Nek­ro­lóg

Nagymarosy András, 2013. július 19.

Halmos Béla halálára 
(2013. július 19. éjjel 1 órakor)

Azt ígérte, hogy a hét végén hazajön Kárpátukrajnából és hétfőn leutazik hozzám, ide a Balaton-felvidékre, egy pár napra. Megmásszuk majd a Szent György-hegyet is! (Több évtizedes hagyomány, hogy egy évben egyszer, május táján a Kalamajka zenekar és baráti köre, - no meg persze a gyerekeink -, felmegyünk a hegyre, körülnézünk, aztán a hegy oldalában egy jót borozunk, meg muzsikálunk.) Most már ugyan július van, a zenekar fele is meghalt az elmúlt években, a barátok közül is sokan elmaradtak, a gyerekek pedig megnőttek és szétszéledtek, de azért mi ketten is jól elvagyunk egymással. Szóval lejövünk majd ketten a hegyről, aztán leülünk a diófa alá iszogatni. Megbeszéljük, hogy megy a sorunk, mi a helyzet a táncház-mozgalomban, lesz-e a Kalamajka-emlékzenekarnak nosztalgia-táncháza az idén is, hány fellépése lesz neki a Sebő-együttessel, nekem a BorFolk zenekarral. (Béla ilyenkor mindig előkapja a noteszét és kiderül, hogy neki már decemberig tele van a naptára programokkal: Sebő-együttes, Zeneakadémia, Pécsi Tudományegyetem, néprajzi filmklub, Hagyományok Háza, Művészeti Akadémia, meg az ország számtalan kistelepülése...- Szóval csoda, hogy össze lehet hozni ezt a néhány együtt töltött napot!)

Tényleg össze lehet hozni? Várom a telefonját vasárnap délután, hogy mikor érkezik, aztán hétfőn is. – Semmi! – Üzenetrögzítőjén naponta hagyok neki üzenetet. – Nem hív vissza, pedig Béla pontos és udvarias ember, mindig vissza szokott hívni. Már lemondtam róla. Közös barátunk szerint, aki még a hét végén beszélt vele, hirtelen sok dolga akadt, hivatalos, családi, meg egyéb, azt kell intéznie.

Jön a telefon: Béla meghalt! Nem akarom elhinni. Háromszor is visszakérdezek. Meghalt. – És most már szégyellem magamat, hogy bosszankodtam az elmaradt visszahíváson. Huszonhárom évi barátság és együtt muzsikálás után itt állok egy nagy ürességben, mert most már mi ketten soha nem tudjuk megbeszélni azokat a dolgokat, amiket hetek óta halogattunk, soha nem megyünk fel együtt a Szent György-hegyre, soha nem fogunk a táncrend muzsikálása közben a hegedűvel és a bőgőszólammal válaszolgatni egymásnak. És itt állunk mi mindannyian, akiknek hiányozni fog Béla ízes hegedülése, a jól megkomponált táncrendjei, hosszú, de találó történetei és anekdotázásai, meg az is, hogy mindig lehetett hozzá fordulni szakmai tanácsért, hiszen negyvenegy éve ő indult el a forrás mellől, sőt mára ő lett az egyik forrás.

Próbálok elaludni, de csak a félálomig jutok. Szövegfoszlányok, dallamtöredékek kavarognak bennem...

Húzzad Béla! Mért szakadt el a húrod?
Azt ígérted, hogy majd sokáig húzod.
Húztad mindig, olyan szépen, kedvesen,
Hogy a babám mindhalálig szeressen.

Húzzad Béla! Mért szakadt el a húrod?
Azt ígérted, hogy majd örökké húzod.
Húztad eddig apánk-anyánk örökét,
Húzd el most a magunk búját-örömét!

Húzd rá Béla! Húzd rá Árus! Húzd nekünk!
Úgy húzzátok, szakadjon meg a szívünk:
„Nincsen csillag, mert lehullott a földre,
Nincsen csillag, mert kialudt örökre."

Petrovits Tamás és Döf (Dövényi Péter) után most Bélával bővült a mennyei Kalamajka zenekar. Be ne töltsétek a bőgős helyét, amíg én is meg nem érkezem!

Ánti (Nagymarosy András)

 

Kis Eszter Veronika, Magyar Nemzet, 2013. július 19.

Meghalt az első táncházas prímás, Halmos Béla

Életének hatvannyolcadik évében elhunyt Halmos Béla Széchenyi-díjas népzenekutató, előadóművész, a táncházmozgalom egyik elindítója. Többek között neki köszönhető az is, hogy a magyar táncházmozgalom az autentikus népi örökségből táplálkozott: nem alkalmi feldolgozásokra, egyszerűsített, divatos-népies számokra épült, hanem tudományos kutatómunkára, valahogy úgy, ahogy Bartók és Kodály is gondolkodott.

Halmos Béla olyan legendaként élt közöttünk, akiből kevés van a világon. Sebő Ferenccel olyan történelmi tettet hajtottak végre a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején, amelynek hatása egyre jobban érződik, és reményeink szerint évszázadokon át fennmarad: elindították a falvakban akkor már szinte haldokló népzenét a városi fiatalság körében népszerűsítő táncházmozgalmat, annak is a zenei vonalát, meghatározva a népzenei előadások alapvető követelményét, az autentikus előadásmódot.1969-ben a Röpülj, páván még gitárral próbálkoztak, s ebben kétségkívül nagy szerepe volt a beatzene népszerűségének és az Illés együttes népzene által inspirált számainak.

Az, hogy az első gitáros-énekes, majd az első hegedűs-kontrás próbálkozásaik mennyire nem voltak hiábavalóak, ma a Zeneakadémián virágzó népzenei tanszék bizonyítja: tizennyolc éves fiatalok az idősebb generációt megszégyenítő hitelességgel tolmácsolják magyar vidékek tucatjainak muzsikáját. Halmos Béla, az első táncházas prímás nélkül ma egyikük sem lenne sehol sem. Annál is inkább, mivel elsőként kezdte el a népzeneoktatást hallás alapon, a stílusbeli elemekre fontos hangsúlyt helyezve. A hőskorszak prímásainak többsége tanult is tőle. A legfontosabb üzenet, amit az életművével átmentett, az az autentikus előadás prioritása és alapvető ismerete volt, így a magyar táncházmozgalom nem alkalmi feldolgozásokra, egyszerűsített, divatos-népies számokra épült, hanem tudományos kutatómunkára, valahogy úgy, ahogy Bartók és Kodály is gondolkodott. Halmos Béla, aki építészmérnökként kezdte, így vált az évek, évtizedek során amatőr népzenekutatóból a zenetudomány kandidátusává. Hasonló jelentőségű ilyen irányú munkássága – akárcsak Sebő Ferencnek –, mint amit Martin György hagyott ránk a néptánckutatás területén.

Népzenekutatóként is sokat köszönhetünk neki, ahogy a Bartók Táncegyüttes fénykorának zenekarvezetőjeként is, hiszen ez volt az a fórum, ahol a táncház elindult, kialakult. A Kalamajka prímásaként is ezt folytatta: egykori legendás Molnár utcai táncházaikban sokat formálódott, csiszolódott a táncházas modell. Sok zenei, táncbeli összeállítás, sorrend – vagyis hogy székivel kezdődik, és éjfélkor a mezőségivel zárul – vált etalonná és általános szokássá sok más táncházban, mulatságban.

A gyűjtésekre is nagy hangsúlyt helyezett, példát mutatott, és a Kalamajka-táncházakba rendszeresen utaztattak erdélyi muzsikusokat, énekeseket, akiktől azok is tanulhattak, akiknek anyagi vagy egyéb okokból nehezebb volt a „terepre jutás", az erdélyi helyszíni gyűjtés. Mindez olyan nagy misszió volt abban a korban, amikor minden ilyen jellegű tevékenységet szúrós szemekkel szemlélt a magyar és a román állam, hogy a mai fiatalság, amelynek az elődök munkája nyomán már főképp csak a szórakozás és a zene öröme maradt örökül, el sem tudja képzelni. Pedig Halmos Béla a népzeneoktatás megszervezésében is oroszlánrészt vállalt, így a fiatalok neki is köszönhetik, hogy ma egy virágzó, működő és sok nyugati ország által irigyelt népzene-oktatási rendszerünk van az alapfoktól a zeneakadémiai master-képzésig.

Halmos Béla munkásságát minden korban számos díjjal jutalmazták, a Széchenyi-díjat idén márciusban kapta meg. Akármely díj is kevés azonban, hogy elmondja értékét annak a munkának, amivel megalapozta a táncházmozgalom máig növekvő sikerét, elismertségét és az ebből fakadó tudományos kutatómunka eredményét. Ha Sebővel ők akkor nem szeretnek bele a népzenébe, és nem érzik meg a jelentőségét, akkor bizony sok dallam, sok falusi hagyományőrző muzsikus emléke marad az enyészeté. Ugyanakkor mint embert is el kell ismernünk: támogatta, segítette a fiatalokat, figyelemmel kísérte fejlődésüket, pályájukat, tanácsokkal látta el őket – e sorok íróját is. A Zeneakadémián is tanított, tudását sokakkal osztotta meg.

Ahogy haladunk előre az időben, egyre több prímás muzsikál már az égi zenekarban, Halmos Béla most Hozzájuk csatlakozott.

 

Így emlékeznek a pályatársak (MTI)

„Nagyon sokat köszönhet a tudomány Halmos Bélának táncházzal kapcsolatos és népzenei kutatásaiért. Engem a táncházmozgalom létrehozásában Novák Ferenc, Timár Sándor, Sebő Ferenc és Halmos mellett nagy szerepet játszó Martin György temetésére 1983-ban még nem engedtek ki Erdélyből. Áttelepülésemkor Halmos beültetett a Trabantjába és elvitt Martin sírjához. A közvetlensége tette őt egy idő után határon belül és kívül sokak »Béla bácsijává«."
(Kelemen László, a Hagyományok Háza főigazgatója)

 

„Számtalanszor megfordultunk itt (Erdélyben – a szerk.) együtt gyűjtőként és előadóként egyaránt, olyan ez most, mintha az életem egyik részét veszítettem volna el. Vigaszt jelent, hogy mindegyikünknek lett saját zenekara, azoknak is társai. Fiatalokkal vettük magunkat körül a Bem rakparti klubunkban, így már a negyedik nemzedék folytatja azt, amit elkezdtünk, és amiről elmondható: mára felépült."
(Sebő Ferenc Kossuth-díjas előadóművész, zeneszerző)

 

„Halmos Béla Sebő Ferenccel együtt nemcsak az UNESCO szellemi örökség listájára 2011-ben felkerült táncházmozgalom zenei elindítója, hanem később is az egyik legfontosabb oszlopa volt. Béla csupaszív ember volt. A szó nemes értelmében vett mozgalmár, mindig azt nézte, ami összeköt és nem azt, ami elválaszt"
(Jávorszky Béla Szilárd, A magyar folk története című könyv szerzője)

 

„Rajongva néztem a Röpülj páva című tévéműsorban, és kiderült, hogy abba a házba udvarolt és nősült, ahol mi laktunk. Szinte naponta találkoztam vele, tőle kaptam az első eredeti népzenei felvételeket, például Lajtha László Széki gyűjtéseit. Kamasz koromban mindenhová mentem, ahol ő és Sebő muzsikált. Később kollégák lettünk, mindig, az elmúlt napokig gondja volt rám. Azt hiszem, ez a zenélésből is következett, ő tényleg kíváncsi volt az emberekre. Erkölcsi példaképemnek tekintem."
(Sebestyén Márta, Kossuth-díjas népdalénekes)

 

„Közszeretetnek örvendett, nehéz múlt időben beszélni róla. Érdekes, hogy nemrég felidézte: Sebő Ferenccel még a mozgalom létrejötte előtt jártak Japánban, most az év első felében visszatért a Téka Együttes két tagjával a szigetországba. »Összeért a pályám«, mondta, mi pedig ellenkeztünk: rengeteg tennivalód van még!"
(Berán István, a Folkmagazin szerkesztője)

 

– Egyszerre volt mentorunk, tanítónk és alázatos zenekari tag, büszke vagyok rá, hogy ismerhettem – emlékezett  Halmos Bélára Jantyik Zsolt, a PG Csoport alapító frontembere. A zenész az MTI-nek felidézte, hogy 2007-ben találkoztak először Halmos Bélával egy népzenei kiadvány felvételén. "Nagyon megtetszett neki a zene, amit csináltunk, azt mondta rá, hogy autentikus, olyan mint a népzene" – fogalmazott Jantyik Zsolt, hozzátéve, hogy ez is mutatja, mennyire nyitott ember volt Halmos Béla a zene térén is. Megjegyezte: először csak néhány koncerten játszottak együtt, majd 2008-tól állandó tagja lett a PG Csoportnak. "Egyszerre volt mentorunk, tanítónk, alázatos zenekari tag, mindig figyelt a másikra. Jobb ember vált belőlem azáltal, hogy vele dolgozhattam, kihozta mindenkiből a legjobbat. Ha kellett, erőszakos, határozott volt, máskor tréfával hajtott minket" – emlékezett Jantyik Zsolt, hozzátéve, neki köszönhetik azt is, hogy akusztikus hangszereken is elkezdtek játszani. "Mindig kérdezte, hogy mi lesz, ha elmegy az áram? Őt amúgy is bosszantotta a hangosítás, így nekiálltunk akusztikus hangszerekre áttenni dalokat. Azóta zenélünk templomokban, táborokban" – fogalmazott. "Az egyetemes magyar kultúra vesztett el egy fontos embert. Mindig közösségben gondolkodott, talán a legtöbbet tette a magyar táncházmozgalomért" – emlékezett a frontember, aki kitért arra is, hogy Halmos Béla kitartóan dolgozott a magyar táncházi archívum létrehozásán, ám munkája halálával félbemaradt. "Ez hatalmas érték, amit valakinek tovább kell vinni" - tette hozzá. Felidézte, hogy januárban Halmos Béla Japánban zenélt, a több mint húsz fellépésről több felvételt átadott neki. "Japánok énekelnek rajtuk enyhén palócos tájszólásban magyar népdalokat, a lányok pedig olyan legényest táncolnak, amit sok magyar fiú is megirigyelhetne" – emlékezett  hozzátéve, hogy ez is bizonyíték arra, hogy Halmos Béla hitt a magyar zene erejében, és munkájának meg is lett a gyümölcse.

(Jantyik Zsolt, a PG Csoport alapító frontembere)

 

„2013. május 19-én este a Méta fesztiválon a sörsátorban egy padon ülve beszélgettem Béla bácsival: »Tudod Bobár fiam, én már megtapasztaltam mindent, amire szükségem volt ahhoz, hogy mostanra boldog és elégedett legyek. Mindent tudok, amit tudnom kell. Amit nem tudok, azt azért nem tudom, mert nem az én dolgom, hogy tudjam. Teljes életet éltem, ha vége lesz, boldogan megyek Icsánék után... « és itt elengedett egy kis, hamis mosolyt a bajusza alatt. Mintha tudta volna, hogy közeledik az ideje. Nem félt tőle, hanem belemosolygott a szemébe...”

(Bobár Zoltán, népzenész-népzenetanár) 

 

Bardócz Sándor, Erdélyi Napló, 2013. július 26.

In memoriam Halmos Béla

Igen, húzd rá, ott fenn is, együtt az icsánokkal, kodobákkal, árusokkal, varga-csipásokkal, netivel, méhkerékiekkel, cigányokkal, magyarokkal, románokkal, szlovákokkal és még sokakkal, székiesen, szovátiasan, marosszékiesen, méraiasan... Kiket, kit és mit NE sorolhatnék? Van egyáltalán olyan népzenész (hagyományőrző, hagyományápoló, táncházmuzsikus stb.) e Kárpát-medencei tájakon, akivel ne muzsikáltál volna együtt bár egy dallam erejéig, az elmúlt 40 esztendőben, és van olyan népzenei tájegység, amelynek muzsikájába ne kóstoltál volna bele? Aligha.

Nem akarom hinni, de el kell fogadnom, hogy te ezek után már abban a kiváló népzenészekből álló bandában húzod tovább, csupa kedves ismerős között, akiktől tanultál, hogy taníthass, szolgálhass. Hogy muzsikálhass.

Első találkozásunk helyszínére pontosan emlékszem – Kallós Zoli bácsi Kossuth Lajos utcai háza –, az időpont kevésbé tiszta. 1984–1985 lehetett. Zoli bácsi éneklő prímásként mutatott be engem neked, mondván, ilyenekből kevés adódott – rajtad kívül. Most is előttem van bajuszod alatti huncut mosolyod (talán már ez is elég lett volna ahhoz, hogy örökre szimpatikussá válj számomra), kacsintásod és amit mondtál: valamivel a zenésznek is szórakoznia kell. És szórakoztunk azóta együtt sok-sok alkalommal, habár ezek a lehetőségek 1990-ig eléggé egyoldalúra sikeredtek. Mi nem mehettünk hozzátok, jöttetek hát ti, bálba, lakodalomba, táncházba, juhmérésbe, vagy csak egész egyszerűen gyűjteni, keresni, kutatni. Minden találkozásunk örömteli volt, hiszen az együtt muzsikálás katarzisán túl jókat tudtunk kacagni, öntve és fogadva a tömérdek viccet, élcelődést, anekdotát. Egy húron pendültünk.

Aztán nyíltak a határok, indultunk mi is, és hallgattalak benneteket muzsikálni a MOM-ban, a Molnár utcában és még sok helyen, táncoltam is arra, amit húztál, és persze utána valahol mindig „hajnaliztunk” egyet. Elkezdődött a néptánctáborok hosszú sora, újabb alkalmak az együttlétekre. Muzsikálni, énekelni, táncolni felhőtlenül, boldogan.

Talán sosem mondtam el neked, Béla, hogy a feleségem kedvenc kalotaszegi legényes-dallamát tőled lestem el. Azóta is benne van a repertoárunkban – és most már ott is marad, amíg muzsikálni fogok. Könnyfakasztó mementó, mosolyogni kell majd a színpadon, de sikerül-e?

Néhány hónapja Gryllus Dániel és a Rackajam társaságában zenéltél Kolozsváron, szakrális térben (Donát-úti református templom), szakrális zenét (Pál apostol megzenésített levelei). Intő jel lett volna? Nem értettem meg, és te sem mondtad, hogy már az égi zenekarra hangolsz. Tudtad, nem tudtad? Válasz nélkül marad a kérdés. Köszönöm, Béla, minden trilládat, minden vonóhúzásodat, minden dallamodat, minden viccedet és mosolyodat. Húzd rá!

Er­dély­ből Er­dély­be

Fehér Anikó Erdélyből Erdélybe című írását ajánljuk a Ritmus és hang blogon, mely Jávorszky Béla Kelemen László című életrajzi könyvéről és annak könyvbemutatójáról készült.

Érdekli a többi műsor?

Iratkozzon fel hírlevelünkre, és értesüljön elsőként rendezvényeinkről, képzéseinkről!