A beszélgetés elhangzott 2019. augusztus 3-án Villánykövesden. | Olvasási idő: 26 perc
Énekes vendégei voltak a Hagyományok Háza szabadegyetemének az Ördögkatlan Fesztiválon 2019. augusztusában. Szalóki Ágival, Takács Annával és Takács Piroskával Hont Angéla etnográfus, a Hagyományok Háza főosztályvezetője beszélgetett. A két idős énekes asszony a mezőségi Buzából érkezett. Bár Ágival itt találkoztak először személyesen, miután Ági többször járt a szülőfalujukban gyűjteni és jól ismeri énekeiket, úgy beszélgettek, mintha már régen ismernék egymást, és az esti koncerten is gyönyörűen énekeltek együtt.
H. A.: Anna néni, Piroska néni, honnan, kitől tanulták az énekeket? És hogyan kezdtek másokat tanítani?
Anna néni: Császár Attila egyidős az én fiammal, a kisebbikkel. (Császár Attila az Eszterlánc zenekar brácsása, gyűjtő.) A férjemmel indultunk a szénához. És akkor bejött egy sáros bakancsos gyerek Magyarországról. „Jó napot kívánok! Jó napot. Itt lakik Takács Anna és Takács Attila? Igen. Nagyon szépen megkérném, hogy énekeljenek nekünk.” Na, mondom, de pont el vagyunk indulva a szénához, és jön az eső is. De akkor azt mondja a férjem, ha már ez a gyerek olyan messziről idejött, énekeljünk neki. És akkor énekeltünk vagy két-három éneket. Örült Attila, és azzal elment, mi elmentünk a szénához. És egyszer csak egy év után visszajött, amikor már a férjem meg volt halva. Anna néni, nagyon sajnálom, hogy meghalt a férje, de elhoztam az énekeket, és azt mondja, Anna néni, kérik, hogy jöjjön el Budapestre. Hát mondom én, nem tudom. Mert mit fog mondani a falu, ha én elmegyek, mert nálunk mindenki ismer mindenkit, most halt meg a férjem majdnem csak egy éve. Azt mondták a gyerekeim akkor, édesanyám, nehogy megtudjam, hogy visszamondja. Akkor azt mondtam, mégsem megyek. Aztán 98-ban mentem el a Simon Mari nénivel. Kilenc napot ültünk akkor egyből a csarnokba, akkor volt a táncháztalálkozó. Azóta járom itt a világot. Az énekeket, ha azt akarják tudni, mondom, édesapámtól tanultam, a faluból, meg ahonnan el tudtuk lopni. Nem is tudom, hogy honnan s kitől szedtünk össze ennyi éneket, egyszer csak felébredtem, hogy már mind tudjuk őket. Piroska is, én is, egyformán. Együtt jártunk iskolába, együtt mentünk férjhez, egy évbe, úgyhogy mi mindig együtt voltunk. Azóta is együtt járunk és az éneket is egyformán tudjuk, mert sok ének van, aminek tudják 2-3 sorát, de amit mi tudunk, azt tudjuk végig. Iskolában is sokat tanultunk. A faluban is volt sok tánc, nem táncház, a csűrben táncoltunk. Nappal, vasárnaponként volt egy nagy udvar, a Bató Károly udvara, ott volt a piacon, amit már lerontottak, körül rajta összegyűltünk és ott táncoltunk. Aztán amit hallottunk, azt magunkba dúdolgattuk, és így eljutottunk ide ezekkel a népdalokkal, úgyhogy fogadják szeretettel és hallgassák, mert mi maholnap másvilágon vagyunk, emlékezzenek ránk.
H. A.: Ági, te hogyan tanultál meg énekelni, mikor alakult ki, hogy ezzel fogsz foglalkozni?
SZ. Á.: Nekem is énekeltek otthon a szüleim. Édesanyám és édesapám is pedagógus volt. És nem csak azért énekeltek, mert ez volt a hivatásuk, hanem azért is, mert elsősorban édesapám ezt tanulta otthonról. Ő is a szüleitől, nagyszüleitől tanulta az énekeket, és azokat a mondókákat, amelyekkel elkezd beszélni a kisgyerek. Először olyat énekeltek a szüleim, amit tudtak fejből, de aztán vették elő az énekes könyveket, Muskátli- meg rezedafüzeteket, meg hasonló énekes gyűjteményeket, azokból választott az édesapám számomra. Az ölébe ültetett, és azt mondta, gyere, kislányom, most megtanítok neked egy éneket. Az édesapám tudott kottát olvasni, és megtanította nekem azt az éneket. Aztán lemezekről is tanultam, a Kallós Zoli bácsi lemezéről, aminek az a címe, hogy Kedves dalaim. Azon énekelt gyimesi, füzesi, moldvai énekeket is, és azon játszott az Ökrös együttes. Aztán hallottam Sebestyén Mártát. Ő is járt Buzában.
Anna néni: Igen, ő fogadott minket 98-ban, amikor idejöttem énekelni a Simon Mari nénivel együtt. Jött egy csokor virággal, és az ölembe tette.
SZ. Á: Nagyon tetszett, ahogy Márta énekelt. Az ő énekéhez hasonlót korábban még nem hallottam. Számomra ő volt az első autentikus énekhang, amit meghallottam. Őt még korábban hallottam, mint Kallós Zoli bácsit. És akkor elindultam ezen a fonálon. A Márta hangja vezérelt. És tulajdonképpen ennek köszönhetően egyre bővült a repertoárom és aztán végül megérkeztem Erdélybe, hogy ott találkozzam azokkal, akiktől ezeket az énekeket lehet tanulni személyesen is.
H. A.: Mi fogott meg a népdalok világában? Gondolom, nem csak népdalokat tanítottak neked a szüleid.
Sz. Á.: Az a helyzet, hogy eleinte többnyire népdalt tanítottak. Persze lemezről vagy a rádióból sok másféle zenét is hallottam, mégis a magyar népdalok fogtak meg. Azt nem tudom megmondani, hogy mi volt az, ami megfogott, de úgy gondolom, hogy ösztönösen kapcsolódtam valamihez, ami bennem volt. Természetesen próbáltam mindenfélét utánozni, angol nyelvű dalokat is hallgattunk, de azoknak nem értettem a szövegét, valahogy nem volt olyan nagy kedvem azokkal kísérletezni, de a magyar nyelvű, szépen díszített, nagyon szépen megformált dalokhoz könnyebben tudtam kapcsolódni. Tényleg nem tudom megmondani, mi volt ez. Van egy olyan feltételezésem, hogy az ember ösztönösen tud kapcsolódni egy másik emberhez, olyan énekeseket választ ki magának, akiknek a hangja jobban megérinti az ő lelkét. Vannak olyan énekesek, akiknek az éneklése valakihez közelebb áll. Hozzám ilyen közel állt Sebestyén Mártának az éneklése, mintha azt éreztem volna ismeretlenül is, hogy ismerem. Az éneklésről én úgy érzem, hogy az hordozza az ember gondolatait, lelkét, de nem csak az övét, hanem azét is, akitől tanulta az énekét. Anna néni énekében valószínűleg benne van az édesanyjának az éneke, és az édesanyjának az énekében biztos benne volt az ő édesanyjának meg az édesapjának az éneke. A Simon Mari néni énekeiben nagyon benne volt a kántor édesapjának az éneklése, aki nagy énekes volt. Szóval, ez egy láthatatlan láncolat. De nem is feltétlenül kell, hogy szülői láncolat legyen. Itt a Kárpát-medencében sokféle ember él és sokféle családtörténet van, de sokunkban mégis valami sűrítményként, szinte megmagyarázhatatlan módon ott van egy jel. Én legalábbis gyerekként felismertem, hogy nekem ez ismerős, én ehhez könnyen tudok kapcsolódni. Lehet, hogy kicsit érthetetlen vagy felfoghatatlan, ahogy most magyarázom, de az tény, hogy nagyon szívesen és ösztönösen fordultam ebbe az irányba.
H. A.: Beszéljünk az éneklési alkalmakról. Régen többet énekeltek a faluban, mint ma. Milyen alkalmakon énekeltek?
Anna néni: Sokkal többet. Amikor lakodalom volt, mindenki rázendített. Akkor népdalok is voltak, de a legtöbb volt a hallgató. Mikor az ételt kitálalták, amikor az asztalozás folyt, akkor hallgatókat énekeltek. Azután népdalokat, aztán volt a cigánytánc, volt a csárdás. Voltak házi mulatságok, akkor voltak az éneklések. Aztán mikor régen mentünk kapálni a mezőre. Földművesek vagyunk, és kapáltunk, akkor ott a pászmába mindenki énekelt. Nem úgy, mint ma, most mindenki hallgat. Mindenki rohan, most már nem az van, mint akkor. Akkor nagyon sokat énekeltünk. Voltak fonók, mentünk a fonóba, guzsalyasba. Voltak ott pitrazások, ahogy mondjuk, kimentünk a pitvarba, ott még aztán mindenki azt csinálta, amit akart. Csókolóztak, aztán piszkélte egyik a másikat. Ez volt a szokás. Ezzel töltöttük a fiatal életünket. Ki akit szeretett, kihívta a pitvarba, megpuszilta, visszament, akkor kihívták a másikat. Akkor voltak táncok a fiataloknak. Aztán ott mulattunk, ott tanultunk énekelni, ki, amit tudott, ott előadta, és így töltöttük az időt. Akkor nem volt tévé, nem volt annyi fényesség, ami most van, internetek meg nem tudom, mi. Volt egy kis kagylós rádió. Szaladtunk, ha valamit akartunk tudni. Otthon mi fiatalok összegyűltünk, labdáztunk. Nem volt annyi sok játék. Mikor az iskolában voltunk, akkor énekeltük, hogy zöld fű a lábam alatt, meg gyertek haza libucskáim. Ezeket játszottuk ott. Voltak énekek, amiket ott tanultunk az iskolában. Mi ott lakunk egy nyomás mellett, és volt ott egy juhakol, aztán szaladgáltunk körül rajta vasárnaponként. Játszottunk kinn a bárány, benn a farkast és ezeket. Evvel töltöttük mi a fiatal életünket. Úgyhogy manapság a fiatalság nem az, most már többet tanulnak, egyetemeken vannak, elszéledve a világba. Minden háznál Buzából is, mindenhol el vannak menve a fiatalok. Ott vagyunk mi, az öreg generáció, mikor kihalunk, akkor nem tudjuk, hogy mi lesz. Még turkáljuk a földet, most már mi se nem kapálunk annyit, mert már több van gépesítve, mi is már egy kicsit megurasadtunk, mikorra már meg kell halljunk, de így van ez az élet. Így van, ez az igazság. Most már nem kapálunk, mi is már meg vagyunk lustulva. A fiataljaink elmentek, tartunk valamennyi állatot, és amíg vannak nekünk állataink, azoknak még kell gyűjteni. Nem nagyon szeretik a fiatalok, ha hazajönnek munkából, hogy menjenek ki a mezőre. Már kell nekik is a pihenés. Úgyhogy már mondunk le mi is.
H. A.: Piroska néni is mondja el, ő hol táncolt? Hogyan tanulta az éneket?
Piros néni: A szilvafánál tanultam meg táncolni. A kertünkben volt egy szilvafa, s két ága volt nőve, mint egy fiúnak a válla. Én olyan 8-10 éves lehettem. S tettem a kezemet a szilvafaágakra, énekeltem, s körbeforogtam s dobtam magamat, s megint. Egyszer azt mondja a nagyanyám: te, Erzsi, gyere, lássad, aszongya, a lánykádat, hogy mit csinál! Há mit? Nézd meg, hogy táncoltassa a szilvafát – agyongya. De ott nem volt fű a szilvafa alatt, mert kopasz volt annyi forogástól ott. Aztán tanultuk az énekeket, énekeltünk tánc közben, mikor táncoltunk. Akkor mindenki, fiú, lány, aki tudott énekelni, ahogy táncoltunk, úgy énekeltünk. S a mezőn, hát azt mondhatom, hogy a határ zúgott az énektől. Aki csak tudott énekelni, na, a Mariék ott vannak, ott kapálnak vagy Annáék túl, vagy Dőzsiék vagy Petiék, tudtuk, hogy kinek hol a földje, ott kapálnak s ők énekelnek. Úgyhogy hangos volt a határ. Most már tényleg csak a traktoroktól hangos. Így ment az ének, na, egyik a másiktól. Ha elmentem édesanyám nővéréhez Mezőveresegyházára, onnan is már hoztam egy-két új éneket, amit ott tanultam. Akkor mondtam el Annának vagy a másiknak, harmadiknak. Tanítottuk meg egyik a másikat. Másvalaki más helyre ment, így gyűjtöttük mi is az énekeket, mit hon hallottunk. Ez volt az ének. Aztán még a mai napig is tanulunk. Ha valahol hallunk egy éneket, addig törjük az agyunkat, amíg csak megtanuljuk.
H. A.: A kicsi gyerekeknek mit énekeltek? Amikor ölbe vették őket, akkor énekeltek nekik, ugye?
Anna néni: Hát, mikor kicsik voltak, akkor ölbe vettük őket, akkor nem sok időnk volt nekünk úgy foglalkozni a gyerekekkel, ahogy most foglalkoznak. Odacsaptuk valahova őket a bölcsőbe, mert volt dolgunk, kellett menjünk. De azért altatni, altattuk őket. Énekeltünk nekik, tente baba, tente / itt van már az este / aludj ingó-bingó / piciny virág bimbó / majd felkölt a hajnal / fülemüle dallal. Bölcső volt, s akkor ringattuk őket, és elaludtak. Énekeltük, amit tudtunk, meg amit iskolában tanultunk. Elmondtuk nekik, amikor már nagyobbacskák voltak, amikor megértették. Mikor kicsik voltak, akkor csak úgy.
Sz. Á.: S olyat mondtak-e nekik, hogy sűrű erdő, kopac mező, pillogtató, szimbuktató? Tudják mondani?
Anna néni: Sűrű erdő, kopac mező, szélpillantó, szikkantó.
Piros néni: Takonytartó, málérágó, hegyes dombú.
Anna néni: Tátintó. Úgy van, azt mondtuk.
Sz. Á.: S akkor mindig megérintették a kisgyereket?
Piros néni: Igen.
Anna néni: Igen. Azt mondták, hogy sűrű erdő, kopasz mező, szempillantó, takonytartó, tátintó... hegyes domb, gégekürtő. Valahogy így mondtuk……
Piros néni: Ki hogy. Nem mindenki mondta egyformán.
Anna néni: Tanítottuk a gyerekeket.
Sz. Á.: Maguk mit játszottak a kisgyerekekkel? Milyen mondókákat mondtak, amikor az ölükbe vették őket? Játszottak a gyerek kezével?
Piros néni: Az ujjait igen. Vagy azt mondtuk, hogy ez elmegy nyúlázni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megfőzte, mind megette, ennek nem maradt semmi, azért olyan kicsi. Vagy a kicsi lábát, lóg a lába, lóga, nincsen neki dóga, hogyha dóga vóna, a lába nem lógna. Gyí, te lovam. Karosszéken vettük őket a lábunkra. Nem volt megszabva, hogy most csak ezt vagy azt az éneket. Mikor altattam-rengettem őket, énekeltem más éneket is.
Anna néni: Ami eszünkbe jutott. Ameddig elaludtak.
Piros néni: De az egyik gyerekem, az csak egy énekre aludt el. Akármilyet énekeltem, elkezdtem azt, amit ő szeretett, akkor már aludt is. Három leány közül az egyik volt ilyen, mind a három más, különbözők voltak.
Anna néni: A testvéremnek volt egy lánya, hát az olyan rossz volt. Akármit csináltak vele, akárhogy ringatták, akármit énekeltek neki, az el nem aludt. Utoljára már a szomszédok is azt kérdezték, csak még nem halt meg az a leányka, hogy annyit sír, hogy sehogy nem akart elaludni. Csak akkor, ha aztán elhítták az apósomat, és ő ringatta, akkor elaludt. Hiába volt kicsi, ő már tudta, hogy ki ringassa, de nem a mama, nem, tátá, táti, ő ringassa. Olyan rossz volt, Erzsike. Igen. Gyerekekben is van.
Piros néni: Van kutyaság.
Anna néni: Beli-beli, kutyasággal vagy te teli.
H. A.: Énekelnek a gyerekeik?
Piros néni: Nekem mind a három lányom énekel, igen.
Anna néni: Tudnak énekelni, az unokák is. Az én fiaim is tudnak. Nekem két fiam van. Nem volt szerencsém lányokhoz. Csak menyekhez. Aztán, hogy mi lesz velem, nem tudom. Fognak-e értékelni akkor, mert a pénzt nekik viszem.
Piros néni: Jó, hogy nincsen három menyed, mint a mesében. Egy asszonynak volt.
Sz. Á.: Hogy van abban a mesében?
Piros néni: Hát egy asszonynak volt három menye. Mikor a fiai elmentek dolgozni a három meny összeveszett, nem tudták, hogy melyiké lesz a vagyon, a ház. Megverték az anyósukat. Eltették az ágyból, annyira meg volt verve, hogy nem tudta megmondani a szándékát, csak intett. Ez az egyiknek, másiknak meg az. A kisebbik menye az hamis volt. Azt mondta a férjének, tudod mit mondott? Hogy ez az ángyunk elmenjen oda, a másik elmenjen amoda, mi meg maradunk itt. De az asszony azt mondta, hogy az egyik meny az egyik falba verte, a másik a másikba, de nem tudta kimondani, csak intett. A kisebbik menye olyan huncut volt, hogy elrendezte, mit mondott az anyós. Hát ne járjál te is úgy.
Anna néni: Nem úgy viselkednek. Hál’ istennek, jó gyermekeim vannak. Megver az isten, ha azt mondom, hogy rosszak. S a menyeim is.
H. A.: Ági, te hogy látod, hol énekelnek ma az emberek? Énekelnek egyáltalán?
Sz. Á.: Átalakult az éneklésnek a funkciója. De valójában ösztönösen csak előjön sokakból az, hogy mikor igazi segítség az éneklés. Például temetéskor ugye nálunk sem énekelnek már. De azért, ha a menetből megjelenik akárcsak két-három ember, aki tud énekelni, és készül arra, hogy amikor a halottat kísérik, énekeljen, akkor az nagyon-nagyon jól esik. Más szertartáskor tehát esküvőn, lakodalomban… a mulatság, az alkohol csak előhozza az énekes kedvet az emberekből. Ma már inkább mesterséges helyzeteket teremtünk az éneklésre. Nem feltétlenül baj ez sem, de ahogy 15 éve gyerekekkel foglalkozom, gyerekeknek játszom, egyre inkább azt veszem észre, minthogyha kevesebb gyerek énekelne. Látok sok rossz példát, de jót is látok. Éneklő gyerekeket, hogy a játszótéren csak úgy spontán összefogjanak és énekeljenek, olyat mostanában én keveset látok, de talán ott is vannak jó példák. A néptáncmozgalom nagyon felerősödött az elmúlt évtizedekben, tehát az most megerősödött. Sokan ismerik a Páva vetélkedőt, szerintem az nagyon jó kezdeményezés. És maga a Hagyományok Háza, és a Hagyományok Háza szakemberei és azok, akiktől ezek a szakemberek is tanultak, tehát a nagy öregek, jó most ne menjünk el Vikár Béláig, de Kallós Zoltán, Sebő Ferenc és a tánckutatók sorban: Martin György, Pesovár, Borbély Joli nénit biztos ismerték Anna néniék is, a Martin Györgynek az özvegyét.
Anna néni: Persze.
Sz. Á.: De akár csak az együttesek, a Muzsikás, a Téka nagyon sokat tettek azért, hogy a népi tánc, a zene elterjedjen. Én úgy gondolom, hogy az iskolai zeneoktatás még keresgéli magát. A népzene megfogalmazása, megközelítése még a kilencvenes években, kétezres években váratott magára, hogy megtalálja a helyét. Az a helyzet, hogy túl szofisztikált lett, és az eredetitől eltávolodott lett a népzene az iskolákban. A kottaolvasással, egy kifinomult előadásmóddal próbálták énekelni azt, amiket a természet közelében élő falusi ember természetes hangon énekelt el, azt a városokban, az iskolákban éneklő gyerekek nem olyan hangon énekelték el. Olyan máshogy. Kottából. Azt mondta nekünk is az énektanárunk: „Béres legény, csapj rá!” De hova? Tehát olyan furcsa volt. „Béres legény –csapj rá! – Béres legény, jól meg…” (Fejhangon énekli a dalt, ahogy az énektanár énekelte nekik.) Mi persze furcsán néztünk a tanárunkra, hogy mi baja. Vagyis sok-sok tanárgeneráció nem tudta megközelíteni a népzenét, mert hiába volt Kodály meg az ő tanítása meg szellemisége, valójában ahhoz nem volt készen a képzés, hogy tanárok, zenepedagógusok ezrei közel kerüljenek a népzenéhez. Sokkal inkább közel vannak – bármennyire is furcsán hangzik – a népzenéhez azok, akik mondjuk egy Kiscsillag vagy egy Kispál koncerten teli torokból éneklik a popslágereket. Mert az egy természetesebb éneklés. De a 90-es években már hiteles tudású emberek alapítottak iskolákat, elkezdett működni az Óbudai Népzenei Iskola és a Budafoki Népzenei Iskola. Többek között ennek is köszönhetően valami elindult Magyarországon. Megjelentek az első néptánctáborok Magyarországon és aztán Erdélyben is, és szépen lassan elindult valami. Már lehetett hallani másféle éneklést, már nemcsak lemezekről, nemcsak táncházakból, hanem egyre inkább a gyerekeket is megszólítva. Persze a Kalamajka, Halmos Béláék már játszottak korábban gyerekeknek, de ekkor szélesebb körben kezdett ez terjedni. A pedagógusok is meghallhatták ezt. Megjelentek különböző füzetek, kiadványok, amelyekből lehetett tudni, hogy van itt valami másféle hang, valami másféle népzene, mint az, amit a könyvben leírva láttunk, vagyis egy másfajta megközelítés. Sok-sok pedagógus tett azért sokat, hogy a zene és a tánc természetesebb része lehessen az életnek. Ma már számtalan zeneiskola és zenei tábor működik Magyarországon, és van a Páva vetélkedő is, ahogy korábban volt Ki mit tud. Látom azt, hogy gyerekek ezrei énekelnek és táncolnak nagyon természetesen. És ezt vissza is lehet tanulni. Szerte Erdélyben is jellemző ez a megerősödés. Hogy munka közben éneklünk-e, nem tudom, én szoktam, mosogatás közben például szeretek énekelni. Fürdés közben is, pedig megmondta Fábián Évi, hogy nem egészséges fürdés közben énekelni a meleg, gőzös fürdőszobában, mert a hangszalagokat meggyengíti. De szerintem kevesebbet énekel a mai ember. Viszont nagyon sokan keresik a lehetőséget, sokan mennek kórusokba, működnek szép templomi kórusok is. Számtalan lehetőség van, de az általános mégis csak az, hogy helyettünk szól a zene. Tehát nem mi csináljuk a zenét, hanem helyettünk. Ha kérjük, ha nem. Bemegyünk üzletekbe, vagy ide-oda és szól a zene. Ránk erőltetik a zenét. Kényszer már, hogy mindig szóljon a zene. Pedig annak van helye és ideje, nem kell, hogy mindig szóljon a zene reggeltől estig. De Magyarországon már átvették azt a külföldi szokást, hogy szól a zene az reggeltől estig, ha szeretjük, ha nem, ha kérjük, ha nem. Akkor meg unalmassá válik, nem lesz a zene különleges. Ráadásul mindenki ugyanazt, vagy legalábbis nagyon sokan ugyanazt hallgatják, nem is értik, mert angolul szól, monoton a zene, zakatol. És túl sok. Nagyon-nagyon sok. Maguknak biztos van füzete, amibe felírták az éneküket. Van ilyen füzetük?
Piros néni: Nekem van. Mikor kezdtem Magyarországra járni, amelyik ének ahogy eszembe jutott, ha nem is volt időm, hogy végigírjam, de beírtam az első sort. Esténként vagy szombaton este, vasárnap este, ha nem néztem a tévét, na, akkor írtam a füzetbe. Van kétszáz, ami le van írva.
Sz. Á.: Egyszer én is megszámoltam Simon Mari néni dalait, és olyan 150-200 dalt számoltam meg. Úgy gondoltam akkor, hogy egy embernek, például maguknak ott Buzában, az a 150 vagy 200-250 dal az az egész életére elég volt, mert végigkísérte az életüket. Vagy rosszul gondolom?
Anna néni: Nyolcvan évig elkísérte.
Piros néni: Igen, ennyi volt.
Sz. Á.: S azt lehetett kicsiszolni tökéletesre, és mindig máshogy szólt. Máshogy szólt tízéves korban, máshogy szólt húszéves korban. Másmilyen élethelyzetben másképpen élte át. Egy tíz éves kislány egy menyasszonyi vagy lakodalmas éneket máshogy énekel, mint húszéves korában fogja. S megint más lesz az ének, amikor később, 50-60 évesen visszagondol a lányságára. Ma meg ugye olyan sok a befogadható dal, információ, hogy már könyvtárnyi füzet sem lenne elég, hogy felírjuk. Túl sok. Az egész túl sok, hogy az ember szelektáljon és befogadjon, mi az, amit megtanuljon, vagy egyáltalán tanuljon-e éneket. Mert az embert minthogyha arra nevelné ez a világ, hogy passzív legyen, ne csináljon semmit, hanem minden történik helyette, mindent megcsinálnak helyette.
H. A.: Van olyan dal, amit csak bizonyos szituációkban énekelsz, vagy amit csak egyedül énekelsz, vagyis azt nem szoktad közönségnek?
Sz. Á.: Hát vannak „halandzsa” énekek, amelyeket nem szoktam másnak énekelni, de éneklés után el is felejtem. Mint a kisgyerek, kitalálok ilyen mindenféle fantáziából összerakott szavakból nyelvet. Mikor nem lát, nem hall senki, költök éneket. Ezzel nem szoktam fellépni. De vannak olyan énekek, amelyeket szerencsére nem énekelek gyakran. Nem szoktam gyakran elvállalni éneklést például temetésen. De azért kétszer-háromszor már felkértek életemben, hogy menjek el temetésre, mert egy közeli barátomnak a hozzátartozója meghalt. Ez nagyon nehéz, de akkor azokra az asszonyokra szoktam gondolni, akikkel találkoztam életemben, akiket megkértem, hogy énekeljenek ilyet. Ők se kezdtek el ott előttem feltétlenül sírni. De persze ismerünk olyan archív felvételeket, amiken az asszonyok sírnak is. Nehéz megtartani az embernek a lélekjelenlétét egy ilyen helyzetben, hogy a fájdalmat megélje, de azért, hogy úgy mondjam, ne lopja el attól, aki tényleg gyászol. De tudjak segíteni neki az énekemmel, mert az ének ilyenkor vigasztaló. Ez nagyon nehéz helyzet, mert én hajlamos vagyok elérzékenyülni, és az nehéz egy ilyen helyzetben, ha én kezdek el zokogni. Tehát tartás kell ehhez.
Anna néni: Vissza kell tartani.
Sz. Á.: Aztán vannak olyan ünnepi énekek, amelyeket egy évben legfeljebb egyszer énekelek el, ha van rá lehetőség. Például ilyen a március 15-i huszár gyerek, huszár gyerek. Az ilyen énekek nem feltétlenül jutnak eszembe az év más időszakában. Aztán vannak az ölbeli játékok vagy gyerekjátékok. Én most elkezdtem babáknak is énekelni. Tehát fontos az, hogy tudjam, mit kinek, hol, mikor énekelek. A gyerekeknek a gyerekdalokat mutatom, de most itt például a ma délelőtti koncertemen mutattam a gyerekeknek olyan éneket is, amiről azt gondolom, hogy szép, jó, hogy ha hallják. Piroska néniék, mikor kicsik voltak, akkor biztosan hallgatták azt a zenét is, amire a felnőttek táncoltak, mulatoztak. Tehát abba is belenevelődtek. De ugye volt külön olyan, amit gyerekeknek mutattak.
H. A.: Van olyan kedves énekük, ami megnyugtatja önöket, amit akkor énekelnek maguknak, amikor szomorúak?
Anna néni: Én amikor valami bánatom van, akkor előveszem az édesapám énekét. Mert édesapám árván nevelkedett, nem volt se testvére, se anyja, se apja. Tízéves korától nem volt senkije, és mindig azt énekelte, hogy kimegyek a zöld erdőbe, fejszét fogok a kezembe. Halottkor mi csak templomi éneket énekelünk. Ha bánatom van, meg, akkor templomi éneket fogok énekelni, nem világit. Habár a népdalban minden igaz, a népdalba mindenki beleénekeli, ha a szerelmese megcsalja, vagy ha elhagyja. De mi a bánatunkat templomi énekkel szoktuk énekelni, nem világival.
H. A.: És Piros néninek van ilyen éneke?
Piros néni: Igen, nekem is van. Én édesanyámtól tanultam azt, hogy Hej, édesanyám, miért szültél a világra. Ezt, mindig ezt. Olyan keserves. Ahogy mondja Anna, a templomi énekeket is sűrűn énekelem otthon esténként, mikor már be vagyok húzódva a lakásba. Aztán imádsági, templomi éneket az ember elénekel, azért mert imádsággal az Istent dicséri. Templomban is szeretünk énekelni, ott is egymás mellett ülünk.
H. A.: Ági neked van ilyen éneked?
Sz. Á.: Hát nekem sok ilyen énekem van, de nekem van egy dal, amit én nem tudok elénekelni, viszont helyettem elég jól elénekeli Whitney Houston. Whitney Houston az egy amerikai fekete énekesnő volt, már meghalt. Nagyon szép volt, mindjárt megmutatom maguknak. Home a dal címe, az Óz című meséből való, még nagyon fiatalon énekelte Whitney Houston. Azt énekli angolul, hogy „talán meg tudom győzni az időt, hogy lelassuljon / adjon nekem időt, elég időt az élet felnőni / időt, barátom, hogy újra kezdhessem”. És néha, amikor rossz kedvem van, akkor meg szoktam hallgatni ezt a dalt, mert számomra az élet egyik legnagyobb rejtélye az az idő múlása. Olykor azt érzem, jobb lenne, ha több időm lenne, de erre persze van egy orvosság, jól ki kell használni az embernek az idejét, akkor több mindennel fog tudni foglalatoskodni.
Anna néni: Mi is nagyon szeretnénk, ha visszatérne az idő.
H. A.: Ági, felolvasok neked egy idézetet, amit te mondtál és pont ide kapcsolódik: „A hagyomány őrzi az időt, az emlékezetet, s azáltal közösséget teremt. Kicsit féken tart, mint a zabla a lovat. Nélküle hajlamosak vagyunk a vesztünkbe rohanni.” Gondolom, te ezt sokszor így elmondod a közönségednek is.
Sz. Á.: Nem, de most is így gondolom. Mert jó tudni azt, honnan jövünk, miből vagyunk, hogy ne rugaszkodjunk el messzebbre. Lehet fölfele törekedni, de ne szakadjunk el.
Anna néni: Ne szégyelljük, hogy honnan eredtünk. Hogy kik vagyunk, ne felejtsük el. Az Isten minket annak teremtett, hogy azok legyünk, akkor már tartsuk meg azt, és ne szégyelljük.
Sz. Á.: És keretet is ad a tradíció. Én magam már máshogyan élem meg a tradíciót. Sokkal inkább belülről, lélekben sokkal inkább tartozom vagy közeledem ehhez a tradícióhoz, mint külsőségekben, hiszen sportcipőben járok, farmernadrágban vagyok, rövid a hajam. De én egyre inkább nagyon fontosnak tartom például azt megfogalmazni, hogy mindaz, ami körülvesz minket, legyen az a természet vagy ember építette építmény vagy ember kigondolta gondolat, az nagyon sok időnek és fáradságnak köszönhető. Mindaz, ami körülvesz minket, beleértve azt is, hogy békében élhetünk, az annak köszönhető, hogy nagyon sok ember élt és halt azért, hogy itt élet legyen, és hogy ilyen élet lehessen. Mindez itt létezik annak ellenére, hogy sokféle háború volt, hogy sokféle nehézség volt, hogy korántsem akart mindenki egy irányba menni és egy közös célt elérni. Igencsak jellemző volt a magyar történelemre, a mai napig is jellemző, hogy az egyik erre akar menni, a másik amarra akar menni, a harmadik meg sehova nem akar menni, és ezek még összevesznek, ha négyen vannak, ötfele mennek. Szóval ennek ellenére csoda, hogy mégis egy nyelvet tudunk beszélni. Ezért tartom én nagyon fontosnak azt, hogy a hagyományra, amit megörököltünk – és itt sok mindent értek hagyományon –, tisztelettel tekintsünk. És ha az elkövetkezendő generációknak ezt a tiszteletet nem tudjuk átadni, nem tudjuk beléjük ültetni, hogy mindaz, ami itt körülvesz minket, az érték, akkor ez nem lesz már Magyarország. Nem lesz egy hatalmas katasztrófa, ahogy mondja Radnóti a versében, csak egy térkép. „ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” – ami adható, vehető, beültethető, beépíthető., Fontos az, hogy például amikor elmegyek a sárvári várba, tudjam azt, hogy azt a várat a XIII. században kezdték építeni. Azt fel kell fogni, annak súlya van. Vagy azt meg kell érteni, hogy amikor itt van Takács Annus néni meg Piros néni, akkor milyen ruhában vannak, hogyan beszélnek, mit énekelnek. Mi most pont jó helyen vagyunk, mert mi itt szeretjük és tiszteljük ezt a hagyományt. Én még arra kíváncsi lennék, mi a helyzet a maguk gyerekeivel meg unokáival, ők hogyan viszonyulnak ehhez.
Piros néni: Nem sokat adnak a népzenékre már, el vannak menve, elszóródva a nagyvilágban. Otthon is inkább a fiatalok a diszkóval foglalkoznak. Rendes néptáncokat már nem csinálnak, nincs olyan bál, hogy népzenész muzsikálna benne.
Sz. Á.: És ha mennek magukhoz, akkor tudnak maguknak segíteni, például megtalálják még a helyüket a kertben?
Piros néni: Meg, igen, meg.
Sz. Á.: Na, az jó, az még kellhet, mert az öko-bio az nagyon divat. Maguk igazából nem is tudják, mi az az öko-bio, csak csinálják, mert úgy élnek. Sok fiatal megtalálja újra, hogy milyen jó a természethez közel élni, és emlékeznek majd arra, hogy a nagymamáik mire tanították őket. Ez sokat számíthat.
Anna néni: Az enyémek még mindent tudnak.
Piros néni: Tudnak kapálni is, kaszálni is tudtak. A nagyobb unokák már el vannak menve, de még fejték a teheneket. Akik ott nőttek fel otthon nálunk, azok még tudják, de Debrecenben nincs mit fejjen.
Anna néni: Tudják, csak nem csinálják.
Sz. Á.: Jó, de még lehet, hogy eszükbe fog jutni.
Piros néni: Nem, mert bemennek a számítógéphez vagy a tévéhez.
Anna néni: Ha van egy kis idejük, akkor kirándulnak.
Piros néni: A nagyobbik lányom csak olyan ötéves volt, de már ment a tehénnel a legelőre. Édesapám azt mondta, hadd jöjjön Erzsike velem. Aztán mondta, mint egy kicsi bogár, úgy szaladt a tehenek után, egyik sáncból kiszökik, a másikba be, azt mondta, s nem unatkozom. Ha nem voltunk otthon, megfejték a teheneket, megetették, megitatták az állatokat, disznót, mindenfélét. Nem volt baj, hogy jaj, istenem, nem vagyunk még otthon, és nem esznek az állatok. Nem kellett megmondani nekik, tudták, el kell végezni, ha mi nem vagyunk otthon. A mostaniak is kimennek még a nagyszülőkkel a mezőre, még segítnek, besegítnek valami munkába szénánál vagy kapánál. Most már nem sokan kapálunk, de azért csak van a kertbe is mindenféle, van mit dolgozni.
H. A.: Jól jön még ez a tudás szerintem. És most megköszönöm a beszélgetést, búcsúzóul megismétlem Szalóki Ági szép mondatát: „a hagyomány féken tart, mint a zabla a lovat, vagy mint ahogy a gyökér megtartja a fát.” Ezért gyűlt ma ide a közönségünk, ezért hallgattuk meg együtt a vendégeinket.
