- A népmesekutatók általában kétféle mesemondói attitűdöt különböztetnek meg a hagyományos élőszavas mesemondás során használt, vagy épp nem használt gesztusok kapcsán. Míg számos mesemondó intenzív mimikával, széles gesztusokkal igyekszik (gyakran nem is tudatosan) a népmesemondás verbális szintjét színesíteni, addig más mesélők szinte mozdulatlanul, ölbe tett karral, vagy mimika nélkül mesélnek, mindent a mesemondás nyelvi, dinamikai, melodikai, ritmikai eszközeire bízva. Zsolt nagyon intenzív, teátrális gesztusokkal és néha az állatok hangját utánzó hangszínnel, hangmagassággal dolgozik mesemondás közben. Aki többet szeretne tudni a mesemondás során használt gesztusokról, azok jelentőségéről, annak ajánljuk a következő olvasmányokat: Kovács Ágnes: Gesztusok és hangutánzás a mesében. In: Voigt Vilmos (szerk.): A szájhagyományozás törvényszerűségei. Budapest, 1974/b. 94–95.; Raffai Judit: A mesélő ember. Szűcs László bácskai parasztember meséi. Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
- Népmeséinkre – a tündérmesék kivételével – ritkán és elvétve, de jellemző lehet a lokalizálás. Ennél a mesetípusnál is ez történt, hiszen egy konkrét eseményt, a Margit-napi vásárt, s egy konkrét helyszínt, az egykor szász Medgyes–szék székhelyét, Medgyes városát (Üveges Ferenc fordításában Mediást) is felfedezhetjük a mese írott eredetijében, sőt a közeli Balázsfalvát is említik egy hasonlatban: „Úgy mentek egymás mögött, libasorban, mint ahogy Balázsfalvára szoktak vonulni a kutyák: elöl ment a farkas, utána a róka, amögött a medve, s a sort a nyúl zárta be.” 1842-ben jelent meg Kolozsvárt több szerző (köztük Nagy Ferenc) együttműködésével a „Mentor. Erdélyi népkönyv, közihasznú ismeretek tára”. Ebben a nagyobb munkában található a „Vásárlaistrom - a vásáros helyeket jellemző árutzikkek szempontjából.” című írás, amelyből megtudhatjuk, hogy Medgyesen, a mesénk szempontjából fontos településen valóban létezett és igen népszerű volt a Margit-napit vásár. „Áruczikkjei közt nevezetesek a Moldovából hajtott ménes lovak, gyapjú, sajt, sarló, kénkő, szalmakalapok, székely faedények. Általában ez a vásár Erdélynek egyik legnépesebb vására. A Margit–napi vásáron kívül, a településen Szent Mihály-napkor volt még nevezetes vászon- és kendervásár. ( Lásd még erről Nagy Ferenc: Vásárlaistrom (1842). Ethnographia 1979, 512.o.) Turai mesemondónk nem említ (erdélyi) földrajzi neveket, színhelyünk csak „odalenn a faluban” van, meséjét ki-ki saját fantáziájában helyezi el valós vagy képzelt vásár közelében...
- A lokalizálás (az előző példa erről szólt) általában az aktualizálás egyik formája, amelyet a mesemondók gyakran alkalmaznak. Napjaink mesélői is gyakran élnek ezzel az eszközzel, közülük is kiváltképp azok a mesemondók, akik a hagyományos népmesemondás fonalát szeretnék továbbvinni a jelen mesehallgatói számára. Ők az aktualizálás eszközével finoman bánnak, tehát a megfelelő arányban használják azt, úgy, hogy ne billenjen át a hangsúly a túlzás irányába. Zsolt is ily módon, a megfelelő arányban alkalmazza az aktualizálást a meséjében, több alkalommal: például amikor arról beszél, hogy az utóbbi időben kevés gyerek járt valóban iskolába (ezzel a pandémiás helyzetre, az otthoni oktatásra utal), valamint akkor, amikor a személyes ismerkedés, beszélgetés fontosságára utal napjaink online „szociális hálói”-val szembeállítva a társas érintkezések személyes formáit.
- A hagyományos mesemondóknak az is szokása, hogy beleszövik a mesébe saját koruk civilizációs, technikai újításainak szókincsét. A modernitás elemei sok mesében megjelentek, már a XVIII. sz. végi gyűjtésekben is találhatunk divatjelenségeket, a paraszti világban furcsán ható műveltségi szavakat. Folkloristák, antropológusok foglalkoznak a későbbi nagy mesemondó mesterek repertoárjában található ilyen „kilógó” világképi, szókincsbeli elemekkel. Zsolt is beépít néha a hagyományos mesemondói stíluselemek közé olyan szavakat, mint kulcstartó, bankautomata…
- A XIX. századi népmesegyűjtések egy részét még akkor publikálták, mások kéziratban maradtak, és sok-sok évtized múlva jutottak el a megjelenésig. Néha az elsők új kiadásokat is megértek, átírták, illusztrálták, egyszerűsítették vagy éppen kritikai kiadásban szaktudományos jegyzetekkel látták el őket… A híres erdélyi szász gyűjtő meséinek az útjába is belepillanthatunk kicsit, ha az első magyar fordítástól a legújabb, szövegileg átstilizált, csodálatos illusztrációkkal díszített kiadásig, és – egy mese erejéig - Pintér Zsolt élő, mai előadásáig követjük.
A csodálatos fa. Erdélyi szász népmesék. Josef Haltrich gyűjtése; vál. Kovács Ágnes, utószó Hanni Markel, ford. Üveges Ferenc; Európa, Bp., 1979 (Népek meséi-sorozat, szerk. Karig Sára)
Királylány a lángpalotában. Erdélyi szász népmesék; szerk. Burus János Botond, Josef Haltrich népmesegyűjtése alapján; Gutenberg, Csíkszereda, 2016
- A népmese, a mesemondás sokszor művelődéstörténeti, mentalitástörténeti tények, adatok vagy éppen folyamatok, változások megismerésére is alkalmat ad. Pintér Zsolt a régi, falusi iskolások egy szokására, a dramatikus játékkal végzett adománygyűjtésre utal, amikor elmeséli, hogy az állatok deáknak akarják tettetni magukat. A Gergely-járás során a házakat sorra járó diákok énekelnek, játszanak, pénzbeli vagy természetbeni adományt gyűjtenek maguknak, de még inkább az iskolának, a tanítónak.
A népmese, a mesemondás sokszor művelődéstörténeti, mentalitástörténeti tények, adatok vagy éppen folyamatok, változások megismerésére is alkalmat ad. Pintér Zsolt a régi, falusi iskolások egy szokására, a dramatikus játékkal végzett adománygyűjtésre utal, amikor elmeséli, hogy az állatok deáknak akarják tettetni magukat. A Gergely-járás során a házakat sorra járó diákok énekelnek, játszanak, pénzbeli vagy természetbeni adományt gyűjtenek maguknak, de még inkább az iskolának, a tanítónak. (Lásd még erről a Magyar Néprajzi Lexikont ITT) - Az Állatok a Margit-napi vásáron című mese állatmese, de a befejezésben néhány mondat talán eredetmagyarázó mondák motívumainak mondható. A mese „szokása”, hogy valamilyen tartalmi vagy formai okból más népköltészeti műfajt is „vonz”, pl. a monda (eredetmonda) külön népköltészeti műfaj, de néha elemeik keverednek, vagy szinte teljesen összeolvadnak, mint ebben az esetben is. A magyar folkór is nagy számban ismer olyan eredetmondákat vagy eredetmagyarázó mondákat, melyben egy-egy természeti jelenség, növény vagy állat milyenségét, egy-egy tulajdonságának feltételezett eredetét mondják el – pl. miért (lett) rövid a nyúl/ a medve farka, mint mesénkben, vagy hogy miért haragszik a kutya a macskára, a macska az egérre, a kutya a nyúlra, vagy miért fehér a róka farkavége stb. Ez uóbbi motívum a szász népmesegyűjteményben így olvasható: „Látva azt, hogy most már szabad az út az ablakon át, a róka azon nyomban komája után ugrott. A fogadósné azonban éppen vajat akart köpülni a tejfölből, és kezében a tejfölöskanállal pont az ablaknál állt. Mikor látta, hogy a róka kifelé igyekszik, hozzácsapott a kanállal, de már csak a farka végét találta el. Ezért fehér a róka farka hegye mind a mai napig.” Lásd részletesebben ITT
