Megidézett Kárpátalja – Magyar Állami Népi Együttes
Élő népzene fogad a Nemzeti Színház előcsarnokába lépve. Mintha vendégségbe érkeznék, kellemes a fogadtatás, megadják a módját.
Kunstár Mónika
A Magyar Állami Népi Együttes Megidézett Kárpátalja című előadása egyrészt múltidézés, másrészt prezentációja hazánk gazdag népi kultúrájának; amelynek őrzése, ápolása határainkon innen és túl szép hivatás, feladat és kötelesség. A táncosok viselete a Keleti-Kárpátokban és annak előterében élő népek egyedi, jellegzetes motívumait vonultatja fel. Színes kötényekből, díszes mellényekből alkotott gazdag látványvilág tárul elénk. Pál István „Szalonna" és zenésztársai lelkesen húzzák a talpalávalót. A népzene és a néptánc szoros együttélését hangsúlyozva a zenészek a táncosok közt játszanak a színpadon. Amikor elhangzik a híres kuruc nóta („Te vagy a legény, Tyukodi pajtás"), a színpadról már olyan életerő sugárzik felénk, hogy megszületik az érzet: Magyar néptánc? Igen, ez az, amiért szeretjük.
A háttérben fehér szalagfüggöny húzódik, amelyre elmúlt idők fekete-fehér képeit vetítik. A felület azonban részekre tagolódik, nem képez egy összefüggő egységet, a képek megtörnek rajta – idővel így esnek darabokra a mi emlékképeink is. A múltidéző Bakos Gabriella sötét tónusú ruhájában, komoly, szinte szigorúan büszke tartásával vezet minket az emlékezés útján.
A múltidézés drámaiságát hamarosan zendülő lelkesedés váltja fel, amikor egy legényessel elhangzik a jól ismert „Hej élet, betyár élet" refrénű dal. Mihályi Gábor rendező-koreográfus az egész előadást betyárosan hullámzóvá teszi, tettre hívó, ill. megható pillanatok váltják egymást benne. A mondanivaló súlyát egyértelműen érezhetjük anélkül, hogy az ránehezedne a vállunkra.
Négy dobos érkezik fehér öltözetben. Minden egyes ütéssel ritmusokba hajszolják a táncosokat, akik sűrű, ugrós, dobogó lábmunkával válaszolnak a dobütésekre. Majd a szalagfüggöny összezárul a zenészek mögött, és Herczku Ágnes hangja tölti be a teret. A háttérben erdők, mezők vetített képei, és mi tovább repülünk a népdalok szárnyán. Mivel a Keleti-Kárpátokban élő népek kultúrájából kötött csokrot látunk, a dalok is több nyelven szólalnak meg.
Koszorúval a fejükön lányok érkeznek a színpadra. Lassú láncban vonulnak, körben haladnak, füzértáncuk közben karjukból alkotott kapukon bújnak át; a természet tiszta, szűzies tavaszmotívumát idézik. A háttérben az idéző, aki a rítus szimbólumaként értelmezhető fát hordozza a hátán; ennek ágaira aggatják sorban a lányok a koszorúikat. Azonban a szertartás végeztével díszeit lerázza magáról, és a koszorúba kötött színes virágokat a földön hagyva távozik.
A függöny szalagjai közül kezek nyúlnak ki; férfiak és nők szerszámokkal, eszközökkel jönnek a színpadra. Kezükben a dolgos hétköznapok kellékei: kasza, sarló, gereblye, balta, seprű, vödör és kosár. Az összes eszköz fekete, így az erős, komor, mondhatni gyászos szín dominál. Hatásos, tettre hívó mozzanat, amikor egyszerre dobnak el mindent, ami a kezükben van. Az idéző újra feltűnik, és egy üres madárkalitkát hoz a kezében. Vajon mi hiányzik a kalitkából, a szabadság jelképe vagy a boldogság kék madara?
Mint egy sötét téli estén, fentről egy lámpa ereszkedik le, és lengeni kezd, mint az inga. Fehér ruhában, mezítlábas lányok majd férfiak jönnek, miközben fekete-fehér faluképeket látunk a háttérben. A vetített képek funkciója kimerül a aláfestésben, pusztán hangulatot keltenek. Majd megmozdul a függöny, és álarcok néznek ki mögüle. Viharos szél zúgását halljuk, és a szalagok úgy zörögnek, mintha egy sötét erdőben a fák ágas-bogas rengetegében próbálnánk kiutat találni; miközben rémisztő, szőrös, kocsmás busóálarcos emberekbe botlunk.
Élőzene, tánc, énekszó együtt él a színpadon, ahogy a különféle népek közösségek együtt élik mindennapjaikat. Kultúrájuk, hagyományuk, gyakran vallásuk is más, de örömük és bánatuk ugyanaz az emberi érzés. A fohász, amely elemi erővel tör az ég felé, még, ha különböző nyelveken is szól, mindenkinek ugyanazt jelenti; összeköti őket a szükség órájában. Ezt érezhetjük, amikor az együttes tagjai egyszerre énekelni kezdik a református énekeskönyv sorait. Még ha egyes részeket a nyelvhasználat miatt nem is értek, a kuruc dallam beleszorít a székbe, ereje végigsöpör a nézőtéren.
"Krisztusom, nélküled nincs kihez járulnom, / Ily beteg voltomban nincs kitől gyógyulnom""Várlak Uram, azért reménykedő szívvel / Miként vigyázó virradást vár éjjel."
Az idéző hosszan maga mögé nyúló vastag fekete fátyolban vonul át a színpadon, melynek végén gyertyák állnak. Lassan lépdel, az emlékezés lángjait húzza maga után. Fekete gyászfátyla és az égő mécsesek talán mindenkinek mást jelentenek. Lehet más a sorsunk, a kultúránk, de amikor őt látjuk, legbelül biztosan ugyanazt érezzük.
Mielőtt azonban letargiába zuhannánk, "kézen fognak minket", és máris egy zsidó körtáncban találjuk magunkat. A színpadon lábemelésekkel guggolással, jellegzetes kéztartással, testrázással teremtik meg a hamisítatlan hangulatot. Itt kap helyet a cigányság tánca is, a maga erejével, szenvedélyével. A lányok ököllel ütik a férfiak mellkasát, ők pedig hajuknál fogva húzzák vissza a fehérnépet; miközben a kanna-zene sajátos hangzását és ritmusvilágát élvezhetjük.
Az előadás vége felé közeledve elmaradhatatlan motívum a legényes tánc. Fiaink a munkácsi tömlöcről énekelnek, a lassabb dallamot azonban gyorsabb legényes mozdulatokkal törik meg. Ezzel kissé megfűszerezik a hagyományos férfi táncot, ne mondhassa senki rájuk, hogy bárhol is sótalan lenne a kínált étel. Előkerülnek a botok, majd,a fokosok is. Közeledve a nagyfináléhoz (amire ezek után igenis várunk, hogy nagy legyen) tollas kalapjukban még a cimbalmost is arrébb tolják a színpadon. Az utolsó páros táncok alatt végignézve az együttest, jó érzés látni, hogy nem csak huszonéves arcok vannak a színpadon.
Mielőtt eldöntötték, hogy "Debrecenbe kéne menni", az előadás végén kétségtelen, hogy nem csak "Te vagy a legény Tyukodi pajtás", hanem leány legény egyaránt és minden színpadon mozgó táncos, énekes és zenész derék munkát végzett. Itt a bizonyíték, hogy évszázados hagyományaink, bennünk az egymás mellett élő népcsoportok színes és változatos kultúrájával, ma is megmagyarázhatatlan erővel hatnak ránk.
A jó magyar vendégszeretethez híven szerencsére lehet repetázni, mert a közönség vastapssal marasztalta az együttest. Kétség nem fér hozzá, megadták a módját, magam is szívesen maradtam volna még.
http://ellenfény.hu/archivum/2014/2014-8/4233-2015-03-11-13-48-05?layout=offline
