A király meg a kovács
Első mesénk Aranyos Boglárka már említett mesekönyvében A király meg a bognár (Dunamelléki népmese) megnevezéssel szerepelt, a Magyar Népmesék (Noviszád, 1949.) című kötetben a 106-112. oldalon. Ebben az 1949-es válogatásban a forrás A király és a bognár című Benedek Elek-mese volt, innen: Magyar mese- és mondavilág III. A tűzmadár. Mesélte Benedek Elek. Móra Kiadó- Téka, Budapest,1989. 331-334.o.
Benedek Elek köztudottan nagyrészt korábbi, a XIX. században publikált mesegyűjteményekből merített, Boglárka meséjének eredetijét innen: Merényi László: Dunamelléki eredeti népmesék. II. köt. 1864. 143–158. (8. sz. A hasznavehetetlen bognár).
A nemzetközi népmesekatalógusban két típushoz, illetve mesei motívumhoz lehet besorolni szövegünket. Ezek: a hős utolsó falatját megosztja későbbi állatsegítőjével az AaTh 554 (Hálás állatok), a király nyulait megőrző, a királylányt vagy a királyt megszégyenítő legény, az AaTh. 570 (A nyúlpásztor).
Miért is teszi próbára a király a kovácsot? A mese kezdetén még csak azért, mert a többi mesteremberrel ellentétben lusta, nem dolgozik. Később azért, mert már nem tud aludni a kovács hangos (cigányzenés) mulatozásától. Majd biztos lesz benne, hogy az ördöggel cimborál, ördöngös személy. Ő maga parancsolja, hogy „magától járó vasas szekeret” készítsen. Ez a gyanú, ez a gondolat végül is a király vesztét okozza, indulatában önmagát is megátkozza, és a vasas szekér valóban a pokolba viszi. Az érdekes az, hogy a néphitben, a népköltészetben valóban megjelenik bizonyos mesterségekről szólva annak gondolata, hogy a mester, a specialista az ördöggel cimborál, de legalábbis természetfeletti tudású, “tudós”, aki a hétköznapi (földművelő) tapasztalatoknál többet, rejtélyes, különleges fogásokat ismer. A tudós vagy egyenesen ördöngös molnár, méhész, vadász, kocsis stb. mellett egyes hiedelemmondában a kovács alakja is föltűnik. Lásd a témáról általában a Magyar Néprajzi Lexikon szócikkét.
Mindkét meséről elmondható, hogy Aranyos Boglárka szép, kiérlelt előadásában bármilyen korosztály meghallgathatja. Eredetileg azonban, a legtöbb tündérmeséhez hasonlóan, ezek is felnőtteket szórakoztató mesék voltak. Legalábbis A király és a kovács a férfiközösségek által kedvelt, nagyon is drasztikus részletekkel tűzdelt mesék közé tartozhatott – Kovács Ágnes mesekutató véleménye szerint első közreadójuk, a XIX. századi Merényi László és Benedek Elek is “finomított” a stílusán, a motívumok nyerseségén, ahol például többről is szó lehetett, mint egy “csókról”… Ahogyan Kovács Ágnes fogalmaz éppen e típus kapcsán: “Népmeséink elég jelentős csoportjának hangvételén fölismerhető a kaszárnyákra jellemző katonás humor, amely azonban ma sem igen tűri meg a nyomdafestéket.” (Mesemagyarázó. Benedek Elek: Magyar Mese és Mondavilág III. 1989. 487.)
Az erdőzöldítő és mezővirágoztató királykisasszony: új variáns: két típusból
Kovács Ágnes mesekutató egy népmesetípus három változatáról írva így fogalmazott: „Egyazon tőről nőtt három virágszál a virágszálak sokaságából, amelyek egy mesét alkotnak.” (1989, a BE MMV.) Boglárka második meséje éppen fordítva, több típust képviselő szövegekből alakult egy szöveggé, egy új mesevariánssá. Az erdőzöldítő és mezővirágoztató királykisasszony tipológiai besorolása AaTh 409Bx (A méhmagzatnak elígért tündér); ami itt kombinálódott az AaTh 329 (A rejtekbe látó királykisasszony) típussal.
„A méhmagzatnak elígért tündér” mesetípus neve is mutatja, hogy a történetben a főhősnek már születése előtt eldőlt a sorsa: egy tündér, vagy esetünkben az erdőzöldítő és mezőt virágoztató királykisasszony lesz a párja, őt kell megtalálnia. A típustól eltér mesemondónk ott, hogy rögtön a királyfi feleségkeresésével indul a mesénk, nem előzi meg az idős király születendő gyermekére vonatkozó jóslat szokásos epizódja.
Mivel a mese közepén szinte „beékelődik” a 329-es típus, ennek szüzséje szerint a királyfi sorra megment egy vergődő halacskát, aztán egy madarat, állatsegítőkre is szert tesz, aztán egy öregembertől is két hajszálat kap a vízmerítésért cserébe.
Amikor aztán e kalandok után a királyfi az elátkozott országba beér, egy öreg , vak koldus igazítja útba az erdőzöldítő királykisasszony felé – és ezzel megint visszatértünk a 409-es típus cselekményébe. Azt is megtudjuk, hogy az átok (a pusztaság) alól akkor szabadul fel az ország, ha az erdőzöldítő királykisasszony a férjurával végigkocsizik a területén. De ezen a ponton kiderül, hogy csak az veheti feleségül, aki háromszor elbújik előle – ezzel újra csak A rejtekbe látó királykisasszony mesetípus cselekménye folytatódik, az utolsó próbatételen az öregember és az aranytulipán is szerepel. A befejező epizódban lakodalom, visszakocsiznak hőseink a kiinduló színtérre, felvirágoztatva az addig puszta országot.
A Boglárkáéval azonos címmel, de nem azonos szüzsével megtalálható Benedek Elek meséje ebben a kötetben: Magyar Mese- és Mondavilág II. A fekete kisasszony. Mesélte Benedek Elek. Téka – Móra Kiadó, Budapest, 1989. 21-25.
Az aranytulipán című mese pedig, amiben a jószívű királyfi sorra segít az útjába kerülő segítséget kérő állatoknak és öregembernek, majd elbújik a királylány elől, itt olvasható: Magyar mese- és mondavilág III. A tűzmadár. Mesélte Benedek Elek. Móra Kiadó- Téka, Budapest,1989. 87-91.
Népköltészetünk igen szép, művészi megformálású szövegekkel élő műfaja a népmese. Hosszasan sorolhatnánk hatáskeltő eszközeit, elemeit, de most csak néhány kiragadott példával szemléltetjük ezeket.
A mesei formulák használata a tanulási technikát is segíti, a hallgatóságnak is fogódzókat ad. A mesekezdő formulák nyelvileg is bevezetik a mesék világába a közönséget, de van ezen kívül egy a mesébe mentálisan is „átléptető” funkciójuk. Va olyan mesemondó, aki szinte mindig ugyanazt a kedves formulát alkalmazza, van, aki variálja őket. Boglárka más-más meséiben más-más formulákat használ, néha egészen hosszúakat, kacifántosakat. A király és a kovács-ban egyszerűen ezt: „Tiszán innnen, Dunántúl, volt egyszer egy király...”.Mesezáró formulája is rövid és közismert, viszont előtte a lakodalom leírása egyéni: „Átutaztak azon az elátkozott országon, oszt ahogy a hintó haladt, mögötte százával nyíltak a szebbnél szebb virágok, a fű, a fa.. Na oszt mikor visszaértek a királyfinak a birodalmába, na ott is csaptak három hétig lakodalmat. Vót ott minden, ami szem-szájnak ingere, seje-huja, dínomdánom, meg olyan hangos muzsikaszó, hogy város szélin a vak koldus is jót mulatott magába. Aki nem hisz, járjon utána!”
A sokféle népmesei szólás közé tartozik többek között a hálás, megmentett állatok sztereotip mondata is. Magán az állandósult szószerkezeten nem lehet változtatni, de egy-két kifejezés, a megszólított királyfi megnevezése máris egyénivé teheti, mint Boglárkánál is: „vitte a patakho', de mielőtt beleengedte vóna, megint megszólalt a halacska: - Jótett helyébe jót várj, királyfi, én se leszek hálátlan! Tépj egy pikkelyt a hátamró…” A bozótból kiszabadított varjú ugyanígy szólal meg: - Jótett helyébe jót várj, én se leszek hálátlan! Tépj egy tollat...” (Az állatsegítőkről általában lásd a Magyar Néprajzi Lexikon szócikkét)
A népmese nem nyelvi hatáskeltő eszközei közé tartozik a gesztushasználat, melyről többek között Sándor István írt. A mesemondás látványélményével foglalkozva a mesemondó adatközlők között az akusztikus-stiláris típusú előadást kedvelő, a láttatni óhajtó vizuális típusú, és a mese szereplőivel együtt mozgó motorikus típusú mesemondók csoportját nevezte meg (Sándor István: A mesemondás dramaturgiája. Ethnographia 1964. LXXV. 523–556.) Talán nincsenek is “tiszta” típusok, Aranyos Boglárka mindenesetre sokfajta, élénk gesztussal, mimetikus mozgással erősíti tiszta hangú, nyugodt tempójó mesemondását. Egy-egy gesztus bár önmagában nonverbális eszköz, de több esetben a nyelvi megformálást is befolyásolja. Hiszen ha a mesemondó saját magán mutat be egy mozdulatot, azt esetleg szavakkal is kifejezi. Boglárka is mutatja például saját karján: „ide, a karjára akasztotta a fejszét, oszt megindult”.
Aranyos Boglárka tájnyelve külön értéke mesemondásának, az irodalmi nyelvre átírt meséket így adja tovább. Megőrizte moholi származásából adódó hangzóit, szóhasználatát: „Kikotorta a lájbija zsebébű a pihét...” „oszt egyszé csak befeketellett az ég...”
