Rácz Anna | 2021. november 24. | Olvasási Idő: 4 perc
A környezetvédelem és a közös felelősségvállalás Földünk, bolygónk jövőjéért olyan téma, amelyről nem lehet eleget gondolkodni. A közös diskurzusok tudják megteremteni a valóban célravezető cselekvéseink alapját. Mivel az összetett témakör apró részletei mindennapi életünk kis szeleteiben is megjelennek, ezért egyáltalán nem mindegy, hogyan viszonyulunk ezekhez a kérdésekhez. Egyéni felelősségünk fontosságával, és az ezáltal fókuszba kerülő kérdésekkel is segített szembenézni a Hagyományok Házában rendezett program, amely a Megérett? Vitaszínház a környezettudatosságról címet viselte.
Egy kissé fáradtan érkeztem a Hagyományok Házába szombat délután, de az aulába érve máris felvillanyozódtam. A Ház tele volt jókedvű élettel, éppen a legapróbbak tanultak énekeket és táncokat fülbemászó, vidám muzsika mellett. A délutáni programok moderátora hosszasan sorolta a nap hátralévő részében zajló lehetőségeket: tánctanfolyam, táncház, kiállítások, ismerkedési lehetőség a pásztorok életével, mindez igazolja, hogy itt bizony sosem lehet unatkozni, mindenki megtalálja a kedvére való elfoglaltságot. A gyermekprogram végén már mi is együtt énekeltünk a legkisebbekkel, többen kedvet kaptak a tánchoz is.
A környezetvédelmi vitaszínház tehát jó hangulatban indult, Milovits Hanna, Rábavölgyi Tamás és Zétényi Lina színészek érzékletesen játszották el a rövid, problémafelvető jeleneteket, melyek után egy-egy eldöntendő kérdés hangzott el Bethlenfalvy Ádámtól, aki rendezőként és moderátorként irányította a hallgatóságot, hol foglaljunk helyet annak megfelelően, hogy az elhangzott kérdéssel kapcsolatban igen vagy nem a válaszunk. A program során sok fontos kérdés felvetődött. Változtat-e az egyéni cselekvés a klímahelyzeten? Itt az igen oldalon foglaltunk többen helyet, egyetértés volt abban, hogy mindenkinek tennie kell azért, hogy a világ változzon. Az egyéni cselekvést szemléletformálónak értékeltük, és megállapítottuk, hogy egy példamutató egyéni törekvés sok követőt tud a maga oldalára állítani. A kétkedők a nem oldalon inkább amellett érveltek, hogy egy fecske nem csinál nyarat, és nem biztos, hogy számottevő változás érhető el azzal, ha csupán egy-egy ember cselekszik. A vitaszínházban szakértők is részt vettek, Hont Angéla néprajzkutató és Sebestyén Eszter természetvédelmi mérnök szintén megosztották velünk értékes gondolataikat. Megtudhattuk, hogy a paraszti családokban nem igazán tudott hulladék felhalmozódni, mivel a környezet elemei felhasználásra kerültek a mindennapok során. A konyhai hulladékot az állatok fogyasztották el, ami elromlott, azt pedig inkább megjavították vagy felhasználták valami máshoz.
Mindannyian egyetértettünk abban, hogy érdemes lenne ezt a szemléletet újra meghonosítani.
A szakértők arra is felhívták a figyelmet, hogy a jelenlegi statisztikákban még nem igazán érzékelhető a zero waste mozgalom hatása, és az ember leginkább a megelőzésben tud segíteni, tehát érdemes a szemét mennyiségének csökkentésére figyelnünk. Érdekes téma volt az is, hogy vajon beleszólhatunk-e mások életébe a környezetvédelem érdekében, megmondhatjuk-e például, hogy mennyi vizet fogyasszanak vagy mi az, ami már pazarlásnak számít? Úgy ítéltük meg, hogy ez csak a különösen súlyos, komoly esetekben lehetséges, ha valamilyen nagymértékű, közvetlen szennyezést tapasztalunk. Itt inkább a nemek voltak túlsúlyban, úgy gondoltuk, hogy finoman fel lehet hívni a figyelmet ezekre a dolgokra, de a mindennapi életben az ezekből a helyzetekből származó konfliktus inkább hátrányos lehet. Arra jutottunk, hogy fontos az is, hogy ki szól és kinek, illetve milyen kontextusban tesszük ezt. Hont Angéla ezzel kapcsolatban elmondta, hogy a paraszti társadalomban gazdasági szempont is volt, hogy a közös környezetre vigyázzon a közösség. Aki ezt nem tette, azt a közösség bizony megszólta. Létezett egy közös szabályrendszer, ami megadta a lehetőséget, hogy felemeljék a szavukat, szóljanak annak, aki nem tartotta be ezeket az íratlan szabályokat. A vízzel mindig igyekeztek takarékosan bánni, megvolt a sorrendje, hogy ugyanabban a vízben a család mely tagja fürdik meg. Sebestyén Eszter szerint túlságosan kézenfekvőnek vesszük azt, hogy a víz házon belül van, adott és bármikor hozzáférhető. De felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarországon is előfordult már, hogy komoly okok miatt vízkorlátozást vezettek be Elgondolkodtató volt az a megállapítása is, hogy általában nem tudjuk, hogy mennyi vizet használunk el egy nap folyamán, pedig fontos lenne tudni, hogy egyéni szinten mennyit veszünk ki a teljes vízkészletből. Élénk vitát váltott ki belőlünk az a jelenet, amelynek végén abban kellett állást foglalnunk, hogy valamilyen szinten összeegyeztethető-e a létfenntartás a mai életmódunkkal? Az igen oldalon helyet foglalók úgy vélték, hogy a városi életmóddal nem, de alig egy órányira a várostól már lehet találni olyan helyeket, ahol kertes házakban élve vagy akár bérelhető kertrészekben ez kivitelezhető lenne. A nem oldalon ülők pedig egyetértettek abban, hogy az önfenntartás hatásfoka alacsony, nem kell mindenkinek erre törekednie. Inkább arra figyeljünk, hogy a saját területünkön mit tudunk tenni a környezet védelmében. Egy nagyon érdekes szempontot vetett fel egy gazdálkodó résztvevő: tapasztalata szerint a saját magunk által megtermelt zöldségek nem olyan mutatósak, szép formájúak, szinte hibátlanok, mint amelyeket a boltban lehet kapni, pedig az ízük ezeknek a legfinomabb. A termelőknek azonban, akik ezzel foglalkoznak, nem marad elég idejük a kereskedőkkel való kommunikációra, marketingre, ezért ezeknek az áruknak a forgalomba való bekerülése jóval nehezebb.
Sebestyén Eszter kertbérlési tapasztalatait osztotta meg velünk, szerinte a zöldségek saját termesztésének csínja-bínja elsajátítható, és a tányérra kerülve az ízlelőbimbóink biztosan a saját zöldségek termesztése mellett foglalnak majd állást. Hont Angéla rámutatott arra, hogy a paraszti társadalom önfenntartó volt és a munkafolyamatokba minden generáció bevonódott. A környezetvédelmi szabályozásba a résztvevők szerint az államnak markánsabban kellene beleszólnia, jó lenne, ha a változások felülről is elindulhatnának. Szóba került a túlnépesedés, gyermekvállalás kérdése, szülessenek-e új generációk, ha arra számítunk, hogy elpusztul a bolygó? Többen úgy vélték, hogy él az a reménység, hogy talán az új generáció mentheti meg a Földet. A program konklúziója az volt, hogy mindenki a magától telhetőt tegye meg környezetünk védelme érdekében, mérlegeljük, hogy mi az, ami a létszükségleteinken felül áll, és mi az, ami a túlélésünkhöz kell. A változást egyéni szinten érdemes elkezdeni, hiszen minden kis lépés hozzásegít ahhoz, hogy egészségesebbé és élhetőbbé tudjuk tenni a környezetünket. Mindenképp meg kell említenem a legfiatalabb korosztályt képviselő gyerekeket is, akik rendkívüli éleslátásukról tettek tanúságot a témában, és lenyűgöztek minket érveikkel egy-egy résztéma kapcsán. Ezzel is megbizonyosodhattunk róla, hogy a környezetvédelem olyan közös ügy, amely az ő bevonásukat is igényli.
Tartozom egy vallomással az olvasónak: a vitaszínház műfaját nemigen ismertem. Azonban már egy alkalom után is rendkívül megkedveltem a színháznak ezt a bevonó-elgondolkodtató változatát, és szívesen vennék részt ilyen jellegű programokon más témákban is. Bízom benne, hogy a Hagyományok Házában lesz még alkalmam erre.
