„Söltünek neveztetik a furulya, mi ritka legény, kinek nincs, ennek hangja hasíttya át az erdőt mezőt, hol a legények járnak, nem epen érdektelen hang ez az aratás vagy más mezei munkával foglalkozó leányoknak” - írja Petrás Incze János, Klézse plébánosa a 19. század közepén.
Ebben az időben a klézsei legények többsége tudott valamennyire furulyázni, azaz a furulya vagy sültü a zenei önkiszolgálás alaphangszere volt. Ma már csak a hatvan-hetven év feletti férfiak közül néhányan játszanak a hangszeren. Az egyik legismertebb klézsei furulyás, László „Legedi” István, akit a táncházmozgalom sokszorosan felgyűjtött, illetve kiadványokon is szerepeltetett.
A furulyázást édesapjától, László „Legedi” Andrástól tanulta, őt hallhatják aktuális ajánlónkban, akivel Kallós Zoltán és Tötszegi András készítette Klézsén 1990. 05. 04-én, ezt a felvételt. Az ő fiatalkorában még általános volt, hogy a furulyát egymagában kisebb alkalmak tánckíséretére is használták, erről a játékában hallható erősen dünnyögő, torokban képzett hang árulkodik. Ahogy Martin György írja: „…a furulyát „dunnyogósan”, vagyis egyfajta a gégében képzett zöngével fújják, s ezzel a technikával tulajdonképpen komplex tánczenei kíséret szolgáltatására alkalmas hangszerré teszik.” Visszaröpülve a múltba, megidézve a guzsalyasok repertoárját, hallgassák szeretettel László „Legedi” Andrást.
