A beszélgetés elhangzott 2019. július 27-én, Kapolcson. | Olvasási idő: 26 perc
A Hagyományok Háza a Művészetek Völgyében megrendezett szabadegyetemén a fenntarthatóság témáját járta körül. A divat, a viselet és a hagyomány kapcsolatáról kérdezte vendégét Rosonczy-Kovács Mihály népzenész 2019 júliusában Kapolcson.
R-K. M.: Fogadják szeretettel mai vendégemet, Meykét, vagyis Molnár Madarász Melinda divattervezőt, akinek a kollekcióit Meyke márkanéven ismerhetitek.
M. M. M.: Nagyon jó itt lenni, olyan, mintha hazajönnék.
R-K. M.: Azt mondtad pár perce, hogy sajnos meghalt az a néni, akit valahol fölgyűjtöttél volna. Zenészeket, néptáncosokat láttunk gyűjteni, ismerjük a magnetofonos anyagokat, láttuk, ahogy Martin György kameráz, mi diktafont vagy okostelefont veszünk elő. Hogyan és kitől gyűjt egy divattervező?
M. M. M.: Hasonlóképpen gyűjt egy divattervező is, bármilyen furcsán is hangzik. Az Iparművészeti Egyetemen úgy-ahogy megtanultuk a gyűjtés metodikáját, de az életbe kerülve ez egészen más. Akkor azt tanították, hogy a dokumentált forrásokhoz nyúljunk, könyvtárakhoz, nyilván a Malonyay kötetekhez, de azóta már itt van az internet, ahol meg kell tanulni szűrni. De a legigazibb az, amikor kimegy terepre az ember. És ahogy előrébb mentem a szakmában, nem elégedtem meg csak a múzeumok anyagával, csak a könyvtárakkal, hanem tudni akartam, hogy valóban olyan volt-e, valóban úgy nézett-e ki. Bementem raktárakba, mostanában már múzeumok raktárába is, ahol azokat a ruhákat lehet látni, amelyek ki sincsenek állítva. A legjobb az igazi forráshoz visszamenni, kimenni a helyszínre, ott még idős nénikkel lehet beszélgetni. Nyilván nem könnyű, mert sok minden nincs dokumentálva, hatalmas anyagot kellene átlátni. De hál’ Istennek, jó szemem van hozzá.
R-K. M.: Mesélj az idős nénikkel való beszélgetésről! Miről folyik ilyenkor a szó? A mesterségről, módszerekről vagy inkább egy személyiségről?
M. M. M.: A személyiség az érdekes. Ezzel kapcsolatban hadd meséljek el egy történetet. Jó pár évvel ezelőtt Torockón voltunk gyűjtőúton – azért mondom többes számban, mert akkor már a párommal voltam, aki az út előtt megkérte a kezemet. És én nem tudtam még válaszolni, nagyon féltem az elköteleződéstől. De közvetlen utána elmentünk erre a gyűjtőútra. Mászkáltunk Torockó utcáin, és akkor egyszer csak egy Anna néni nevű idős asszony elkapott minket, és ránk szólt: „Ti ott, gyertek csak be!” Teljesen be volt rendezve a szobája a régi emlékekkel, a ládákban kelengyékkel, fantasztikus volt, mintha tudta volna, hogy mi ezért vagyunk ott. És akkor rám nézett, és azt mondta: „Na, téged felöltöztetlek.” Majd a páromnak meg ezt: „Téged még nem.” Ez azért érdekes, mert rengeteg jelzés és szimbólum volt a magyar népművészetben a családi állapot jelzésére, amire ma már csak a jegygyűrű. Engem öltöztetett föl, mert ugye nekem már megkérték a kezemet. De Anna néni ezt nem tudhatta! A torockói népviseletben az a szokás, hogyha a kendőt középre fűzik be, az azt jelenti, hogy a hölgy már jegyben jár, ha viszont oldalra tűzik be, az azt jelenti, hogy még eladósorban van. Anna néni fölöltöztetett – eleve nevettünk, mert vagy 30 centiméterrel alacsonyabb volt nálam, elég mini volt a ruha rajtam. Szóval fölöltöztetett, rám nézett, és betűzte középre a kendőt. Vagyis van ennek az egésznek egy szellemi háttere, egy érzése, egy bölcsessége. Ezt ezen a gyűjtőúton élesben megtapasztaltuk.
R-K. M.: Táncos meg zenész mesterektől is sokszor hallottuk, hogy nem elég az archív felvételt hallgatni és gyakorolni, mert a zene, a tánc, az ének, a viselet együtt, szervesen hozzátartozik ahhoz a közösséghez, ahhoz a tájhoz, ahonnan származik az adott minta vagy dallam. Az egészet kell az embernek magába szívnia. Neked volt esetleg ilyen élményed, ilyen rácsodálkozásod valamire? Találtál valami olyat, amit a lexikonokból nehéz lett volna kisilabizálni?
M. M. M.: Kalocsa területe nekem nagyon izgalmas volt annak idején. A legismertebb tájegységek feldolgozásával kezdtem. Így mentem végig: Kalocsa, Mezőkövesd, aztán az erdélyi területek, Kalotaszeg meg Torockó. Romsics Imre, egy nagyon nagy tudású ember gyűjtötte be a kalocsai anyagot, ő bevitt a múzeum raktárába és még olyan üveglapokra készült fotókat is láthattunk, amelyek sose voltak kiállítva. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire más az az új művészet, amit mi ismerünk népművészet gyanánt, és mennyire gyönyörű egy egyszínű ókalocsai motívum, mennyivel letisztultabb, milyen értékrendszere van. Kalocsán érdekes volt felfedezni a mintákból, hogy tulajdonképpen azt rajzolták le, azokat a növényeket, amelyeket maguk körül láttak.
R-K. M.: Térjünk vissza a gyökerekhez, szerinted mi a népviseletnek a lényege?
M. M. M.: Lassan annyira virtuális világban élünk, és annyira elszokunk a kapcsolatoktól, hogy igazából azért szeretem és művelem ezt az egészet, mert ez a közösségekhez vezet el. Nem az a fontos, hogy negyedévenként újabb divattrendekbe álljak bele, hanem vissza ezekhez a gyökerekhez, mert ez a mai napig közösséghez vezet el. Tehát nem csak virtuálisan, hanem szemtől szembe, beszélgetve, tényleges kapcsolatokat tudunk tartani. Igazából ennek ez a fő értelme, én azt gondolom. És sajnos ezeket az értékeket ma már vissza kell tanulnunk. A magyar néphagyomány rengeteget segít ebben. Ha textilesként most itt Kapolcson körbenézek, jó néhány embert látok, ahogy együtt fonnak, nyilván szuper kapcsolatok alakulnak ki.
R-K. M.: A népviselet eredeti funkciójában az identitás kifejezője. Mondd el nekünk, mi jelent egy falu népviselete, és mi a közösség számára a jelentősége!
M. M. M.: Egy falunak a népviselete azért volt nagyon fontos, mert így felismerték egymást, meg tudták különböztetni a szomszéd faluból vagy távolabbról valót. Azt is megmutatta a viselet, hogy egy nő milyen állapotban van, asszony-e, vagy még eladósorban lévő lány. Nagyon finom jelzések voltak, akár az udvarlás területére, akár a hétköznapi életnek a dolgaira. A kötényt például, ami a hétköznapi ruhatárban is megtalálható volt, használták a hétköznapi munkához, de mikor az asszony kivitte az ételt az urának, a tiszta kötényével terített számára, azt használta terítőnek. Ez a gesztus jelzésértékű: a saját ruhámat adom. Ma más az életmódunk, meg kell keresni, hogy a mai életbe hogyan lehet ezeket a jelzésrendszereket, értékeket visszacsempészni, például egy mai nő ruhatárába.
R-K. M.: Na és hogyan lehet visszacsempészni?
M. M. M.: Mondok egy példát. Mit csinál egy mai nő? Rohan A-ból B-be, és az egyik helyen másképp kell megjelennie, mint a másik helyen, egyszer „hivatalosan” felöltözve, a következő órában pedig hétköznapi ruhában. Sajnos belekényszerülünk ebbe a rohanó életmódba. Két dolog lehetséges: vagy megpróbál az ember relaxálni és lassítani, a másik meg az, hogy átcsempészni, hozzáigazítani az életünkhöz az értékrendszert. Például amit most rajtam látnak, az a barkó rózsa. Több területet dolgoztam föl, a legutóbbi a barkó terület, Ózd és környéke volt. Azt gondolnánk, hogy Ózdon és környékén nem is volt népművészet, hiszen az egy iparváros. Holott volt, egy lelkes kis csapat fölgyűjtötte az utolsó pillanatban, és fantasztikus mintakészlet került elő. Mit tudunk mi ma ezzel kezdeni? Népszerűsíthetjük ezeket a motívumokat. Van egy egyszerű pamutruhánk, ide a fesztiválra nem nagyestélyiben jövök, viszont van hozzá egy barkó rózsás mellbevalóm. A régi nyelvben mellbevalónak mondták a hímzett, díszes részt, amit ráöltöttek a ruhára, és amikor tisztították a natúr alapruhát, akkor ezeket mosás előtt lefejtették. Amikor mi rátesszük ezt a motívumot a ruhára, akkor nemcsak feldobunk vele egy egyszerű alapruhát, hanem magunkra vehetünk egy életérzést, el tudjuk mondani a másiknak, hogy te, nézd már, ez barkó motívum. Tehát többet tudunk felfedezni a gyökereinkből.
R-K. M.: Kevéssé mozgok otthonosan a divat területén, de mindig az az érzésem, hogy te vagy a magyar divattervezés Dresch kvartettje vagy Dresch Mihálya. Az ő zenéjéből érzem azt, hogy amit csinál, az nem öncélú összemosása a dolgoknak, hogy veszek egy dallamot innen vagy onnan, rárakok valamilyen könnyűzenei alapot, és akkor kész, megvan a csodálatos világzene. Külső szemlélőként azt látom, hogy vannak olyan tervezők, akikre mintha az lenne a jellemző, hogy fogok egy textilt, rávasalok valami népi motívumot, és akkor azt a nemzetpolitikai államtitkárságon meg tudom lobogtatni. Neked mi az ars poeticád? Hogyan érdemes felhasználni a népművészetet a 21. században?
M. M. M.: Nagyon jól fogtad meg. Valóban, amikor a pályám elején elindultam, pont ez volt, ami zavart, és ez volt az, amitől nagyon féltettek az egyetemen is. Nem volt tiltott dolog divattervezőként népművészetet választani diplomamunkául, de mégse volt ajánlatos. Mert volt egy hatalmas félelem a hatvanas-hetvenes évek hippi mozgalmai miatt, amikor ezek a kultúrák keveredtek, amikor divatosak voltak a farmerre hímzett motívumok. Tehát a dizájn területén nagy félelem van, hogy ne az akkori úton járjunk, hanem tényleg menjünk vissza a gyökerekhez, és ott nézzük meg, mi miért keletkezett, miért volt olyan amilyen, és ezt ma hogyan tudjuk alkalmazni. Nekem az a vezérelvem, hogy ne csak a motívumot, hanem egy szerves egészet képviseljünk. Úgy, ahogy a testünk szerves egész, egy térbeli dolog, úgy a ruha is egy térbeli dolog, megvannak a rétegződései és azoknak a színei. Ez a szerves rendszer rengeteg jelképpel volt felruházva. Fontos vezérelem, hogy ez nekünk ma milyen életérzést tud adni. Dresch Misit említetted, ő is idekapcsolódik, ezt is elmesélem. Amikor a pályám kezdetén, az első divatbemutatókhoz kerestem, hogy milyen zenére menjenek a modelljeink, pont a Dresch kvartett fogott meg nagyon. Akkor egy pár divatbemutatón a Dresch kvartett zenéje szólt. Évekkel később, mikor Nagy Ildikó meghívására Magyarországot képviselhettem a ruháimmal New Yorkban, a Magyar Házban, akkor Dresch Mihály is fellépő művészként volt ott jelen. Amikor a reptéren találkoztunk, bevallottam neki, hogy jogdíj nélkül használtam a zenéjét. Ő némi fenntartással volt, hogy na, egy divattervező, mit is keres itt egy népművészeti bemutatón? Aztán a negyedik nap végén, amikor már a divatbemutató is lement, nagy elismeréssel mondta, hogy te, nevezd már át magad valahogy, mert ez nem csak divattervezés. Előtte pedig a nagy készülődés közben, amikor pakoltam ki a ruhákat, összemosolyogtunk. Úgy kell elképzelni, hogy a hatalmas teremben Dresch Misi mindenféle hangszeren próbált, én pedig pakoltam ki a ruhákat. Misi éppen zongorázott, amikor én egy fogast meghúztam, és az csikorgott egyet. Mind a ketten fölkaptuk a fejünket, hogy ez milyen szinkronban volt. Ettől a New York-i divatbemutatótól kezdve ő is elismer. Azt akartam a történettel elmondani, hogy a divat irányában sokszor van előítélet. Örülök már annak is, ha a kézművesek és a dizájn világa között híd lehetek.
R-K. M.: Nekem az az érzésem a mai, modern divat láttán, hogy nagyon sokszor a megdöbbentés, megrökönyödtetés a célja. Nálad pedig a gyönyörködtetés.
M. M. M.: Azt gondolom, két külön értékrend működik. Van, akit a megdöbbentő világ valóban egy figyelemfelkeltő, figyelemfelhívó műre inspirál, és meglehet a szépsége a megdöbbentésnek is. Nyilván nem arról beszélek, ami már teljes szélsőség. A divatszakmában szociológiai felmérés előzi meg a következő évi trendszínek kiválasztását, és ebben a rohanó világban a divat világa negyedévekre meg félévekre épül. Nyilván ebben gazdasági szempontok is szerepet játszanak. Úgy érzem, hogy ez a tempó nekem gyors, ezt hosszú távon egy ember nem bírja. És a vásárló se tudja megfizetni. Ugyanakkor itt vagyunk egy hatalmas kiaknázatlan kultúrával. Miért kell nekünk a minimált, a skandinávot, a nem-tudom-mit majmolni, amikor hatalmas gazdag kultúra van a kezünkben.
R-K. M.: Nekem ugyanez jutott eszembe, amikor világzene időtállóságáról gondolkozom. Veszek egy széki magyart, azt földolgozom az aktuális ska vagy drum and bass alappal, ezzel az idén meg jövőre vagány, meg trendi meg modern vagyok, de öt év múlva már, óh, hát ez már idejétmúlt. Ha meg eljátszom úgy, ahogy a táncházakban táncoltak rá, az meg negyven év múlva is aktuális lesz.
M. M. M.: Ezért mondtam, hogy értékrend. Mit szólnál, ha megmutatnánk, amit hoztam?
R-K. M.: Meyke hozott egy kis bemutatót, és most behívja a modelleket.
M. M. M.: A divatvilágban nagy szűrés, hogy kik mutatják be ruhákat. Én szeretem hétköznapi, egyszerű embereken megmutatni a dolgaimat, úgyhogy most a Hagyományok Házában dolgozó hölgyeket elkaptuk és felöltöztettük, és ezzel egy-két trükköt is szeretnék megmutatni.
M. M. M.: A pályám elején Kalocsával kezdtem, vagyis az ismertebb területekkel. Szívet melengető volt, amikor később már nem nekem kellett a téma után menni, hanem megkerestek, mondjuk, Ózdról, és lobogtattak egy-két mintát, hogy nézd meg, milyen kincsünk van. Nagy értéknek tekintettek olyasmit, ami első látásra semmitmondónak tűnt. Fantasztikus volt a lelkesedésük, ezért elküldtem őket, hogy vegyék fel a Hagyományok Házával a kapcsolatot, és pár év múlva, ha módszeresen legyűjtötték az anyagot, akkor jöjjenek vissza. A tisztességesen felgyűjtött forrásból már tudok dolgozni, de a gyűjtésre nincs kapacitásom. És itt van Pálmai Ilkáék csapatának, a Királdi művésztanyának az eredménye. Ózdon és környékén ilyen pixelmintaszerű mintákat gyűjtöttek le: nézzék, ilyen a barkó liliom és a barkó rózsa.
A divat világában nagyon sokszor azt látjuk, hogy egy-egy mintát dizájn címén elkezdenek torzítani, mondjuk egy organikus mintát pixelmintává. De a barkósági motívumokat nem kellett torzítani, mert azok ilyenek, tehát megvan a készítésük módszere. Ezek géppel készült hímzések, mert ha kézzel készültek volna, kicsit drágábbak lennének. Keresztszemes is szokott készülni. És azért, hogy a mai nőnek kevesebbet kelljen vasalni, egyszerű alapruhákkal építkezem, lemozgathatók róluk ezek a díszített részek.
I
Ha lekapcsoljuk a díszítést, egyszerű fekete alapruhát kapunk, amiben elmehetünk bárhová, de a táskában lehet vinni a rátétet, és amikor meg kell jelenni, magunkra vesszük a motívumkincset. Ahogy az előbb említettem, rajtam egy mellrevaló van, az is így működik. Ezt a másik darabot én fenékkötőnek hívom, tehát egy egyszerű alapruhára ráveszünk egy fenékkötőt. Ma a hölgyek nem kötényként hordják, hanem vagy a feneküket takarják vele, vagy nadrágra teszik fel féloldalasan.
Ez a variálhatóság nagyon-nagyon fontos a mindennapjainkban. Le tudjuk kapcsolni, tehát külön lehet tisztítani. A régiek abszolút praktikusak voltak, tehát megvannak ezek a praktikák a régi viseletben is. Azt kell megkeresni, hogy ezeket a praktikákat hogyan tudjuk a mába átemelni.
R-K. M.: Itt van Hideg Anna néni Ördöngősfüzesről, és most mond valamit a nők régi viseletéről. Milyen volt a füzesi viselet?
H. A.: Kendervászonból szőtték a kombinét. A kicsi, rövid pendelyre jött egy nagyobb pendely, az madzaggal volt, nem gallérja volt, hanem befűzték a zsinórt, madzagnak mondták, azt húzták bele a pendelybe. Arra volt lájbis köntös, olyan, amilyenben én is vagyok itt a falon (Anna a falon lévő képre mutatott, amelyiken ő volt viseletben.) Kötény volt hozzája. Az embereknek volt a fehér harisnya, fekete zsinórral, kék pundrijuk ilyen, mint a magáé, posztóból. És az körbe kihímezve. Az volt a férfikabát, még az én mesekönyvemben is, a nagyapám is olyanban volt.
M. M. M.: Én úgy érzem, hogy Anna néni nagyon fontos dolgokat mondott most ki. Tehát abból építkeztek, ami volt.
H. A.: Vászonból volt a kombiné, kicsi pendely, nagy pendely. A férfiak gatyában jártak, mert régen gatyában jártak, házi szőttes gatyában, kirojtozva. És történt az, hallottam én a nagyanyámtól, hogy egy füzesi legénynek kioldódott a madzag a gatyájában, és leesett a gatyája, ettől úgy megszégyellte magát, hogy soha nem nősült meg, se nem ment a táncra. Nagy szégyen volt, tele volt a ház lányokkal. Bugyi nem volt, bugyi nélkül mentek a lányok még a táncba is. Mondom, a lányoknak nem volt bugyigójuk. Ha betegek voltak, akkor mit csináltak? Ha ilyenkor elment valaki a táncba, becsöpögött neki, az szégyen volt. Táncoltak, azt akinek nem volt bugyija, hiába szorította a lábát.
R-K. M.: Meyke, nekem a ruhádról mindig az a szó jut eszembe, hogy méltóság.
M. M. M.: Szerintem fontos szempont, hogy nemcsak a motívumra kell építkezni, hanem az egésznek a szerkezetére. Ismerni kell a hátteret jól. Torockón vasbányászat zajlott a faluban, üzleteltek is. És csomó helyett díszes gombokkal kezdték el díszíteni a ruhát, az öveken aranygombokat is láttunk. Tehát például ez is egy olyan információ, ami helyhez kötődik, tehát a torockói kollekciómon rengeteg ma kapható, nagyon szép díszes fémgombot tudunk alkalmazni. Ezzel is visszaemeljük a hagyományba, talán ez is egy kapocs a régi és új között, generációk között, értsük meg azt, ami volt, és hogy az nekünk ma is ad értéket.
R-K. M.: Van neked személyes, kedvenc viseleti elemed? Akár keszkenő vagy más apróság, amivel különösen szeretsz foglalkozni a tervezőasztalon?
M. M. M.: Én inkább egészben, nagyobb léptékben látom a dolgokat, nem ilyen részletekben. Az egész viseletnek a rétegződése izgat, például nagyon szeretem a kalotaszegi területen a muszujt. Ez nagyon praktikus volt, mert bármit csináltak a nők, nem húzták a porban a hosszabb szoknyát, hanem két oldalon fölhajtották és a korcba gyűrték az alját. A muszuj belső fele pedig gyönyörűen ki volt díszítve, ahol személyes információk voltak, akár a viselője neve. Mindenkié más színű volt, tehát a személyiségre, az egyéniségre is utalt, de azt is megmutatta, hogy egy közösség tagjai vagyunk.
R-K. M.: Volt olyan élményed, hogy egy általad újragondolt kalotaszegi ruházatot, egy Meyke ruhát megmutattál idősebb kalotaszegieknek, és ők fölismerték, hogy ez valahogyan kapcsolódik hozzájuk?
M. M. M.: Idősebb kalotaszegiek nem, de a táncház világában otthonosan mozgók sokszor. A viselet világában járatosak pedig mindig megjegyzik, hogy ez egy kalotaszegi! Azta, de hát ez mai! Akik az egyes tájegységek motívumait és a viseletrétegződéseket ismerik, ők sokszor rácsodálkoznak erre.
R-K. M.: Mondtad, hogy az egyetemen nem volt könnyű azt elfogadtatni, hogy ilyen irányba akarsz menni. Elég sok területre igaz a magyar kultúrában, hogy inkább súlyos milliárdokat áldozunk arra, hogy bemutassuk, hogy nem negyed-, hanem harmadvonalban vagyunk bizonyos kozmopolita műfajokban, ahelyett, hogy azt meglengetnénk, amiben világelsők vagyunk. Jobb a helyzet a divat terén?
M. M. M.: Őszinte leszek. A dizájn területén sokszor nem fogadnak el még mind a mai napig, azért mert magyar népivel dolgozom. Viszont a hagyományt ismerők és szeretők igen. Azt gondolom, hogy például a Hagyományok Házának, a Népművészeti Egyesületek Szövetségének és királdi Művésztanyának, sok kisebb civil szervezetnek nagyon nagy munkája van ebben. Én nagyon hálás vagyok érte...
R-K. M.: És ha hawaiival dolgoznál, mit szólna a szakma???
M. M. M.: Majd megpróbáljuk. Például 2003-ban Kenzo, 2016-ban a Dolce Gabbana magyar népi mintákkal dolgozott, és innentől kezdve nagy divatházak mindegyik évben nyúltak magyar népi motívumokhoz. Én azt mondtam tizenvalahány évvel ezelőtt, hogy akkor mi miért nem abból építkezünk, amink nekünk van, holott nyilván abban tudnánk a legjobbak lenni. Mert azt személyesen, közelről tudjuk megismerni. Tizenhárom év telt el, azt gondolom, hogy van változás. A dizájnszakma is rájött arra, hogy ebben van anyagi lehetőség, érdemes rá koncepciót építeni. Nagyon sokáig nagy volt a félelem, nehogy elcsússzunk a giccs irányába, ne az legyen, hogy ráprinteljük ezeket a motívumokat a tornacipőre.
R-K. M.: Köszönöm a beszélgetést, Hideg Anna néninek a hozzászólását, a hölgyeknek pedig a divatbemutatót.
