azon, hogy jól van-e így. Olyan megfellebbezhetetlen civilizációs következményről beszélünk, amin nem tudunk változtatni. Ugyanakkor az a felelősségünk, hogy fenntartsuk, éltessük, élő hagyományként adjuk tovább azt a kincset, aminek kincs jellegéről őseinknek nem volt tudomásuk. Nem azzal a tudattal festették ki a tiszta szoba bútorait, hogy abból majd a legújabb korban Néprajzi Múzeumba kerülő darab legyen. Nem azzal a szándékkal énekelték az édesanyák gyermekük faragott, festett bölcsője mellett, vagy az asszonyok kukoricamorzsolás közben, hogy abból majd zenei motívum legyen Bartók valamelyik szenzációs zeneművében és nem is munkált bennük az a tudatos értékmentő szándék, hogy tovább kell adni a tudást annak érdekében, hogy fennmaradjon, s ennek nem volt más oka, mint hogy élő volt a népi kultúra. Nekünk viszont azzal a tudattal kell énekelni magyar népdalokat a gyerekeinknek – mi megtettük a feleségemmel, tehát egy autós utazás során egy nyaraláskor beültünk az autóba, 3 óra múlva kiszálltunk, addig végig énekeltük az összes népdalt amit tudtunk – tehát nekünk viszont nem azzal a tudattal kell énekelni magyar népdalokat a gyermekeinknek, hogy másképpen nem marad fenn a közös tudás, hogy másképpen nem marad fent a közös tudásnak és élményanyagnak ez a meghatározó része, illetve végképp elveszíti élő jellegét, s csak egy történeti néprajzi érdekesség lesz a távoli jövőben. Ráadásul nincs is nehéz dolgunk, mert pontosan tudjuk, vagy ha nem is tudjuk valahol belül bizsereg bennünk az az érzés, hogy páratlan kincs a miénk. Nincs még egy nemzet a földkerekségen, amelyiknek ilyen népdal, néptánc és viseleti kultúrája van, mint amilyennel mi, magyarok rendelkezünk. Tehát az a kérdés, amit föltettem, hogy kell-e keseregni azon, hogy jól van-e így, vagy, hogy baj-e az, hogy így történt, ahogy történt és hogy levon-e bármit ez az egésznek az értékéből. Azt gondolom, hogy azon nem tudunk változtatni, ami van, képtelenség a civilizációs változás miatt, mindezzel együtt azt kell kimondjuk, hogy semmit nem von le az értékből, tehát a lényeg a felelősségünk. Teljesen máshogyan kell átadnunk a dolgokat, mint ahogyan átadtuk, hogy nem vagyunk egyszerű helyzetben azt számos példával tudnám igazolni, de azt is, hogy vannak reménykeltő dolgok az ember életében. Júniusban egy falatnyi székelyfaluban voltam az egyik barátom 18 éves fiának a ballagási összejövetelén. Senkin nem volt viselet, miközben egyébként mégiscsak az egésznek a rituáléja egy hagyományos ottani összejövetel rituáléjára hasonlított, annak rendje-módja szerint mindenki ott volt, akinek ott kellett lennie, a lelkésztől az összes keresztszülőig és keresztgyerekig, tehát többen voltunk, mint egy magyarországi lakodalomban. Tehát megkérdeztem, hogy ha lakodalom lenne, mennyien lennének és azt mondták, hogy komolytalan vagyok, hát 400-an. De hát mondom a faluban sem laknak annyian. Nem baj az, de a rokonság az nagy. Na, minden esetre, amin ledöbbentem, hogy a fiatalok, ezek a 18 éves fiatalok reggelig táncoltak, de ami egyértelmű volt, hogy nem a saját népi táncaikat táncolták. Tehát olyan volt, mint nálunk a 80-as években egy falusi lakodalom, a zene és a tánc az teljes egészében a hagyománytól, a régi népi hagyománytól idegen volt. Ami viszont nagyon pozitív, hogy a nagynénémék, édesanyámnak a kis veszprémi szülőfalujában, ott néhány évvel ezelőtt összeálltak és elkezdtek táncolni maguktól és elkezdtek maguknak viseletet készíteni. Tehát hogy ahogy mondtam elkezdték visszatanulni a saját kultúrájukat. Hát döbbenetes volt egyébként, hogy az ember felnőtt fejjel szembesül azzal, amit gyerekként nem vett észre. Például nagyanyámnak, aki nagyon idősen halt meg a temetésén voltam és ebben a kis faluban és a plébános egyszer csak mondja, hogy akkor most a kalászhelyi szervezetének a búcsúztatója következik és ott állt 15 90 év fölötti öregasszony nagyanyám koporsójánál és az egyik elkezdett fölolvasni egy szöveget, amit aztán meg is könnyeztem és el is kértem tőlük és ebből tudtam meg amit soha nem tudtam addig életem első 40 valahány évében, hogy a kommunizmus tiltása ellenére tulajdonképpen házi illegalitásban 70 évig vagy nem tom hány évig működött a helyi kalász egyesület. Ennek nagyanyám az alapításától tagja volt, hogy a templomban az összes hímzést, ami az oltártól elkezdve mindent díszített, azt mind a nagyanyám hímezte, hát fogalmam nem volt róla és még sok minden mást megtudtam. Tehát igazság szerint megéltem azt, hogy hogyan veszett el számomra is meg a gyerekeim számára is mindaz, ami még a nagyanyámnak teljesen természetes volt és nemértettem azt, hogy nekik miért nem volt fontos, meg mondjuk a szüleimnek miért nem volt fontos, hogy ez élő dolog legyen, hogy lássam azt ami, egyébként ott volt az orrom előtt, mondjuk a hímzéseket a templomban vagy egyáltalán tudjak arról, ne a nagyanyám temetésén tudjam meg, hogy ezek az öregasszonyok 70 évig minden héten összejártak, 70 éven keresztül minden héten összejártak. Ne gondoljuk, hogy ha mindaz, amiről eddig beszéltem, a népi kultúra kapcsán végképp elveszítené élő jellegét, s a múzeumba, kottatárba, az internetről letölthető zenei és mozgóképes fájlok adatbázisába szorulna vissza, ettől még ne maradna meg a közösségi tudatunk, az egy nemzeti közösséghez tartozásunk érzése, csak sokkal szegényebbek lennénk, nagyon, de nagyon szegényebbek lennénk. Az identitás fogalma ugyanis éppen úgy változik, mint a műveltségé, nem konstans. Az identitásunkba újabb és újabb rétegek épülnek be, s valami elhomályosul vagy végképp elveszik. Éppen úgy, ahogy az ember énképe és személyisége változik hosszú élete során. S valljuk be az önmagát büszke magyarnak nevező emberek jelentős részét nem foglalkoztatja a népi kultúra, a néptánc, a népművészet. Ez viszont nem kell, hogy elkeserítsen bennünket, hiszen a népművészet a történelem során sosem volt a teljes társadalom sajátja. Voltak idők, amikor a paraszti kultúra és a nemesi, földesúri, s különösen a főnemesi világ között mély szakadékok tátongtak, s ki merné azt mondani, hogy a magyar történeti tudat és identitás szempontjából ez utóbbinak, ez utóbbi kevésbé fontos, mint az előbbi. Mik az esélyeink? A legnagyobb esélyeink talán a lokalitásoknak a felértékelődése. A lokalitások alatt nem csak azt értem, hogy a nemzeti közösségeknek és a nemzetállamoknak a megerősödése, mert egyébként ez nem feltétlenül tendencia a világban. Magyarország ez alól szerencsés kivétel és reméljük, hogy jövő tavasz után is így marad. Tehát nem csak azt értem a lokalitások felértékelődésén, hogy a globalizálódó világban a nemzetállami közösségek, azok megerősödnek vagy megerősödhetnek, sokkal inkább azt, hogy a kisebb, szűkebb lokalitások, helyi identitások tudnak megerősödni. Ez nálunk magyaroknál különösen nagy lehetőség, hiszen nincs még egy olyan nép, mint a mienk, amelyiknek szinte faluról-falura változott a viselete, változtak a szokásai, változtak az ételei, hát olyan süteményt, mint amit a nagyanyám falujába készítenek, azt még 2 faluba készítik és a néprajzi leírásban nagyanyám falujához kötődik a süteménynek a neve és ilyen sütemény számtalan van, tehát és ezeknek az újra készítése, újra fölfedezése a helyi ízeknek, a régi ízeknek és a régi szokásoknak az újra fölfedezése az identitásmegtartó és közösségépítő erővel bír. A lokalitások felerősödése részben válasz a globalizációra. Nem egy tudatos válasz és ez a legszerencsésebb a dologban, hogy legtöbb helyen ez egy ösztönös reakció, hogy fölértékelődik a helyi identitás. Ez nagy esélyünk a népi kultúra visszatanulása szempontjából is és lehet, hogy sokan csak úgy fognak ezzel a dologgal találkozni, mint az én gyerekeim, hogy a gyermekkoruk egy szakaszában néptáncot is tanultak. De a néptánc tanulása az egy dologra mindenképpen jó, mert lehet, hogy nem lesz belőlük rendszeresen táncoló ember, nem lesz belőlük professzionális táncos, nem fognak kikötni az Állami Népegyüttesbe vagy a Táncművészeti Főiskolán, de egy biztos. Nyitottsággal és szeretettel fognak viszonyulni a témához. Nem lesz idegen számukra egy előadás és ez talán a legfontosabb. Van egy veszély is viszont, amire szerintem érdemes odafigyelni. Én ezt úgy nevezem magamban, – ne tessék félreérteni és megsértődni - hogy a világzenei mozgalom kiteljesedése. Nehogy azt gondolják, hogy nem szeretem a világzenét meg ezt az egészet. Nagyon-nagyon is, és annak idején államtitkárként is sok-sok kezdeményezést támogattam. De van ebben egy nagy veszély, méghozzá a feloldódásnak a veszélye, hogy úgy tűnhet, hogy a mi kultúránk az ebben az egész globalizált világban, mert egyébként a világzenei mozgalom az a globalizáció terméke. Nagyon is a globalizáció terméke. Hogy ebben a mi kultúránk, a mi zenénk, a mi népművészetünk egy érdekes színfolt, egy kuriózum. Egy a sok közül és, hogy egyébként, amikor összejönnek fiatalok egy ilyen rendezvényen, akkor számukra egy távoli ország népzenéje és népkultúrája, autentikus művészeti világa az ugyan olyan jó, mint a sajátjuk, vagy ami egyébként a sajátjuk lenne, csak ők már nem tudják, hogy a sajátjuk. Nem tudjuk, hogy mi is a miénk, nem tudjuk, hogy mi az autentikus. Ez a legnagyobb veszély ebben a divathullámban. A múlt század elején jelenik meg a magas kultúra, a magas műveltség, és a népműveltség fogalmának a kettőssége. Ennek a kettőnek a szembeállítását nevezte 1927-ben Klebelsberg kultúrdemagógiának. Most a népműveltséget persze a széleskörű tudás megszerzése értelmébe kell érteni. Ne tessék összetéveszteni most a népművészettel vagy a nép kultúrájával. Klebelsberg szerint szinte általános világjelenség maga a kultúrdemagógia, amely a magas műveltség érdekében álló intézkedéseket szembe állítja a népművelés fejlesztésével. Az előbbi pártfogolásának még a létjogosultságát is kétségbe vonva. Ezzel szemben a felelősségük tudatába lévő kultuszminiszterek - véli Klebelsberg - a két irány párhuzamosságáért küzdenek és a magas műveltséget, s a népműveltséget egyaránt igyekeznek emelni. Merném mondani, hogy a világjelenség a kultuszminiszterek küzdelme a kultuszdemagógiával szemben. A kultúrdefitizmus ellenben egy kisebb magyar kör specialitása, mert sem a külföldi parlamentek vitáiban, sem a külföldi sajtóban nemigen találtam arra példát, – mondja Klebelsberg – hogy a nemzetek a közművelődési célokra felhasznált összegeket sokallták volna. Ellenkezőleg a hadügyi büdzsék tárgyalásánál rendesen a katonai kiadások mérséklését és a kulturális kiadások emelését követelik. Nálunk minden jó magyar ember a nemzeti hadsereg céljaira szívesen áldozna, de ezt sajnos nem engedi Trianon. Annál sajnálatosabb, hogy mégis akadnak kultúrdefetisták, akik kényszerű leszerelésük okán kulturális leszerelést sürgetnek. Ma ez úgy működik, hogy nem a pénzt sokallják, hanem azt kifogásolják, hogy ki kap ebből a pénzből, nagyon fáj nekik. Fontos tehát azt megértenünk, hogy mindez nem a magas művészet és népművészet szembeállítását jelenti. Az a kérdés, ma a népművészet a magas kultúra része, avagy a populárisé. Valószínűleg inkább az előzőé. Kanonizálódott zeneakadémia, néptánc vagy a népzenetanítás Táncművészeti Egyetem, mint láttuk néptánc oktatás, sőt az, hogy ennyire magas kultúra részévé vált, az magában hordozza azt a veszélyt, amiről már beszéltünk, hogy a széles rétegek számára nem lesz az identitáshoz feltétlenül hozzátartozó elem. Az a kérdés, mit tudunk továbbadni. Hogyan torkollik mindez, hova torkollik mindez a mi időnkben. Milyen irányba fog változni a műveltség, az érvényes tudás, és az ez által determinált identitás fogalma. A tudás megszerzésének, az információ átadásának drasztikusan átalakuló technológiai feltételei mindenképpen alakítják, miképpen alakítják a tudáshoz való viszonyunkat. Képes-e erre megfelelő és gyors választ adni a mai oktatáspolitikánk, s milyen kihívások elé állítják korunkat azok, az életünk minőségét, az emberi szervezetről, a testről való nézeteinket befolyásoló, az agyunk kapacitásának határait kitágító változások, amelyek a 80-as évek elejei cyberpunk irodalom és filmművészet kimagasló alkotásaiban még tudományos fantasztikum világába tartoztak. Mára viszont csak olyan etikai szabályok betartása akadályozza a megvalósulásukat, amely etikai szabályokat klasszikus műveltség és világkép alapozott meg. Ne tessék most ezekre az őrültségekre gondolni, hogy a covid elleni oltással microchipet ültetnek az emberekbe, természetesen nem erre gondolok, hanem az orvostudomány valós, meglevő irányaira és legfontosabb etnikai problémáira. Miképpen tudunk a hagyományainkból és a klasszikus műveltségünkből minél többet úgy átmenteni egy teljesen új világba, hogy ez az identitásunk megtartását szolgálja. A tudás azzal az öntudattal ruházza föl a polgárt, hogy képes uralkodni a körülményeken. A természet megismerhető és leigázható. A 20. század derekától azonban mélyreható változások következtek be a modern, illetve a posponer ember és a hagyomány viszonylatában. A társadalmi sikerességet már egyre kevésbé garantálja az a klasszikus műveltség, ami szilárd elveken és értékrenden alapuló belső iránytűként is működött, bár nekem személy szerint ez egyáltalán nem tetszik. Sajnos tény, hogy napjainkban sokkal fontosabbá válik a többiekhez, a trendhez való alkalmazkodás. Röviden fogalmazva posztmodern világunkban a siker biztosítéka, hogy kellő érzékenységgel észleljük szűkebb és tágabb környezetünk elvárásait és jól tudjunk azokhoz alkalmazkodni. Ebben a helyzetben a műveltség jellemerősítő, identitásteremtő funkciója rohamosan veszít a jelentőségéből és a műveltség közvetítésére létrejött iskolák legitimációs válságba kerülnek, mi mégsem adhatjuk fel. Őrizni kell a lángot, s tovább kell adni a tudást, a népi kultúra szeretetét. Nemzedékről nemzedékre újra kell kezdeni, újra lehet kezdeni, visszatanulni és tanítani, s ebben óriási a felelősségük a professzionális egyesületeknek, a profi társulatoknak, olyanoknak, mint az Állami Népegyüttes. Ők tudják ugyanis úgy őrizni a hagyományt, hogy közben becsempészik a mai világot egy-egy darabjukba. S megszerettetik azokkal is, akik nem ismerik, akiknek nem volt természetesen a gyerekkorukban a szocializációjuknak, a tudásszerzésüknek, a szórakozási, a művelődési, a kikapcsolódási lehetőségeiknek a néptánc, népzene, a népi kultúra. Tehát megszerettetik azt, ami a mienk volt. Rajtuk is múlik, hogy a mienk marad-e.
Köszönöm szépen a figyelmüket!
Az előadás a Magyar Állami Népi Együttes 70 éves jubileuma alkalmából megtartott Néptáncművészet és kulturális identitás című konferencián hangzott el a Magyar Táncművészek Szövetsége, a Hagyományok Háza és a Magyar Táncművészeti Egyetem közös szervezésében 2021. október 2-án a Hagyományok Házában.
