A beszélgetés elhangzott 2019. július 20-án, Kapolcson. | Olvasási Idő: 25 perc
A Hagyományok Háza a fenntarthatóság témáját járta körül a Művészetek Völgyében megrendezett szabadegyetemén. Hogyan tud a mai mindennapokban működőképes lenni az, amit a néphagyományból lestünk el, tanultunk meg? A 2019 júliusában elhangzott beszélgetés az élhető hagyományról, a népi műveltség újrahasznosításáról szólt. Kalina Veronika néprajzkutatót, a Hagyományok Háza munkatársát Sándor Ildikó, a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhely tárvezetője kérdezte.
Sándor Ildikó (S. I.): A mai napon az ünnepek, a jeles napokról, a népszokások mai életéről beszélgetünk Kalina Veronikával, aki a doktori dolgozatát is hasonló témából írja. Mind a ketten úgy gondoljuk, hogy az ünnepek iránt megnövekedett figyelem egyszerre jó és rossz is. Jó, hogy manapság a népszokásokra, az ünnepekre kiemelt figyelem irányul, merthogy legalább így tudatosítja az emberekben, hogy ezek vannak, és céllal vannak. De olykor azt látjuk, hogy a nagy figyelem kárára van egyes ünnepeknek, jeles napoknak. Ez a figyelem olykor megrendszabályozásnak látszik, ami akár még gúzsba is kötheti, félreviheti az eredeti szándékot. Legyen az ünnepeken belül mai témánk a jeles napok, a naptári ünnepek, a kalendáris szokások köre. Meséld el nekünk, hogy egy falusi, hagyományos paraszti kultúrában ezek a jeles napi szokások milyen különböző szerepeket, funkciókat töltöttek be az emberek életében!
Kalina Veronika (K. V.): Egy frappáns mondattal kezdeném. Még az egyetemen mondta a kedves professzor asszonyom, mikor elkezdte magyarázni, hogy mi a népszokás. Azt mondta, hogy az emberek nyáron dolgoznak, és télen népszoknak. Vagyis ezek a népszokások a falusi vagy kisközösségi társadalomban igazából az időt tagolták. Tehát mindig volt az emberek számára a szürke vagy a dolgos hétköznapokból egyfajta menekülés, voltak olyan ünnepek, amelyekre lehetett készülni, lehetett valamire várakozni, elő lehetett venni a szekrényből azt a ruhát, ami arra az ünnepre való. El lehetett készíteni azt az ételt, amit ilyenkor szokás enni. Az ünnepek segítettek megtörni a hétköznapok monotonitását. És ez ma is így van, nálunk, a mi családunkban ez mindig így volt, mi is készültünk a karácsonyra, a húsvétra, a pünkösdre. Attól függetlenül, hogy van-e vallási tartalma az adott napnak vagy nincsen, ezek az ünnepek minden családban vagy a legtöbb családban visszatérnek.
S. I.: Ünnep és hétköznap váltakozik, és egyfajta sormintát ad. Másképpen gondolkodott az időről az az ember, akinek nem volt órája. Egyik nap jön a másik után. Mikor született a gyerek? Nem olyanokat mondtak, hogy augusztus 24-én, hanem kukoricakapálás idején. Ebben a nagy egybefüggő vagy egybefolyó időben mi a szerepe a jeles napnak azon kívül, hogy az időt valamiféle keretbe, rendszerbe foglalja?
K. V.: Összehozza az embereket, összehozza a családot, összehozza a barátokat, összehozza azt a közösséget, egy egész faluközösséget vagy azt a közösséget, ahol éppen vagyunk. Ismerjük a házaló népszokásokat, a betlehemezést, a kiszézést, a tikverőzést. Ezeknek az a lényege, hogy házról házra járva belátogattak a szomszédba, a három házzal arrébb vagy a két utcányival arrébb lakó ismerőshöz, köszöntötték egymást, együtt örültek annak, hogy most van idő a találkozásra, az együttes időtöltésre.
S. I.: A házaló népszokás talán a kevésbé ismert vagy ma már csak színpadszerűen megjelenő formája a közösségi együttlétnek, de azért még említsük meg azt, amit ma is gyakorlunk, a közös étkezést mint a közös együttlét gyakori formáját. Az étkezés nemcsak táplálékfelvétel, az én szememben ennél sokkal fontosabb a társas dimenziója. Itt a Folkudvarban ugyanúgy ünnepi alkalom, mint a közös táncolás. Szomorúan hallottam a minap, alig akartam hinni a fülemnek, hogy már nem nagyon állnak föl a magyarországi lakodalmakban táncolni. A közös táncolás, a közös étkezés, mind-mind az összetartozásnak, az egymás felé fordulásnak hihetetlenül egyszerű, de nagyon mélyre ható gesztusa tud lenni.
K. V.: Az ünnep másik fontos jellemzője, hogy együtt érezzük jól magunkat. Én a közösségi alkalmak közül nagyon szeretem a farsangot. Az együtt nevetés, az, hogy az emberek tényleg együtt vannak, ülnek egymás mellett, esetleg csak történeteket mesélnek, vagy kifiguráznak valakit az adott csoportból, vagy eljátszanak egy jelenetet, az a lényeg, hogy együtt érezzük jól magunkat.
S. I.: Ne hagyjuk ki a mai világtól valószínűleg a legtávolabb levő funkcióját sem ezeknek az ünnepeknek, a jóslást. Gondoljunk csak a Luca napjára, annak a példáján mindent meg lehet mutatni. A lányok a nagymama útmutatása mellett gombócot főznek, de nem azért, hogy egy gasztro-show-ban vegyenek részt. A háziasszony elültet 99 szem búzát, vagy fölvágnak egy hagymát. Ezek a cselekedetek nemcsak szórakozásból vannak, hanem ezek adják egy másik dimenzióját a jeles napi szokásoknak.
K. V.: A jövőt igyekeztek kifürkészni ezekkel a szokásokkal, ami mindig is foglalkoztatja az embereket. Ha valakinek még nem volt párja, akkor a párválasztáson tépelődik, gondoljunk csak a népdalokra. Vagy a természet körforgásából adódóan az érdekli, hogy a tél elmúltával, a következő időszakban vagy évben milyen időjárás lesz. Vagy egy bizonyos napi időjárásból próbálnak következtetni az utána jövő időszakra, például hogy egy adott napi eső után esős időszak következik. Ez is egyfajta készülődés, szeretnénk a mában megélni azt, amit a jövőben remélek megélni. Én egyébként kipróbáltam egyszer az egyetem alatt a Luca napi jóslást: cédulákat kell írni, mindegyikre egy keresztnevet, és egyenként a párna alól ki kell húzkodni a cédulákat. Amelyik név utoljára marad, olyan nevű lesz az ember férje. Hát én Tiborral azóta sem találkoztam.
S. I.: De várod, ugye?
K. V.: Ha egy ilyen jóslás tényleg sikerül, akkor ugye, bebizonyosodik, hogy ezekre az alkalmakra érdemes készülni, lehet, hogy van igazságtartalmuk. Ha meg nem sikerült, akkor meg jó ürügy arra, hogy együtt nevessük az egészen.
S. I.: A szokásokkal egyszerre akarták tudni, mit hoz a jövendő, akár egészség, betegség, akár jövendőbeli szerelem vagy házastárs ügyében, és próbálták a bajokat is elhárítani. A korszerű pszichológia mondaná, hogy a prevenció része ennek a mágiának, nehogy ilyen-olyan bajok érjenek bennünket. A jövőre vonatkozó kérdések bennünket is érdekelnek, csak nem föltétlenül gondoljuk azt, hogy az ólomöntés vagy a Luca napi búza befolyásolni tudja a jövendőt. Csináljuk ilyen-olyan okokból, de az a mágikus-mitikus világkép nagyobb részt kiment mögüle, amely ezeket a jeles napi praktikákat működtette a régiségben.
K. V.: Igen, nagyrészt megszűntek ezek a mögöttes, mitikus tartalmak. A modern ember azt gondolja, hogy mindent tud, és hogy majdnem mindenre tudja a magyarázatot is, holott tényleg vannak olyan dolgok és történések, amelyeket nem tudunk megmagyarázni, és vannak olyan jósló ajánlások, amelyek szerintem működnek, ha az embernek bizalma van bennük. Régen bíztak ezekben, mert nem nagyon tudtak másba kapaszkodni, tényleg bíztak abban, ha ő most ezt a szentelt barkaágat felteszi a mestergerendára, akkor igenis megőrzi a házat a villámcsapástól. Az emberek hite mozgatta ezeket a szokásokat.
S. I.: Ez megint egy nagyon fontos dolog, hogy amikor nincs más kapaszkodó, nincs más, aminek a hátunkat nekivethetnénk, ahol biztonságban érezhetnénk magunkat, akkor ma is ilyesféle dolgokhoz fordul az ember. Ez nagyon általános emberi vonás, ezt is láthatjuk az ünnepek kapcsán. Az ünneplés módja, az ünnep kultúrája azonban a kortárs világban nagyon másképpen megy, mint a hagyományos falusi életben. Nemcsak a jósló szokások, mágiák hiányoznak, hanem a nagy faluközösség egészével megélt ünnepek is. Ugyan ki engedné be a negyedik vagy az ötödik betlehemest, mikor a családdal ott ül szenteste? Érezhető, hogy sóvárgunk valami után, ugyanakkor valamit el is tolunk magunktól. Nem mi vagyunk rosszak, hanem valami általános változás van. Változik az ünnepi kultúra. Én inkább érzem ezt törésnek, gyors, radikális változásnak, bár lehet ez egy fokozatos lassú átalakulás is. Te hogyan értékeled ezeket a változásokat?
K. V.: Amikor én néprajz szakra kerültem, akkor mi jártunk még falura gyűjteni, és akkor a falvakban meg eldugottabb kis sziget közösségekben még lehetett élő hagyományokkal és betlehemezők csoportjával találkozni. Mi is jártunk betlehemezni, mikor én még kis hittanos voltam, de nálunk ez nem falusi szokás volt, hanem ezt a hitoktató vezette vissza a faluban.
S. I.: Tegyük hozzá, hogy Budapesttől 40-50 kilométernyire, nem valamelyik archaikus zugában a Kárpát-medencének.
K. V.: Hanem Tóalmáson. A hagyományos faluközösségek kezdenek megszűnni. Zajlik a városiasodás, sokan költöznek városokba. És sokakat beszippant a fogyasztói társadalom.
S. I.: Csúnya jelenség.
K. V.: Nagyon csúnya. Mikor kint voltam Kanadában kilenc hónapot, akkor sokkolt egyszer egy ilyen tapasztalás, a fogyasztói társadalom megtapasztalása. Voltak a nagy kocka épületek, ahol a karácsonyi dekorációt meg ajándékokat lehetett vásárolni, ám rögtön ahogy elmúlt a karácsony, január 3-tól ez a hatalmas nagy, áruház egyik óráról a másikra a húsvéti holmikat kezdte árulni. Húsvéti dolgokat lehetett venni január 6-án, vízkeresztkor, farsang kezdetén! Megdöbbenve álltam ott, hogy ez tényleg így működik. Tényleg futunk, rohanunk, az ünnepeket felgyorsultan éljük meg. Én nagyon szeretek hazajárni karácsonyra, idén volt az első olyan karácsonyom, amikor tudatosan kellett arra figyelnem, hogy nem futok, nem rohanok, nem vagyok fönn hajnalig azért, hogy még ez az ajándék meg az az ajándék meglegyen. Megbeszéltük a családomban azt, hogy együtt leszünk, jót eszünk, filmezünk, egy kicsit igyekszünk lelassulni. A nagyvilágot körülöttünk egyénenként nehéz megváltoztatni, de amikor újra visszatérünk a kicsi közösségeinkbe, a családba, rokonságba vagy a barátok közé, akkor újra vissza lehet térni az ünnepek meghittebb hangulatába.
S. I.: Felgyorsult az idő, gyorsul a városiasodás, közben eltűnik vagy legalábbis széttöredezik a mágikus világkép, megszűnnek az ezt éltető valós, lokális közösségek. Ezek a világ minden pontján létező tényezők hatnak az ünnepi kultúra átalakulására, és ennek következtében visszaszorulnak vagy más szerepben jelennek meg azok a dolgok, amelyeket népszokásoknak nevezünk. Van a hagyományos paraszti kultúrából számos olyan dolog, amit ma nem sírunk vissza, mert jobb, hogy előrébb ment a világ. Van, amit nem kívánunk vissza, de az ünnepi szokásokkal biztos, hogy más a helyzet. Vágyakozva vagy nosztalgikusan fordul feléjük az átlagember is, és sokféle módon próbáljuk ezeket újra visszaemelni, sokszor akkor is, ha ezeknek a folytonossága már meg is szűnt. Mondj néhány példát ilyen újraélesztett és más módon létező jeles napi szokásra!
K. V.: Újraélesztett jeles napi szokás a mában…hát például a kiszézés. Nem tudom, hogy neked van-e ennél jobb példád.
S. I.: A régiségben hosszú időn keresztül a három nagy egyházi ünnep közül nemcsak a legrégebbi, de a legjelentősebb is a pünkösd volt, utána a karácsony átvette a dobogó legmagasabb fokán a helyet, és a pünkösd tán le is került a dobogóról. De sok minden előjött a pünkösdi néphagyományokból közül, amelyek alkalmasak arra, hogy a pünkösdi időszakban egy fesztivál vagy egy szabadtéri közösség kultúráját megtermékenyítsék. A pünkösdi királyról sokan hallottak, de nemcsak hallottak, hanem láttak versengéseket vagy választást.
K. V.: Budapesten, a Tabánban volt az idén a pünkösdi király választása, és tényleg egy fesztivál épült köré. Tehát amellett, hogy lehetett ügyességi játékokat játszani, ami ilyenkor a legények feladata volt, koncertek is voltak. A zenei és táncos tartalom mellett ma már igyekeznek a gasztró irányába is elvinni ezeket a fesztiválokat. Nagyon sokan visznek színpadra pünkösdi szokásokat, sokszor esetleg nem is a pünkösdi időszakban, és akkor egy színházi előadás vagy bemutató kerekedik ezek köré a szokások köré.
S. I.: Ismerek egy tanító nénit, aki a gergelyjárást nem egy széles közönség számára, hanem a mindenkori saját osztályára adaptálta. Egy kijelölt szombati napon, ami a Gergely-naphoz közel van, a gyerekek elindultak és hólabdaszerűen begyűjtötték egymást, végül kikötöttek a tanító nénijüknél. Nagyjából megbeszélték előre, hogy ki mit visz magával, így végül egy hatalmas palacsintasütés tört ki, és nagyon boldogan töltötték együtt ezt a délutánt. Vagyis itt a diákok a gergelyjárásból átveszik a házról-házra járást, mozognak a térben. Eredendően a gergelyjárás a tanító számára gyűjtött élelmiszeradományról, pénzbeli adományról szólt, de ebben a mai változatban persze a gyerekek falták be a palacsinta nagyobb részét. Vagyis a tanító ügyesen talált egy helyzetet, amelyben a szokás egy részét tudja használni, de a mai új funkcióban más értelmet kap. Áttérve a kiszézésre, annak érdemes megnézni a reneszánszát. Talán azt mondhatnám, hogy nincs olyan óvoda vagy iskola az országban, ahol a tél végeztével vagy a tavaszi időszakban ne kiszéznének a gyerekek, holott ez a szokás egy regionálisan sokkal szűkebb jelenség volt. Karácsonyt vagy pünkösdöt mindenütt és nagyon hasonló módon ünnepeltek, de a kiszézés csak egy régióban volt jellemző, mára ez lett általánosan elterjedt, és kifejezetten az oktatási intézményekben működő adaptált népszokás. Mi lehet az oka, miért van az, hogy a kiszézés újrahasznosítható népszokássá tudott válni?
K. V.: Szerintem ez azért van, mert a kiszézés nem kötődik olyan ünnephez, mint a karácsony vagy a húsvét, amikor nálunk szünidő van és a gyerekek otthon vannak a családdal. A kiszézés egy olyan kisebb kompakt népszokás, amit akár egy nap vagy egy délután is el lehet játszani, újra lehet éleszteni. Bele lehet vonni a gyermekeket a kiszebábu elkészítésébe, a felöltöztetésébe, részt vesznek a kivitelezésben, az éneklésben. A kiszézésen keresztül bemutatható az, hogy amikor a kiszebábut fölöltöztetjük és végigvisszük valahol, akkor annak régen az volt a tartalma, hogy magát a gonoszat, a rosszat, a bajt, azt elvigyék, kivigyék a faluból. Azt ma is jól el lehet magyarázni, hogy az elégetéssel vagy a patakba hordással szimbolikusan a telet vagy a gonoszt űzzük el. És ha ez összekapcsolódik a zöldághordással, akkor azzal meg ugye a tavaszt vagy a termékenységet, vagyis az újat, a jót hozzuk vissza. Mivel ez a szokás röviden eljátszható vagy röviden végigvihető, mégis tartalmas, ezért van az, hogy nagyon szeretjük mostanában.
S. I.: Érdekes, én erre az időbeli tényezőre például sose gondoltam eddig, de érthető, hogy a szokás tartalmához a mai ember is tud kapcsolódni. Hurrá, vége a télnek, amikor már tényleg nagyon a hátunk közepére kívánjuk. Lehet kiabálni, hogy kivisszük a betegséget, behozzuk az egészséget! Ki ne tudna azonosulni egy ilyen mondattal? Általános emberi van közérthetően és közhasznúan megfogalmazva benne. A bábukészítés az a régiségben úgy volt, hogy elindultak egy szalmafigurával, és szépen fokozatosan felöltöztették, mindenki adott hozzá valamit. Hogy ki mit adott rá, azt név szerint kiénekelték. Kovács Erzsi otthon ül, a kiszére pendelyt sző, ha megszövi, megvarrja, a kiszére ráadja. Sándor Ildi olyan híres asszony, ruhát kértünk a kiszére, nem volt szíves adjon. Így ment a kiszebábu-öltöztetés, ha nem volt másuk, kis fonalkákat kötöztek rá. Ez a tevékenység is megvalósítható minden résztvevő bevonásával, nemcsak nézni, fel-alá vonulni meg kiabálni, óbégatni lehet, hanem a bajokat egy szimbolikus gesztussal oda lehet kötni, vigye el a víz vagy égesse el a tűz.
K. V.: Igen, a felgyorsult világunkban ezt így tényleg elejétől a végéig szépen meg lehet csinálni úgy, hogy mindenki hozzá tud jutni, szerintem ez a mai kiszézés nagy előnye.
S. I.: Igen, mert egy csomó olyan népszokás van, különösen a házaló, kicsit dramatikusabb jellegű szokások, amelyekre bizony a régiségben is hosszasan elő kellett készülni. Tanulták a szerepeket, gyakorolták heteken keresztül, nem úgy volt, hogy hirtelen fölpattantak, és elindultak sorba járni a falu népét a betlehemessel vagy bármi mással.
K. V.: És készítették a jelmezeket, előszedték, összerakták, javítgatták.
S. I.: Már néhány évtizede külön figyelem irányul a népszokásokra, van ennek egy rendszere, a falu, a települések szintjétől föl a világszervezet UNESCO szintjéig. Mikor lett a világörökség eleme a mohácsi busójárás?
K. V.: 2009-ben.
S. I.: 2009. És az az egyik első volt.
K. V.: Ő volt a legelső.
S. I.: Tehát világviszonylatban is toplistás ez a népszokás. Kicsit mesélj erről, hogyan irányul a figyelem egy-egy népszokás felé, és hogyan lépkedhet valami a helyi értéktáraktól egészen föl addig, hogy az UNESCO szellemi örökségvédelmi listájára kerülhessen!
K. V.: Modern emberek vagyunk, szeretünk listákat gyártani és rendszereket összehozni. A faluban régen mindenki tudta, hogy az ő családjában ki mikor született, hogy hívták, ki volt kinek a kije. Nekünk még otthon van is egy imádságos könyvünk, amibe a dédi mindig beleírta, ki mikor született, és mikor hunyt el. De már ezeket sem tudjuk jól számon tartani. Ha például az épített örökségre gondolunk, elég nehéz felsorolni a meglátogatni érdemes helyeket Magyarország határain belül, pláne a régi Magyarország határain belül... Az UNESCO elkezdte először a természeti örökségeket, aztán az épített örökségeket sorra venni, végül a kulturális örökségekre is sort kerítettek. Ott egy kicsit megakadt a gépezet, merthogy nehéz definiálni a kulturális örökség fogalmát. Van, ahol énekelnek, van, ahol színészkednek, van, ahol táncolnak, van, ahol festenek, másutt meg népszokások vannak. A magyar értéktár-rendszer érdekessége, hogy nálunk nagyon-nagyon sok a népszokás. Ma már az UNESCO szellemi kulturális örökségvédelmi jegyzékén is szerepelnek ilyenek, hiszen a kulturális örökségek mellé 2006-tól a szellemi kulturális örökségek is fölkerülnek. A szellemi örökség még a kulturális örökség fogalmánál is megfoghatatlanabb, de gyakorlatilag mindazt a tudást jelenti, amiről mi idáig beszélgettünk. Azt a tudást, ami egy szokás mögött van. Gondolhatunk a népdalkincsre vagy a betlehemesek szövegeire, vagy arra, hogyan kell ilyen alkalmakkor fölöltözni. Vagy egy bizonyos viseletet, maszkot, egyéb kelléket hogyan kell elkészíteni. Tehát minden olyan tudást, ami egy szokás létrehozásához kell, igyekszik az UNESCO listája egy kicsit megvédeni, de legalábbis felhívni a figyelmet rájuk. Vagyis a listázás értékeli és védi a szellemi kulturális örökségeket és az egyéb kulturális örökséget, valamint a természeti örökségeket. A magyarországi értéktár eléggé népszokásközpontú. Érdemes tudni a magyar értéktár-rendszerről, hogy két ága van, és piramis módjára épül föl: az alján a települési vagy határon túli települési értékek vannak, ezeket különböző módokon sok-sok dokumentummal jelölni lehet a listára. Utána következik a megyei szint, és végül eljutunk a hungarikumokig. Ez az egyik ága. A másik ága a szellemi kulturális örökségvédelem, annak a listájára szintén jelölő nyomtatvány segítségével kerülhet föl valamely érték a nemzeti jegyzékünkre. A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, a Skanzenben van a szellemi kulturális örökség magyar központja.
S. I.: Ott lehet elolvasni, megnézni, mik vannak a listán.
K. V.: A lista évente bővül, és a szellemi kulturális örökség napján hirdetik ki azt, hogy mi került fel a jegyzékre. Ha valami erre a nemzeti jegyzékre felkerült, onnantól lehet jelölni az UNESCO világörökségi listájára, ahova a busójárás után már felkerült a matyó örökség és a kékfestés is. A két lista úgy kapcsolódik össze, hogy ami szellemi kulturális örökség lett nemzeti szinten, az automatikusan hungarikummá is válik. Ez így nagyon érdekes, mert ha megvizsgáljuk a mohácsi busójárást mint az első szokást, amely Magyarországról felkerült az UNESCO listájára…
S. I.: Mohács, busójárás, farsangi népszokás Magyarországról. Kiknek a szokása a busójárás? A sokácoké. Egy délszláv népcsoporté. Mintha a délszlávon belül azt mondanánk, hogy palóc vagy székely, valamilyen kisebb egység, egy alcsoport. Úgy viszonyul a horváthoz, mint a magyar és a székely, a magyar és a palóc egymáshoz. Tehát magyar népszokásként egy sokác népszokást listáztak. A busójárásban van egy jankele nevű figura is, feketére maszkolva ott ugrál egy zöld ággal, és ezt a figurát a helyi németség hagyománya hozta be a sokác farsangba. Ennyit a szokás magyar mivoltáról.
K. V.: És arról, hogy a mohácsi busójárás hungarikum.
S. I.: Ezen a magyar skanzenes listán milyen népszokások szerepelnek még? Mondtad, hogy mi nagyon szokáscentrikusak vagyunk
K. V.: Igen, nagyon sok farsangi szokásunk van. Mint például a rábaközi rönkhúzás.
S. I.: Ami egy legénycsúfoló szokás.
K. V.: A mohai tikverőzés is egy farsangi szokás, Mohán, egy Székesfehérvár melletti faluban szintén a házaló népszokások közé tartozik. Vagy például a pünkösdi templomdíszítés most már nem csak Mendén, hanem Maglódon is népszerű.
S. I.: És ott van még Bólyból az Emmausz-járás, azt én is szokásként tartom számon. A mendei és maglódi zöldágdíszítés és az Emmausz-járás kevésbé ismertek. Mutasd be, légy szíves, mindkettőt néhány mondatban!
K. V.: Maglód és Mende nincsenek messze egymástól, és az ottani szlovák gyökerű, evangélikus népesség szokása, hogy pünkösdkor a templomot zöld ágakkal és különböző textíliákkal díszítik fel. Ez is közösségi munka, régen mindenkinek megvolt a maga feladata, ki hozza a fát, ki hozza a textilt, ki mondja meg, mit hova rakjunk. Pünkösdkor a vasárnapi és hétfői istentisztelet gyönyörű, zöld ágakkal feldíszített templomban zajlik. Az Emmausz-járás pedig Bólyban szokás. Ez egy sváb falu, nincsen messze Mohácstól. Az ő szokásuk pedig a húsvéthoz kapcsolódik. Húsvéthétfőn, amikor már mindenki sokat evett-ivott otthon, akkor a bólyi pincékben összegyűltek a családtagok, rokonok. (Bólyban ez több mint 430 pincét jelent!) A mai napig járnak haza több családhoz is Németországból német ajkú rokonok ilyenkor. A pincékben a húsvéti maradékot elfogyasztották, és megkóstolták a már akkor egészen jó állapotban lévő borokat. Mindig együtt töltötték a húsvéthétfőt, tehát ott nem a locsolkodás volt a szokásban, hanem ez a húsvéthétfői pincézés.
S. I.: A pincézéskor mindenki mindenkit megvendégel, van ennek a szokásnak egy ilyenfajta kötelezettsége, hogy az arra járókat be kell hívni, és egy pohár borral, egy süteménnyel megkínálni. Vagyis ebben a szokásban is látjuk a közös evés-ivást, mint az összetartozás szimbólumát. Azért is érdekes ez a bólyi szokás, mert amint fölkerült a jegyzékre, akkor jöttek az elvárások is, hogy a hagyományunkat a világ felé meg kell mutatni. Most tessék elképzelni, hogy én szeretnék enni-inni a barátaimmal, és akkor jön valaki, aki ezt jól megnézi? Hogy oldották ezt meg a bólyiak? Van egy kijelölt pince, ahol fogadják az idegeneket? A kívülállók nézik, hogy mi eszünk-iszunk? Hiszen ez eddig a pincéinkben valamiféle közösségen belüli intim tevékenység volt, és most úgy néznek bennünket, mint az állatkertben a makimajmokat? Hm, milyen érdekesek ezek a magyarok, milyen ügyesen esznek-isznak közösen. Hogyan alakította át az ismertség a bólyiak életét? Sikerült-e a mutatvány, hogy mutatjuk is, de védjük is a közösségünk életét? Ezt azért feszegetem, mert e tekintetben Mohácson vagy Mohán más-más stratégiát alakítottak ki.
K. V.: Négy éve járok le Bólyba Emmausz-járáskor, és tényleg van egy-két olyan pince, ami nyitott helyként üzemel, van kint a tábla, de még oda is kevesen térnek be. Amikor én először Bólyban voltam, akkor mindenki a bólyi csirkepaprikás-főző fesztivált ajánlotta, hogy az nagyon jó lesz, arra menjünk majd el, ez a mostani Emmausz nem olyan érdekes. És érdekes módon a bólyiak egyébként a Skanzen szokásos pünkösdi rendezvényén sem mindig vannak jelen, ahol pedig sok szellemi kulturális örökségelemnek mondott szokás vagy közösség bemutatkozik. A nemzeti jegyzéken rajta lévők sem mindig mutatkoznak ott be, pedig ez elvárás, de azért nem kötelező. Ha egy közösség hagyománya erre a jegyzékre felkerül, annak figyelemfelkeltő vonzata van, reklámozzák, több helyen bemutatják vagy igyekeznek bemutatni. De nem kötelező egyik rendezvényen sem jelen lenni, még a Skanzen által szervezett rendezvényeken sem. Bólyban a mai napig azt érzékeltem, hogy a pincejárás náluk még mindig a helyiek intimebb szférájába tartozik. Mohácson vagy Mohán az ember hatalmas tömeggel találkozhat mostanában, Mohácson az eddigi két színpad helyett már négy színpadon zajlanak a különböző események. Vagyis a mohácsiak és a mohaiak a rájuk irányult figyelem turisztikai és gazdasági hasznát igyekeznek jobban kihasználni, de valamennyire már ők is szeretnék ezt élhető határok közé is szorítani. Már hallottam azt, mikor lent voltam, hogy hú, de sok a turista, már annyian jönnek szombaton, mint régen vasárnap, nem tudunk köztük közlekedni. Azt tapasztalják a busómenetben vagy felvonulásban, hogy már rendőri segítség kell ahhoz, hogy a busók végig tudjanak menni a mohácsi utcákon. Ennek hatására elindult egyfajta befelé fordulás is a mohácsi közösségen belül, például újra elkezdték feléleszteni a házalás szokását. Az egész busójárás a házalásból indult, hiszen ez a sokác a közösségen belül a sokác negyedben volt szokás, se a magyarok, se az ottani svábok nem gyakorolták, de mostanra az egész város közössége a magáénak érzi. A hétfői nap már nem nyitott a turisták részére, nincsen benne a nyilvános programban. Ilyenkor egy-két busó csoport, baráti társaság úgy, mint régen, beöltözve, zenekarral együtt meglátogatják az idősebbeket vagy rokonokat. Ide nem engednek be turistákat, persze ha az ember arra jár, nem küldik el, de nincs meghirdetve, nem látványossága a busójárásnak.
S. I.: Egy idei farsangi élményemet hadd osszam meg veled, és töprengjünk egy kicsit, hogy ez inkább a káros vagy inkább a pozitív hozadékok közé tartozik-e. A Hagyományok Házában van egy gyerekbérletes előadásunk, Figurás néven. Jönnek az óvodás és iskolás csoportok, és gyerekelőadóktól, gyerekzenészektől és táncosoktól néznek meg egy-egy tájegységről való bemutató műsort. A farsangi időszak egyik műsora téltemetősdi volt, egy székelyföldi, csíki falu Illés-temetése. Az előadás úgy kezdődött, hogy farsangi maskarások beszaladgáltak az éppen a székeket elfoglaló közönség soraiba, és ott játékosan vegzálták őket. És ahogy a gyerekek felfogták, mi történik, több helyről is felkiáltottak, hogy „Jönnek a busók!” Az egyik szemem sírt, a másik nevetett.
K. V.: Hasonló élményem nekem is volt, még elsős egyetemista koromban. 2008-ban volt egy Busók Budapesten c. program, a Fonóban adtak a busók zenés műsort, de előtte végigvonultak a Váci utcán. Mi egyetemisták elkezdtük kérdezgetni az embereket, hogy szerintük kik mennek ott, tudják-e, kik azok a jelmezesek. A bámészkodók azt válaszolták, hogy betlehemesek. 2008-ban Budapesten se ismerték a busók jelmezét. Azt biztosan tudták, hol van Mohács, és sokan hallottak a busójárásról is, de nem láttak addig ilyet élőben. Most ez mintha a visszájára fordult volna, pont a busójárásra irányuló figyelem miatt. Most már nagyon sokan, Európában is nagyon sokan tudják, hol van Mohács, és hogy ott busók vannak, de nem feltétlenül tudják megkülönböztetni más farsangi alakoktól. Aki bundában van, az számukra busó.
S. I.: És megjelentek az „export” busók is, akik attrakcióként járják az országot. Ők nemcsak otthon a farsangon öltik föl a bundát, hanem elmennek az ország bármely részébe. Legutóbb valamelyik alföldi városnak a farsangi műsorát hirdették azzal, hogy a fő-fő attrakció az az, hogy valóságos élő busókat lehet majd látni. Ezek az emberek kilépnek a saját közegükből, és kifejezetten a show kedvéért vagy az ismertség kedvéért, vagy ki tudja, miért, de olyan közegbe lépnek át, ahol az én megítélésem szerint szervetlen a jelenlétük.
K. V.: Beszéltünk arról, hogy a szokásoknak megvan az ideje és megvan a helye. A busójárásnak megvan az ideje, a farsang legvégén, a húshagyókedd előtti csütörtöktől tart hat napon át húshagyókeddig, hamvazószerdán már nem történik semmi. A busójárás télen és Mohácson van. Nincs azzal baj, ha a busók elmennek egy francia fesztiválra nyáron, és megmutatják a szokásaikat, vagy elmennek máshova farsangolni, csak akkor azt ne hívjuk busójárásnak, a busójárás az ott van Mohácson helyben, abban az időpontban. Nekem furcsa volt az is, amikor böjt idején feljöttek a busók Pestre és bemutatóztak. De akkor azt ne hívjuk busójárásnak, hanem hívjuk bemutatónak, ahol egyfajta beszélgetés vagy előadás keretében megnézhetjük, hogyan néz ki egy busó, milyen ruhadarabok vannak rajta, milyen a maszkjuk, milyen más alakokkal lehet találkozni a busójáráson, mi ennek a szokásnak a tartalma. Meg lehetne ismerni a szokás a rítus jellegű vonásait, például hogy megölelgetik a lányokat azért, hogy a kender nagyra nőjön. A mohácsi szférán kívül nem helyeslem ezeket, mert nem ott van a helyük. Sok busó barátom van, aki csinálja ezeket a bemutatókat akár pünkösdkor a Skanzenben. Idén is volt, hogy odajött hozzám, és megölelgetett. Mondtam neki, hogy a-a, ennek nem itt van a helye. Egyébként valamennyire ők is érzik ezt, viszont szeretik, hogy egyre többen ismerik meg őket, és egyre többen tudják, hogy ez a szokás miről szól.
S. I.: Az ismertté válás az talán lehet egyértelműen a pozitívum, de az ennek okán odaforduló túlzott figyelem, például a turistaáradat inkább hoz kedvezőtlen hatásokat, miközben a sok turista a település gazdaságának föllendítésében kulcsszereplő lehet. Tud-e a közösségnek valamit visszaadni a többletfigyelem, ami egy-egy népszokás jegyzékbe kerülésének az eredménye?
K. V.: Csak a busójárás példáján tudok egyfajta eredményt, véleményt nyilvánítani erről. Én azt vettem észre, hogy amikor már tényleg túl sok a kívülről jövő hatás, akkor jobban egymás felé fordulnak a település tagjai. Egyre több az olyan fiatal, aki beöltözik és érdeklődik a szokás iránt, kérdezget az idősebbektől, esetleg igyekszik utánajárni annak, mi a szokás igazi tartalma, amit tovább kellene vinni. Tényleg hazajönnek külföldről azért, hogy busók lehessenek, és együtt lehessenek, jobban várják, mint a karácsonyt. Van egy ilyenfajta közösségépítő vagy közösség-összekovácsoló ereje a feltámadt érdeklődésnek.
S. I.: Akkor Mohácson egyértelmű, hogy a közösségre pozitív hatást gyakorol a busójárás, attól, hogy én abban busóként részt tudok venni, ennek a közösségnek a tagja vagyok, tehát oda-vissza emel egy ilyen kis közösséget. Más a helyzet a Maglód vagy Mende esetében. Ezeken a helyeken pünkösdi templomdíszítésről van szó, és abban nem vesz részt az egész közösség, mikor a település lakói odamennek az istentiszteletre, már készen van a díszítés. Tehát nincsen akció, nincsen versmondás, nincs táncolás, nincs maskarázás. Maga a népszokás az egy előkészületi fázis. Mende egy eldugott kicsi falu, mondhatnám egy világvégi poros hely, imádnivaló. A másik egy rangos, Budapesthez közeli, kifejezetten rátarti város, a kettőben az a közös, hogy mind a két helyen nagyobb részt szlovák eredetű népesség van, és ez a szokás kifejezetten a szlovák evangélikusokhoz kapcsolódik. Tehát hogy ennek van egy ilyen felekezeti spektruma, és a jelölés során még egy kis civakodás is volt.
K. V.: Ami abból adódott, hogy az UNESCO listára akkor lehet felkerülni, hogyha egy szokás folyamatosan életben van tartva.
S. I.: Vagyis nem szakadt meg soha a működtetése.
K. V.: De Maglód esetében megszakadt. Amikor a mendeiek felkerültek a listára, akkor rájöttek a maglódiak, hogy ez a szokás náluk is van, vagyis hát volt. De hogy még egy kicsit van. És addig-addig ütötték a vasat, amíg ők is felkerültek. Ez egy kicsit hasonló egyébként a Mohács–Moha szituációban is. Vannak olyan közösségi hozzáállások, amelyek nem engedik meg, hogy teljes mértékben örüljenek a másik sikerének. Márpedig nálunk is van ilyen, mi is ott akarunk lenni, ahol ti, mert ennek is ugyanolyan értéke van, mint a tiéteknek, holott senki soha nem állította az ellenkezőjét.
S. I.: Szóval a listára kerülés féltékenykedést, irigykedést is ki tud váltani a környéken élő településekből, amelyek valamelyik szokásban a magukéra ismertek, hogy ilyen nekünk is volt, vagy ehhez mi is hasonlóak vagyunk. Van esetleg vetélkedés is?
K. V.: Akad, és szerintem azért akad, mert a listához plusz tartalmakat és plusz értékrendszert társítanak. Elősegíti az irigységi faktor kialakulását az, hogy valamit kiemelünk, egy rendszerbe emeljük, listára tesszük, bemutatjuk, promotáljuk. Holott egyébként a felkerülés az UNESCO listájára nem jelenti azt, hogy bárhonnan is több pénz vagy bármi plusz jönne, nem jelent előnyt sem egy pályázatnál. A nagyobb figyelem jelent előnyt.
S. I.: Jöjjenek a hallgatóság hozzászólásai!
Nő: Erdélyben elég sok helyen kántálnak karácsonykor. Karácsony szombatján – az ünnep előtti estét nevezik szombatjának – elmennek egymáshoz a családok, és megkántálják egymást. Ezen az éjszakán nincs alvás, mindenki fent van egész éjjel, mert nem lehet tudni, hogy hajnali kettőkor vagy négykor ér hozzád a rokon megkántálni téged, és várni kell őket. Karácsony másodnapja pedig István napja, a harmadnapja meg János napja. Vidékenként megvannak a jellegzetes énekek és beköszöntők, amivel egymást felköszöntik. Nálunk Marosvásárhelyen még járnak kántálni, rendszeresen eljárnak János napozni, István napozni. Az a jó, hogy ezt városon is csinálják az emberek, a négyemeletes tömbház lépcsőházában nagyon jól cseng az ének, mindenki nagyon szereti. Románok is járnak, magyarok is járnak kántálni, a románok egészen vízkeresztig. Ha hajnali kettőkor is jönnek énekelni, senki nem hívja ki a rendőrséget, hogy én már aludni akarok. Ha egy nagyobb kórus jön, tehát sokan, húszan, harmincan, akkor a tömbház előtt énekelnek, és mindenki az ablakból csodálja, milyen szépen énekelnek. Én nagyon hálás vagyok, hogy ezt még megértem. Akinek csak tudom, a gyerkőcöknek megtanítom a János napi vagy az István napi köszöntőt, hogy menjenek és köszöntsék fel a nagybácsit, apukát, testvért, mindenkit. Úgyhogy én remélem, hogy beleoltjuk őket, és tíz év múlva is lesz, aki elmenjen a lépcsőházba énekelni.
S. I.: Irigykedve hallgattam a beszámolót, de jó is lehet! Város és 21. század, ráadásul egy több nemzetiségű kevert település, ahol azért a nemzetiségek együttélése nem egyértelmű helyzet. Milyen szép példája annak, hogy ezt lehet így is, ahogy te most elmesélted.
Férfi: Nálunk Gödön most már lassan tíz éve van csillagjárás, ami valójában háromkirályjárás, Nem ragaszkodunk a konkrét naphoz, valamelyik nap vízkereszt környékén, amikor meg tudjuk valósítani. Iskolai szinten, illetve a néptánc tanszak szintjén zajlik. A program színpadra nem kerül, szigorúan házról-házra, csak a családokhoz megyünk, a mi közösségünkön belül történik. Nincsenek benne reprezentatív látogatások, csak a résztvevők családjai. Maga a szöveganyag, dalanyag az magyar népzene tárából lett összeollózva, merthogy Gödnek nincsen saját helyi néphagyománya, 150 évvel ezelőtt, ha jól tudom, ott még puszta volt. Az esemény az elején háromkirályjárás néven futott, de amikor átneveztem csillagjárásnak, onnantól kezdve sokkal jobban működött, mert az emberek meg tudták jegyezni a nevet, és érthetőbb lett, hogy miről szól. Tehát ez egy érdekes dolog volt. Most már ott tartunk, hogy a gyerekeknek szinte nem is kell gyakorolniuk a szövegeket, hanem előszedjük december végén, január elején, és emlékeznek rá, pedig előtte egy évig nem vettük elő. Nem kell nekik elmondani, hogy mi a házról házra járás meg köszöntő szokás, a nélkül is pontosan értik. Nem tudják elmondani, de értik és tudják, nem elméletből, hanem tapasztalásból. Nemcsak a gyerekeknek, hanem azoknak, akik ezt befogadják, azoknak is nagyon fontos tapasztalás, hogyan illik viselkedni, mit mondjon, hogyan köszönje meg a köszöntést. A gyerekek megtapasztalják a különböző gesztusokat, hozzáállásokat.
S. I.: Nagyon irigylésre méltó az a bátorság, hogy a talán először inkább pedagógiai céllal elindult kezdeményezésből hogyan lett önmagán jóval túlmutató helyi hagyomány. Lehet ezt most már így nevezni? Hány éve tart?
Férfi: Tíz éve.
S. I.: Helyi hagyomány. Nem népszokás, hanem helyi hagyomány. Szokták kérdezi tőlünk Valentin-napkor meg Halloweenkor, hogy az népszokás-e már. Olyankor szoktunk sikítófrászt kapni.
K. V.: Igen, amikor a televízióba is hívnak néprajzos előadót, hogy a Valentin-napi szokásokról beszéljünk, vagy a bolondok napjáról. Akkor elmondjuk, hogy ez egy ilyen művi, csinált dolog, nem is innen jön. Nekünk ennél van szebb vagy másabb töltetű.
S. I.: Ismételjük meg búcsúzóul, hogy mikor lesz jövőre az a nap a Skanzenben, amikor kihirdetik az újonnan listára kerülteket!
K. V.: A Skanzenben mindig pünkösdkor lehet találkozni a szellemi kulturális örökségeinkkel és az őrző közösségekkel. Jó dolog odalátogatni, mert nagyon érdekes. Elmondok még egy nagyon aranyos történetet, ami rávilágít az egésznek a lényegére. A mendei bemutatták a hagyományukat, a pünkösdi templomdíszítést. Ahogy díszítik a templomot a Skanzenben, kilógatják a terítőiket és egyéb textiljeiket. Ezek általában kalocsai mintásak, mert a mendei asszonyok annak idején ezeket mintakönyvekből hímezték a terítőkre. A kalocsaiaknak – szintén rajta vannak a nemzeti jegyzéken – fogalmuk se volt arról, hogy Mendén kalocsai minták vannak a templomban. A Skanzenben járkáló kalocsaiak meglátták, hogy a mendeiek által díszített templomban kalocsai kendők vannak, és először nem értették a helyzetet. A magyarázat után nagyon jó barátságba kerültek egymással, de először ez nagyon meglepő dolog volt számukra, hogy az ő hímzéskultúrájuk egy másik közösségnek a saját kis népszokáskultúrájában kulcsfontosságú szerepet játszik. Érdekesen fonódnak össze ezek a különböző tudások. A szellemi kulturális örökség napját minden évben máshol rendezik meg, a listát május 22-én hirdetik ki.
S. I.: De pünkösdkor stabil helyszínen, a Skanzenben lehet megismerkedni a szellemi kulturális örökségi elemekkel, élő bemutatókat lehet látni, sőt többségükben tevőlegesen is részt lehet venni, élményt lehet szerezni belőlük.
