Halmos Béla boldog emberként élt
A közelmúltban egy paloznaki rendezvényen találkoztam Halmos Bélával, aki a Halmos-Sebő Duó, később a Sebő együttes tagjaként, majd saját zenekarával évtizedek óta meghatározó szereplője volt a magyar népzenei életnek.
Kezdetektől összeforrt a neve a táncházmozgalommal is, aminek nemcsak szervezője, hanem tudományos kutatója, megalapozója is volt. Meghatározó szerepe volt abban is, hogy a magyar táncház módszer a közelmúltban felkerült az UNESCO által elismert szellemi kulturális örökség megőrzését célzó legjobb gyakorlatok listájára. Erről és saját útjáról kérdeztem az akkor 67. évét nem sokkal korábban betöltő zenészt. A beszélgetés leírása közben érkezett a szomorú hír, hogy Halmos Béla július 19-én elhunyt. Így ma már csak egy emlékező anyagként olvashatjuk mondatait.
Gyulán nőttem fel egy normális családban, ahol beleszülettem a népzenébe - meséli a gyökereiről. - A szüleim értelmiségiek voltak, nem a saját szüleiktől hozták magukkal ezt a kultúrát, hanem tudatosan megtanulták. A szárszói konferencián és más református összejöveteleken hallották Balla Pétertől az általa, valamint Kodály és Bartók által gyűjtött népdalokat, megtanulták és énekelték tovább. Mondhatnánk úgy is, ők az első táncházasok, csak nem tudtak róla. Balla Péter a háború előtt ugyanazt csinálta, amit később mi. Neki és a szüleimnek köszönhetem, hogy később én már ismerősként találkoztam ezzel a zenével. Közben zeneiskolába is jártam, szólógitároztam a csongrádi helyőrség zenekarában 1965-ben, amikor a Felkelő nap háza született. A Műegyetem szimfonikus zenekarában a brácsaszólamot vezettem, majd építészmérnök lettem. Akkoriban kezdtem el népzenélni. Nagyon jó mestereim voltak. Mint Martin György, Vargyas Lajos bácsi.
A zenélés mellett 1970-72. között városrendező építészként dolgozott a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetben (VÁTI). Többek között Diszel, Salföld, Ábrahámhegy általános rendezési tervét csinálta a környékünkről.
- Amikor otthagytam a Sebő együttest, mert nem tudtunk megegyezni, hogy mit akarjunk, akkor megint visszamentem a városrendezéshez 1982-ig. Onnan jelentkeztem egy aspirantúrára, aminek a végén zenetudományból, népzenéből kandidáltam. Mivel ezt megszereztem, taníthatok egyetemen - fejezi be a bemutatkozást, mielőtt a táncház ügyére áttérünk.
A táncházmozgalom létrejöttében szerinte fontos szerepe van annak, hogy megszűnt a tudás átadásának hagyományos rendszere a családok átalakulása miatt.
- Régen az emberek úgy örökítették át a tudásukat a generációk között, hogy a gyerek elleste, mit is csinál az apuka, a nagypapa, és megtanulta ő is. Ehhez szükség volt az együttélésre. Az elmúlt évtizedekben teljesen megszűntek, szétestek a korábban szinte általános modellként működő nagycsaládok. Manapság szinte nem is találunk három generációt egy fedél alatt, sőt a két generációs családok is sokszor széthullnak. A szülők sokszor eleve össze sem házasodnak, könnyen szétválnak, elválnak, sokan pedig eleve szingliként, egyedül élik az életüket. Építészmérnökként látom, hogy a családi élet fizikai infrastruktúrája is tovább erősíti ezeket a folyamatokat, hiszen a mai lakásokban nem képes három generáció együtt élni. Vannak persze pozitív példák, de ehhez megfelelő anyagi erőre is szükség van.
A táncházmozgalom szerinte egy különleges módszer, ami arra a nagy generális és globális problémára ad negyven éve jól működő példát, hogy a megszerzett ismereteket hogyan lehet átadni generációról, generációra.
- A táncházmozgalom módszere azt mondja, össze kell gyűjteni a tudásanyagot, azt tudományosan elemezni kell, fel kell dolgozni, és ennek az eredményeit felhasználva tudatosan szervezett nevelést indítani közösségi keretek között. Ez nemcsak nekünk fontos, hanem minden civilizált népnek. Fontos lényege mint kisközösségi formának, hogy olyan 150-200 embernyi méretű az a csapat, amire hatni tud, amivel működik. Száz emberrel meg lehet csinálni, hogy megbeszéltek valamit, tízezerrel már nem. Mi pontosan ezt a fajta közösséget mentettük a néprajzilag hiteles formában Székről. Onnan vettük a mintát, ahol a múlt század hetvenes éveiig megőrizték a múltból eredeti formában. Ez a közösség lehetett egy kis falu összes lakója, vagy nagyobb helyen egy felszeg, vagy más kisebb településrész.
Halmos Béla szerint ma Magyarországon mintegy egymillió ember, tehát minden tizedik ember a táncházasok közé sorolható.
- Persze nemcsak a táncra és a zenére kell gondolnunk, hisz a táncházmódszer nem, illetve nem csak azt jelenti, nem csak ahhoz kapcsolódik. Az egymillió úgy jön ki, ha a néptánc együttesekhez, zenekarokhoz hozzáadom az iskolákat, a nyári táborokat, a táncházakat, és nemcsak a tánccal, zenével, hanem a kézművességgel, a gasztronómiával foglalkozókat. Sok területen még bővíteni is lehetne. Gondolok akár a gyerekcsinálással kapcsolatos tradíciók felelevenítésére. A párválasztásnak, a szexualitásnak egykor komoly hagyományokra épülő kultúrája volt, ami segítette a fiatalokat az eligazodásban. Most pedig e helyett nemigen kapnak valódi segítséget. Én úgy gondolom, hogy a táncházmódszer egy teljesen univerzális dolog. Gyakorlatilag minden normális emberi tevékenységre alkalmazható.
Halmos Béla nagyon elégedett volt azzal, amit a sors szánt neki.
- Nagyon boldog ember vagyok, mert úgy telt az életem, hogy olyan dolgot csinálhattam, ami hihetetlen gyönyörűséget adott. Ebben benne vannak a tragédiák, a gyászok is, mert azok is mind igaziak, őszinték, nem megjátszottak voltak - mondta nem sokkal halála előtt.
Halmos Béla Széchenyi-díjas népzenészt, népzenekutatót augusztus 9-én 14 óra 15 perckor kísérik utolsó útjára a Farkasréti temető Makovecz-ravatalozójából.
Győrffy Árpád
Forrás: FMH Online, 2013. július 27.
Teste része a hegedűje
Hatvanhét évesen kapta meg nemrég a Népművészet Mestere címet. Egész életét a táncházi muzsikára tette fel. Zenésztársával, Sebő Ferenccel kis időre szétváltak az útjaik, de mára újra együtt tudnak dolgozni. Ha elölről kezdhetné Halmos Béla, akkor sem választana más utat. Kitüntetése kapcsán beszélgettünk vele.
Valahol azt mondta, a nőnél szebb a hegedű. Tényleg?
Természetesen a formára értettem. A hegedű van olyan szép, mint a női test. És mindkettő makrancos, nem mindig úgy szól, ahogy szeretné az ember. Nekem először egy francia mesterhegedűm volt, első feleségemnek becéztem.
Merthogy összekötötte az életét a hangszerével.
Már ötvenkilenc éve a testem része. Hogy szépen szóljon, azt a levegő páratartalmától kezdve a pillanatnyi lelkiállapotig sok minden meghatározza. Nem ugyanaz, ha egész éjjel muzsikálok, vagy csak álmosan a kezembe veszem a hegedűt. Rá kell hangolódni.
Ennyi évtized alatt sose unt rá?
Nekem a zene mindig is fontos volt. Hegedülni, brácsázni tanultam, különféle formációkban játszottam, de nem akartam Zeneakadémiára menni. A sors a hangszeres népzene irányába terelt 1971-ben. Hogy városrendező építész létemre lényegében prímás lettem, az nem egyszeri elhatározás kérdése volt, sokkal inkább a neveltetésem, a környezetem, az érdeklődésem alapozta meg a jövőmet. Nekem tetszett ez a zene, és amikor kiderült, hogy mások is így vannak ezzel, már nem lehetett visszakozni.
Máskülönben a zenélés megmaradt volna hobbinak?
Persze. Családunkra jellemző a muzikalitás. Tanítónő édesanyám jól zongorázott, építészmérnök édesapám szeretett énekelni. Öten vagyunk testvérek, mindannyian tanultunk zenét. Én még a beatzenét is kipróbáltam, csongrádi katonaéveim alatt szólógitároztam a helyőrségi együttesben. Ez csak kitérő volt, igazából a táncházi muzsika lett a védjegyem.
Pillanatok alatt a csúcsra került!
Előbb azonban meg kellett tanulnom népzenét hegedülni. Autentikus anyagot addig csak magnóról vagy rádióból hallottam. Élőben először a méhkeréki román zenét ismertem meg. Teljesen új világba csöppentem, egyik élmény jött a másik után, szinte habzsoltam az ismereteket. Sebő Ferivel évfolyamtársak voltunk a műegyetemen, megszállottjai lettünk a táncházi muzsikának, és énekeltük az ő megzenésített verseit. Sokan csak legyintettek, de az idő bennünket igazolt, az UNESCO tavaly felvette a magyarországi táncházmódszert a kulturális örökségek listájára.
És mennyi ideig tartott a tanulás?
Még most sincs vége. Ami a kezdeteket illeti, a táncházi zenében valóban úttörők voltunk. Felkészültségben előbbre tartottunk azoknál, akik tőlünk akarták elsajátítani az alapokat. Ilyen értelemben tanítva tanultunk. Mivel nemcsak itthonról, hanem külföldről is biztatóak voltak a visszajelzések, még nagyobb elánnal folytattuk. Nem gondoltuk, hogy egy mozgalmat indítunk el, ami majd túlmutat a népzenén és a teljes életet átszövi. Nyilvánvalóan voltak ennek politikai vetületei is. Állandó helyünkön, a Kassák Klubban időnként feltűntek civil ruhás rendőrök, éberen figyeltek bennünket. Szerencsére az Aczél György-féle „három T” következményeit megúsztuk, mivel sem tiltásban, sem támogatásban nem volt részünk – csak tűrésben. Rengeteg áldozattal járt ez az egész. Többünknek megsínylette a magánélete és az egészsége. Nálunk például a feleségemnek és két gyerekemnek a hegedű azt is jelentette, hogy nem sokat vagyok velük. De muszáj volt elvállalni minden munkát, mert különben miből tartottam volna el a családot.
Ezért ment vissza építésznek egy időben?
Á, nem. Intenzív tíz év állt mögöttem, ami az 1969-es Röpülj, pávával kezdődött. Aztán egyre erősebben megmutatkozott, hogy Sebő Ferinek és nekem különböző az érdeklődésünk, én nem a zeneszerző, hanem a zenész szempontjai felől közelítettem meg az alkotói tevékenységet. Nem sikerült megállapodnunk egy lazább együttműködésben. Elfáradtunk, a végén már beszélgetni is alig tudtunk. Az ugyancsak világossá vált számomra, hogy a hangszeres népzene kutatásával szeretnék elmélyültebben foglalkozni, hiszen óriásiak a lemaradásaink. 1979-ben tértem vissza a VÁTI-hoz városrendező építészmérnöknek, ahol korábban már két évet dolgoztam.
Ott jobban keresett?
Viccel? Akkoriban a műszaki értelmiség se volt megfizetve. Aztán 1982-ben megint váltottam, mert több lett a népzenével kapcsolatos elfoglaltságom. De igazából mindig volt valahol főállásom, a tb-t fizették utánam. Negyvenkét év után mentem nyugdíjba.
Ma milyen a viszonya Sebővel?
Nagyon jó, néha dolgozunk is együtt. Hiszen soha nem vesztünk össze. Alkatilag és zeneileg is kiegészítjük egymást. Feri frontembernek való, én negyedik gyerekként megszoktam, hogy „terítő” ember vagyok. Tehetséget tekintve nincs sok különbség köztünk. Nem volt könnyű a szakítás, egy évig gondolkodtam rajta. Ment a szekér, indultunk volna egy ausztráliai turnéra, megjelentek a lemezeink, ami a lemezgyári hatalmasság, Erdős Péter idejében nagy dolognak számított. Ha maradok, ki tudja, hozzákezdek-e valaha is a tudományos kutatáshoz
Semmit nem bánt meg?
Csak azt, hogy a családommal nem tudtam megfelelően törődni. Ezt nem lehet jóvátenni.
Mit tapasztalt a kutatói pályán?
Például azt, hogy akkori munkahelyemen, a Zenetudományi Intézetben hihetetlen mennyiségű az anyag. Ennek feldolgozásához akadt néhány alkalmas személy a táncházi muzsikusok közül. Ám nemhogy fejlesztették és támogatták volna a szakterületet, inkább visszafejlesztették és pénzt vontak el. Engem mégsem sikerült eltántorítani, hogy népzenekutató legyek. Olyannyira nem, hogy 1987-ben megszereztem a kandidátusi fokozatot. Aztán pár év múlva jöttek a leépítések és kirúgtak. Elmentem a Magyar Művelődési Intézetbe, majd a Hagyományok Házába, ahol egyebek mellett létrehoztam a táncházarchívumot.
Volt egyetemi tanszékvezető is!
A Miskolci Bölcsész Egyesület égisze alatt zajlott népzenetanár-képzés, engem kértek fel az oktatás irányítására. Tízezer forint volt a fizetésem, abból háromszor elutaztam Miskolcra, és a végén azt a pénzt is alig kaptam meg.
Ezek szerint nem könnyű a népzenéből egzisztenciát teremteni?
Van lakásom. Megélek. A Sebő együttessel hangos sikereink voltak, de meg is küzdöttünk értük. Mindig a fülemben csengett édesapám mondása: „A siker nélküli harc elcsüggeszt, a harc nélküli siker elzülleszt.”
Hogyhogy még csak most lett a Népművészet Mestere?
Ez a kitüntetés eredetileg a vidéki adatközlőknek szólt, azoknak a népművészeknek, akiktől mi, városi fiatalok tanultunk. S hogy mi se maradjunk elismerés nélkül, elkezdték a Népművészet Ifjú Mestere címet is osztogatni. A Halmos–Sebő duó 1973-ban kapta meg, de nem tudtuk átvenni, mert éppen Tokióban muzsikáltunk. Az idén augusztus 20-án a Népművészet Mestere elismerést kiterjesztették a „mozgalmárokra”, csodálkoztam is rajta, hogy ebben a formában elsőként nekem ítélték oda, mert sem adatközlő, sem népművész nem vagyok. Amikor felhívtak a hírrel, vissza is kérdeztem, hogy biztosan engem keresnek-e. De ha már rám gondoltak, tréfásan javasoltam, nevezzék át a díjat a Népművészet Öreg Mesterének.
Nem örült neki?
Félreértett, nagyon is örültem neki. Pénzzel jár, annak pedig van helye a családban. Egyébként tudom helyükön kezelni a kitüntetéseket, hiszen annak idején benne voltam a Kossuth-díjat odaítélő bizottságban meg a Magyar Zenei Tanácsban. Sokan nem hiszik el, hogy a művészek többsége nem az állami elismerésekért dolgozik. Különben pedig a díjakat adják, talán azért is megosztóak.
Sebő tavasszal megkapta a Kossuth-díjat. Önt miért hagyták ki?
Egyszerre voltunk felterjesztve. Fogalmam sincs, mi történt. Nem akarok se szerénytelen lenni, se hülye. Boldog vagyok, hogy élhetek. Főleg, amióta átestem egy infarktuson. Ennek már tizenöt éve, azért igyekszem vigyázni az egészségemre, bár most kicsit köpcösebb vagyok a kelleténél. De már beírtam a naptáramba, hogy jövő héttől mozogni fogok.
Borzák Tibor
Forrás: Szabad Föld, 2012. szeptember 19.
Mi minden múlik azon, hová születtél?
Ha jó helyen vagy jó tanárok között és nem vagy hülye, akkor szépen kibontanak – Halmos Béla a Kalamajka együttes prímása.
Halmos Béla prímásként a hazai táncházmozgalom egyik elindítója 1946-ban született. Gyerekkorától klasszikus zenét tanult, mégis építészmérnöknek készült. Az egyetemen ismerkedett meg Sebő Ferenccel, s ezzel a sorsuk megpecsételődött. Az irány 1969-től egyértelműen a népzene lett. Kezdetekben “csak” zenélt, később gyűjtött és tanított is. Hegedűtanárként kollégáival együtt legalább 300 hazai és külföldi muzsikusnak tanított táncházi népzenét, ennek köszönhetően több száz ilyen zenekar működik itthon és a világban. 1987 óta a zenetudományok kandidátusa. Szerepelt filmekben, volt zenei rendező, szerkesztő televíziós műsorokban, kutatta, rendszerezte a népzenét tudományos intézetekben, publikációkat készített, létrehozta a Táncház Archívumot, és számtalan lemezen örökítette meg a tudását. SZOT Díjas, Állami Díjas, megkapta a Magyar Művészetért Díjat, a Magyar Örökség Díjat, 2006-ban a Bartók Béla Emlékdíjat, és 2007-ben a Magyar Köztársaság Érdemrend Tisztikeresztjét.
− Hol töltötted a gyerekkorod?
− Nagyon nem mindegy, hogy az ember hova születik, és én nagyon jó helyen voltam gyerek. Szombathelyen születtem, mert édesapám ott kapott munkát, mint az ÁDOB „tagja” (Állástalan Diplomások Országos Bizottsága), de csak két éves koromig éltünk ott, valójában Gyulán nevelkedtem tizennyolc éves koromig. Ez meg is határozta az életemet. Ez a Trianon sújtotta városok egyike, ami a török világ idején végvár volt, a reformáció idején is fontos szerepet játszott, és ami nagyon fontos, egy olyan családba és környezetbe kerültem, amely nagyszerű embereket „termelt”.
A török világ után Gyula szinte kipusztult, és akkor betelepítettek németeket, románokat, magyarokat. Mi az utóbbiak közül valók voltunk, az Újvárosi református gyülekezetbe tartoztunk, a papunk Kósa Ferenc, a néprajzos Kósa László akadémikus édesapja volt. Ez egy olyan értelmiségi közösség volt, ahova papok, orvosok, tanárok, mérnökök tartoztak, enyhén szólva X-esek az ötvenes években. Összesen tizennyolc gyerek volt, aki mind megnősült, mindnek született gyereke és mind egyetemet végzett és professzor lett. Én is igyekszem. Mindenre egyenes választ kaptunk, és szigorúan kettős nevelésben részesültünk. Emlékszem, hogy amikor az imperializmus fogalmát az ötvenes években apám elmagyarázta, akkor elmondta, hogy a legnagyobb imperialista hatalom a Szovjetunió, mert erőszakkal fegyveresen terjeszkedik. Hogy milyen kicsi a világ, Apám az Úzvölgyiben volt utász, és megúszta a szovjet csapatokat, Sebő Feri édesapja a gyimesi szorosban volt parancsnok, akit a csapatával hátrahagytak utolsó védőnek az oroszok ellen. A Sebő-Halmos duó ott kezdődik, csak mi nem tudtuk.
− Tanultál zenét?
− A családunkban három generáció élt együtt, nagyszülők, szülők, gyerekek. Öten voltunk testvérek, én a negyedik. Édesanyám zongorázott és nagyon szépen énekelt. Nagy zongoránk volt, ott szerettem alatta játszani. Anikó és Gyöngyi nővérem is zongorázott, mindkettőjük gyakorlását pár év különbséggel végigéltem, Jutka nővérem pedig hegedült. Én is hegedülni tanultam, kilenc évesen már zenekarban ültem. Hatodik-hetedik körül Haydn és Mozart duókat játszottam. Tizenkét-tizenhárom éves koromban megtanultam klasszikus brácsázni. Nyolcadikos koromban Nelson-misét játszottam orgonán református létemre a katolikus templomban − engedéllyel. Otthon mindenféle zene szólt, komolyzene, tánczene, nóta, spirituálé. Népdalként szólt Madarász Kati, Jancsó Adrienn, Béres Ferenc.
− Hogyan jött Sebő Ferivel a találkozás?
− Apám építész volt, nem is akármilyen. Azt, hogyha valami épül, ott a környezettől kezdve mindent figyelembe kell venni, ő kezdte. Feri mindenben ugyanolyan neveltetést kapott, mint én. Fiatalabb nálam egy évvel. Engem elvittek előfelvételisként katonának, őt nem, ezért az egyetemet együtt kezdtük, és egy csoportba kerültünk az építész karon. ’64-’65-ben a seregben megtanultam gitározni. A hegedűt apám tanácsára nem vittem be, és azt is a lelkemre kötötte, hogy ha megkérdezik, hogy ki tud zongorázni, akkor ne jelentkezzek, mert budit fogok takarítani. Az eskünk október 23-án volt Gyöngyi napkor, amikor Gyöngyi nővérem és Kósa László esküvője is, úgyhogy hozzám egy rokon sem jött látogatóba. Elkértem egy gitárt, beültem a szennyesruha-raktárba, és megtanultam gitározni. Aztán egy akusztikus gitárba beszereltünk egy Balogh pick up-ot és a csongrádi helyőrségnek lettem a szólógitárosa. Éjjel-nappal kimenőn voltam, bálokon muzsikáltunk. Már akkor prímás voltam, csak gitáron.
Sebő Ferit pedig kiküldte az apja cseregyerekként az NDK-ba és megtanult rengeteg német népdalt Drezdában, még jódlizott is: benne volt a kukac. Az egyetem szimfonikus zenekarába engem elhívtak brácsázni, őt meg, mivel zongorázni és csellózni is tanult, az utóbbira. Egymásra találtunk. Apám ismerte József Attilát, Feri pedig József Attila-mániás volt. Emlékszem, hogy az Erzsébet hídnál mászkáltunk, és szinte „löktük” egymásnak a József Attilákat. Akkor még nem volt zene hozzá.
Másodikban kimentem Drezdába, vettem egy saját gitárt és attól kezdve az egyetemen mi voltunk a gitáros zenebohócok. Bárhol buli volt, mi játszottunk Hava Nagilától kezdve a Kertek alatt jár a postásig mindent. Feri otthagyta a szimfonikus zenekart, egy rövid időre én is, de aztán visszamentem. Brácsa szólamvezető lettem, és vonósnégyesekben játszottam. Ott ismerkedtem meg Gyenes Katival, a feleségemmel, aki fuvolista volt, de játszott zongorán is. Megnyertük Oberfrank Gézát karmesternek, piszokul felhoztuk a csapatot.
Mi csináltuk az első Szentendrei Teátrumot, Vujicsics írta a zenéjét. Nyakig benne voltam a komolyzenében. Akkor már Pesten laktunk, de a kétszobás lakásban kilencen, úgyhogy beköltöztem a Bercsényi utcai kollégiumba, majd negyedikben Feri is bejött. Közben próbálkoztam a Ki Mit Tud-on klasszikus gitár darabbal, Feri meg az énekelt József Attila versekkel, de azt nem tudták hova tenni. Kiestünk. Az első „József Attilás” formációban hárman voltunk: Sebő Feri, Gyenes Kati és én, két gitár, fuvola, három ének. Negyedik végén, ’69-ben, szerveztek egy nemzetközi diáktábort Aquincumban. Ott voltak jugoszlávok, bolgárok, lengyelek, németek és mi, magyarok. A tábortűz és borok mellett esténként énekelgettünk. A bolgárok és a szerbek nyomták a népzenéjüket, mi pedig Bartók és Kodály országából talán az Akácos utat, meg a Horgosi csárdát dünnyögtük el közösen. Mi József Attilát énekeltünk ott is, ami már valami volt, de kaptunk egy löketet, hogy itt vagyunk a Kánaán közepén, és nem tudunk mulatni a saját anyagunkra. Ez volt nyár elején. Aztán amikor egy hosszú hétvégén összejöttünk, kitaláltuk, hogy a népdalos könyvekből a dalok alá teszünk egy-két akkordot, hátha kedvet kapnak hozzá a hallgatók.
Én hazamentem Gyulára, ebéd után fogtam a Magyar Nemzetet, kiültem a budiba, és megláttam, hogy a Magyar Televízió Repülj Páva címen népdalversenyt hirdet. Ezt az oldalt nem használtam el. A kivagyiság bennem volt. Beadtam két nevezést: egyet magamért, egyet a Halmos-Sebő duóért. Én népdalokkal indultam, közösen pedig Duna-mentivel, amiben volt bolgár, román, szlovák, szerb, cigány, osztrák jódlival és még dalmát is. A nemzetiségi blokkal kiestünk. Sebő meg is sértődött, de én eljutottam a döntőig, csak az ünneplésnél nem szólítottak ki, ezért én is, úgyhogy a fogadásra nem mentem el. Akkor már bennünk volt a kisördög, hogy kéne eredeti népzenét találnunk, mert ami a daloskönyvekben van, az egy kiherélt változat. Felhívtam Kósa László sógoromat, aki mondta, hogy hallott Martin Györgyről, aki néptánckutató, és nagyon jó fej, keressük meg, hátha segít, és hozzátette, hogy van Martinnak egy fia, az is gitározik. Ő volt Éri Péter a mai Muzsikásból, aki olyan őrülten nézett ki, mint Mick Jagger. Felmentünk, és öt perc múlva ott hasaltunk a szőnyegen, a gyimesi Zerkula János prímást hallgattuk, és megtaláltuk a helyes utat. Martin elvitt minket Tímár Sándorhoz a Bartók táncegyüttesbe, és elindult a táncház: Sebő Feri lett a kontrás, Péter a bőgős, én meg a prímás.
A titok, hogy jó helyre kell születni, kellenek a jó tanárok, és utána csak jó dolgot szabad csinálni. Amikor meghallottuk Sárosi Bálint Zenei Anyanyelvünk című rádiós műsorában, ahogy Márk József egy széki lassút énekelt, a Le is szállnak, fel is szállnak címűt, akkor gitár eldobva, és tudtuk, hogy ez az! És még egy titok van: mindig a megfelelő szakemberhez kell fordulni. Eljutunk Martinig, a Kodály-Bartók örökség folytatójához, aki ugyanaz a kategória és színvonal. Aztán amikor erdélyi zenéről van szó, akkor Kallós Zoli bácsi, és ha már ott vagyunk Széken, akkor Ádám István „Icsán” bandája. Nem kerülgetünk össze-vissza, és berúgunk, meg eltévedünk, hanem egyenesen rögtön oda megyünk, ahova kell. Irgalmatlan sok energiát és időt takarítottunk meg. Ez az egész vonal, amit eddig elmondtam, nem véletlen.
Az idő kitermelt minket, megfelelő távolságból összeszőve a szálakat. Én csak akkor kezdtem el népzenét hegedülni, amikor meghallottam a Székit és a Méhkeréki Románt, Kovács Tibi bácsit élőben. Addig nem hegedültem, mert nem tudtam, hogy ilyen zene van. Addig brácsáztam.
− Volt egy másik vonal is az életetekben, a 25. Színház. Oda hogyan kerültetek?
− Amikor a József Attila-dalok megszülettek, akkor indult be az Egyetemi Színpad Mensárossal, Berek Katival. Feri odament hozzá, hogy vannak ezek a József Attila-versei, és Kata megérezte, hogy ez valami. És a kollégiumi szobában megcsináltuk a műsort, amit az Egyetemi Színpadon bemutattunk. Az már nem a tábortűz volt, ott összerándult a gyomrom, amikor ketten kiálltunk a közönség elé. Kata Gyurkóval kiharcolta a 25. Színházat. Feri pedig mint zeneszerző is bekerült a darabokba. Csináltuk közben a Bartók táncegyüttest, de Feri ide egy olyan hangszert keresett, ami mellett énekelni is lehetett, és megtalálta a tekerőt. Kellett egy cserezenész is, ha Feri nem bírta egyedül, és bekerült Koltay Gergely, aki akkor még fuvola szakra járt a Főiskolára. Így lett a Sebő-Halmos duó felállása: Sebő, Halmos, Koltay, Éri ’73 végéig, és amikor hazajöttünk Japánból, váltottunk Sebő együttesre.
− Mit tanultál a kinti zenészektől Erdélyben?
− Egyrészt a díszítéseket, mert én nagyon letisztultan játszottam a dallamokat. És még egy fontos dolgot. Én úgy muzsikáltam a táncházban, hogy szétfűrészeltem a vonót, olyan indulat volt bennem. Kint voltunk ’72-ben Széken, Ádám István muzsikált a bandájával a csipkeszegi táncházban, és megengedte, hogy beszálljunk. Utána megkérdeztem, hogy milyen volt? Erre azt mondta, hogy jó, jó, de mit töri magát, törje magát a táncos. És igaza volt. Erre akkor jöttem rá igazán, amikor a Kalamajkával egy teljes lakodalmat muzsikáltam huszonhét és fél órát. Ilyen intenzitással ez nem megy. És nagyon drága a lószőr is.
− Mikor érezted azt, hogy tényleg jó vagy?
− Amikor Jászberényben egy öreg cigány másodhegedűs azt mondta nekem, hogy Béla, értjük, amit muzsikál, aztán amikor Széken székieknek Dövényi Péter és Nagymarosy András, meg én, három kandidátus muzsikáltunk végig egy lakodalmat és odajöttek, hogy mennyiért vállalunk. Mondtuk, hogy semennyiért. De így megdicsérni, az egy ötös bizonyítvány. És végül két éve lementem a Hagyományok Háza somogydöröcskei táborába, ahol a Szászcsávási zenekar játszott, és második este megkérdezték, hogy Béla bácsi, nem akarsz egy székit húzni, én pedig mondtam, hogy DE. Csángáló, aki egy szuper kontrás, utána megjegyezte, hogy lássátok, így kell muzsikálni egy prímásnak.
− Mit hagysz magad után?
− Egy negyven éve épülő nagy birodalmat, amiért nagyon hálás vagyok a jó Istennek, hogy ebben van valamennyi részem. A magyar Táncház felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökség-listájára.
− Száz év múlva fogják mondani, hogy hogyan is volt annak idején az a Halmos?
− Valószínű, hogy igen. Egészségesen hívő ember vagyok. Jó lóra tett az Isten engemet.
Huszti Zoltán
Forrás: Ötvenentúl.hu, 2010. augusztus 29.
Halmos Béla, aki kapanyéltől hegedűvonóig mindent megkapott Gyulán
Szombathelyen született, Budapesten él, mégis máig tősgyökeres gyulainak vallja magát, és még mindig gyerekkori házába tér haza az Ecsedi utcába. Városépítész diplomával népzenéből kandidált, táncházmozgalmát Aczél György is támogatta. Sebő Ferenccel kocsmazenélt Tokióban, Vitányi Ivánnal hegedült a Kassák Klubban. Mindazt, amit elért, az őt tíz éve díszpolgárrá választó Gyuláról, a teremtő, alkotó újvárosi polgári közegből eredezteti.
• Bár Szombathelyen születtem 1946-ban, de anyai és apai ágon is gyulaiak vagyunk, és én is annak tartom magam. Édesapám a harmincas években építészmérnökként Gyulán nem kapott a végzettségének megfelelő állást, csak ÁDOB-mérnökként dolgozhatott. 1940-től lett rendes állása Szombathelyen, az Állami Építésügyi Hivatalban. Tanítóképzőt végzett édesanyám hol itt, hol ott szült egy gyereket, összesen ötöt – három nővérem és egy húgom van –, engem éppen Szombathelyen. Apám szakmáját ma talán városrendezésnek mondanánk, ez egy komplex munka volt, a geológiától a néprajzig mindent magába foglalt, és ezt a komplex ismeretanyagot kaptuk meg mi is.
• Mi volt az a közeg, ahonnan a gyulaiságot, a gyulai szellemiséget gyökerezteti?
• Gyermekkoromat az újvárosi városrészben, református közegben töltöttem, ott nőttem fel. A szüleimnek kiterjedt társasága volt, papok, tanárok, orvosok, tehát egy alapvetően értelmiségi, polgári kör alakult ki a református lelkész, Kósa Feri bácsi körül. Kiemelkedően értékes és értékteremtő volt ez a közösség, akik ebben nőttek fel, mind kiváló emberek lettek, én magam is eljutottam valahová. Olyan alapokat kaptunk Gyulán, hogy arra lehetett fokozatosan építkezni: 18 éves koromra megtanultam a világból minden lényegeset.
• Ez egy inspiráló szellemi környezet volt?
• Nemcsak szellemi. A gyulaiság, a gyulai lét egy minden szempontból ideális nevelési közeget adott. Nekünk, gyerekeknek mindent élményszerűen és alaposan megtanítottak, ahogy szimbolikusan mondani szoktam, a kapanyéltől a hegedűvonóig. Nyelveket tanultunk, zenélni, táncolni – és általában dolgozni. Ezen túl ez egy olyan baráti kisközösség is volt, ami a család után nagyon fontos volt, hogy polgári gyerekként el tudjuk viselni az akkori időket. Mert bármilyen idillikus is ma a visszatekintés, azért például Kósa Feri bácsit, mint református papot, a Rákosi-időkben elég sokat nyaggatták.
• Megtanultak védekezni a külvilág ellen is?
• Igen, mi tudtuk pontosan, hogy az iskolában mit nem szabad mondani, és azt is, miért nem. Okosan kellett viselkedni, különben elvisznek Recskre. Ez egy intelligens, progresszív, magyartudatú társaság volt, amely korábban a német, majd az orosz megszállást sem akarta, így őket sem akarta és fogadta el senki.
• Mikor értek véget a gyulai évek?
• Lényegében soha, a szálak, emberek, kapcsolatok ma is kötnek oda. De ha erre gondolsz: édesapám 1962-ig Békéscsabára járt dolgozni, aztán került fel Budapestre, és jött a család is. Vagyis mi a húgommal, Évával otthon maradtunk az Ecsedi utcai házban, én ott érettségiztem, onnan vittek el előfelvételisként katonának.
• A zene ekkor már főszerepet játszott az életében?
• A zene teljesen evidens volt otthon. Édesapám nagyon szeretett énekelni, édesanyám zongorázott, néha kántorkodott is. Mindannyian tanultunk klasszikus zenét, és ha összejöttünk, volt éneklés, nemcsak népdal, magyar nóta is. Már akkor megtanultam, hogy műfajra való tekintet nélkül kétféle zene van: jó és rossz. Amikor elkezdtem hegedűn tanulni, hamarosan zenekarban is játszottunk. Alapvetően nem vagyok nagy zenei tehetség – nem lettem volna egy Menuhin –, inkább sok mindenben érzem magamat közepes képességűnek, a matematikában, tornában is. Ma már tudom, hogy felvettek volna a konzervatóriumba, de akkor nem oda akartam menni. Építészmérnök lettem, amit nem erőltetett édesapám, de olyan tudást kaptam tőle, amit senki Magyarországon nem kapott.
• De az egyetemi diplomáját is úgy szerezte meg, hogy közben már intenzíven zenélt.
• Igen, a katonaságnál – ami egy nagyon éles törésvonal volt, akkor lettem felnőtt, aki rácsodálkozott a dolgokra, hogy Jézusom, milyen a világ a szocialista hadseregből, Csongrádról nézve – megtanultam gitározni, a helyőrségi zenekar szólógitárosa voltam, a beat- és a rockzenébe is belekóstoltam. Majd a műegyetemen megismerkedtem Sebő Ferivel. Ő csellózott, én pedig brácsáztam a szimfonikus zenekarban, szólamvezető lettem. Sebő Feri már 1967-ben elkezdte megzenésíteni a József Attila-verseket, azt kezdtük el hármasban énekelni a feleségemmel, Gyenes Katival, aki fuvolázott és zongorázott a műegyetemi szimfonikus zenekarban. Aztán jött a táncházmozgalom, bár az építészkart közben elvégeztem, és amikor lediplomáztam 1970-ben, el is mentem a VÁTI-ba dolgozni.
• Ez nem tartott sokáig.
• Nem, 1972-ben mégis csak elszívott a zene, akkor már a népzene, a hangszeres népzene. Amikor a széki zenét meghallottam, megálltam, és tudtam, hogy kész, ezt kell csinálnom, tudtam, hogy valami olyan talált meg engem, ami nagyon erősen hat rám. Pedig én nem akartam otthagyni az építészi pályát, vissza is mentem a VÁTI-ba 1979-ben, ott voltam még három évet. Közben azért a Kassák Klubban – bár a Sebő együttes, aminek alapító tagja voltam ’74-ben, időközben megszűnt – ezután is csináltuk a táncházat Ferivel egészen 1986-ig. Zenéltünk sokszor sokfelé a világban, Tokióban félévig például kocsmazenészek voltunk Sebővel. Időközben komolyabban kutatni kezdtem volna - a méltán világhírű magyar népzenekutatásnak akkor meglehetősen elhanyagolt területét - a hangszeres népzenét. Ehhez viszont nem volt papírom, megpályáztam hát egy aspiratúrát, és végül várostervező építész létemre népzenéből kandidáltam 1987-ben.
• A hetvenes-nyolcvanas években a táncházmozgalomra, a népi kultúra ápolására mennyire nézett ferde szemmel a párt, mondván, hogy ez valamiféle alternatív gondolkodás gyűjtőhelye?
• Nem alternatívé, inkább normálisé. És persze ami normális, az megint sokaknak nem tetszett. A szovjet érdekszféra része voltunk, katonailag is megszállt országként. Az a fajta törekvés, hogy mi az egészséges nemzeti identitásunkat, kultúránkat rendbe akarjuk hozni, persze, hogy nem tetszett a politika azon részét képező többségnek, akik kiszolgálták azt a rendszert. De minden körülmények között, így akkor is voltak a normális irányba húzó emberek.
• A pártvezetésben is?
• A magas pártvezetés, egészen Aczél Györgyig, kifejezetten támogatta a táncházmozgalmat. Amikor minket a Kassák Klub miatt feljelentettek, Aczél elvtárs járt kinn, utána kaptunk SZOT-díjat is. Kapcsolatban voltunk például Pozsgayval, de főleg Vitányi Ivánnal, aki – mint a Népművelési Intézet igazgatója – kezdettől fogva támogatta a táncházat, egyszer ő maga is hegedült a Kassákban. De azért az egészre ne legyintsünk rá könnyedén, ebbe azért néhányan belehaltak, mentek rá házasságok, családok!
• A rendszerváltással új erők szabadultak fel, vagy a politikait felváltó piaci rendszer még rosszabb lett?
• Az nem politika volt, hanem szinte terror, mert nem volt választási lehetőség, vagy belépett az ember a pártba, vagy nem, vagy igent mondott, vagy hallgatott. És ez sem piac, ami most van, hanem egy másik terror. De hogy a kérdésre válaszoljak: rendkívül sokat javult a helyzet.
• Miért lehetett annyira sikeres, tömegesen népszerű a táncházmozgalom, mint a népi kultúrák és hagyományok ápolásának egyetlen más válfaja sem?
• A táncházmozgalom annak köszönheti a világsikerét – és ez szó szerint világsiker, Kaliforniától Japánig láttam a saját szememmel –, hogy nagyon magas szintű tudományos kutatás és nagyon komoly erkölcsi erő van mögötte. Ezentúl mindenhol a legrövidebb úton jutottunk el a hiteles forrásig, pl. amikor elindultunk Erdélybe, akkor tudtuk, hogy Kallós Zoltánhoz kell menni, ő mindenkit ismert, és tudta, milyen zenéért kit, hol kell keresnünk.
• Gyuláról indulva meghódította az országot, a Kárpát-medencét, a világot. És közben, azt mondja, még mindig gyulainak érzi magát.
• Hát persze. Nem az van, hogy elkerültem Pestre, és lezártam magamban Gyulát. Nem akartam eljönni Pestre, de a Békés megyei tanácsnál kinyírták apámat, nem volt más választásunk, jönni kellett. Nemhogy elszakítanám, vagy elfelejteném – épp attól vagyok gazdag, hogy Szombathelyen születve, budapesti lakosként vagyok gyulai. Nekem az egész életem Gyulán maradt, amikor elkerültünk, de aztán, ahogy mondtad, fokozatosan megismertem Pestet, Magyarországot, a Kárpát-medencét, Európát. És gondolj bele: a technika alakulása úgy összetöpörítette a világot, hogy egy repülővel kinn vagy New Yorkban nyolc óra alatt – erre ráment Kolumbusz fél élete! Hogyne lennék gyulai? Beülök az autóba, és két óra alatt, míg itt átjutok a város másik felébe, otthon vagyok. A fél házunk még most is megvan az Ecsedi utcában, turnusokban járunk haza nyaralni. És hát díszpolgár is lettem nemrégiben, bár azt igazán apám érdemelte volna meg.
• A gyulai szellemiség megmaradt Gyulán? Hiszen a polgári kisváros, legalábbis külsőben, átment mediterrán üdülővárosba...
• Az élet egyik legfontosabb követelménye az alkalmazkodóképesség, és ilyen értelemben én fontosnak tartom, hogy Gyula tudott változni, és jó az, ahogyan változott. A Harruckern térnek a kinyitása édesapámnak régi terve és vágya volt, csak akkor nem lehetett megcsinálni. Az, hogy azt a belvárosi részt most sétálóutcává tették sok szórakozóhellyel, nagyon helyes. Emellett a sok vízzel, szökőkúttal visszaadtak valamit abból, amilyen a város a Körösök szabályozása előtt volt. Apámtól tudom ezt is: a szabályozás előtt Gyulán annyi híd volt, mint Velencében, és emlékszem, hogy gyerekkoromban a református templom kertjében, a holtágban játszottunk, ott hátul még mindig látszik a holtág helye. És hogy a gyulaiság, a gyulai szellemiség megmaradt-e? Hát hogyne maradt volna. Gondolj csak bele: most, Gyulától 220 kilométerre itt ülünk, és erről beszélgetünk…
Pesti Kornél
Forrás: Gyulai Hírlap, 2009. augusztus 18.
