Kutszegi Csaba jegyzete a Hajnali Holdról
...nem érdekel, hogy a Hajnali Holdban a lányok mikor táncolnak románul szerbül vagy cigányul, foglalkozzanak ezzel a lepkehálós szakemberek. Azt viszont elvárom, hogy ők tudják, mit miért csinálnak, és csakis olyan anyaggal akarjanak hatni rám, amely veretes, értékes, szakmailag korrekt, megmunkált és invenciózus.
Az Állami Népi Együttes Hajnali Hold-premierjét megpróbáltam olyan szemmel nézni, mintha mai tizen-huszonéves fiatal volnék, és nem értenék a néptánchoz. Az utóbbi kritériumnak pillanatok alatt erőlködés nélkül meg is tudtam felelni, az előbbiért pedig latba vetettem öles tér- és időkorlátokat simán átlépő híres fantáziámat.
Az előadás nőkről szól, ezért a tizenéves fiúk és a jó memóriával megáldott korombeli férfiak fantáziája már az első percekben automatikusan beindul, csak arra kell figyelni, hogy helyes irányt és határt szabjunk neki. „Ez a mi munkánk; és nem is kevés" – kiálthatnék fel a költővel, ha ez itt és most igaz volna, de az igazság az, hogy helyes irányt és határt szabni mégsem a mi munkánk, hanem a rendező-koreográfusé. Ha Mihályi Gábor helyébe is beleképzelem magam, a Hajnali Holdat nézvén érzem a tengernyi csábítást, amit az előadás alkotójaként átélhetett. Természetesen most is nőkre gondolok, de csakis és kifejezetten múzsákra, sőt szimbolikus múzsaseregekre, melyeknek minden egyes tagja egy lehetséges irányba csalogat, és férfi legyen ám a talpán, aki bizony ellen tud állni. A nőnek annyi arca van, valamennyi lélekrezdülése külön opust érdemelne, itt van rögtön a két archetípus, a lírai, gyöngéd ápoló alkat és közvetlenül mellette a kemény, jussoló amazon. A Kárpát-medence páratlan folklórkincsében megannyi példa hozható mindkettőre, arról nem is beszélve, hogy lehetne messzebbi tájegységekre, esetleg más műfajokba is érintőlegesen kirándulni, ha az ábrázolandó tárgy ezt megkívánná. De nem nagyon kívánja meg (és ezt érzi is Mihályi), mert a folklór alapanyag tartogat elegendő muníciót még annak megjelenítésére is, amikor a bizonyos archetípusok – éppeni hangulatuk hatására – alapalkatukkal homlokegyenest ellenkező, heves és/vagy érthetetlen megnyilvánulásokra ragadtatják el magukat.
A műfaj dilemmája is ez: az egyik oldalon a hagyományok végtelen tárháza, melyből merítve megfogalmazható a legdifferenciáltabb kortárs mondandó is, a másikon pedig a jogos és elvitathatatlan megújulási kényszer és igény, melynek hiányában a műfaj jövője, léte kerül veszélybe. Mihályi ezúttal óvatosan kísérletezik: a Hajnali Holdban egyértelműen az autentikus néptáncra és folklórkincsre épít, ettől elvonatkoztatni némi műfaji határsértéssel és a széles általánosításra alkalmas témaválasztásával próbál. Mert ha nőről beszélünk (női princípiumról), akár etnonyelven is, a konkrét téma rögvest általánossá szélesül (persze akkor is, ha „férfiúról szól nékünk a Múzsa").
Mihályi jó felé keresgél, mert az a bizonyos néptánchoz nem értő fiatal akkor csábul át az A38 Hajóról a Hagyományok Házába, ha olyan általánosítható témára lel, melynek értelmezéséhez nem kell tudnia, hogy szivárgott-e alföldi kanászmotívum a méhkeréki románba, vagy sem. Persze ez az út (mint mindegyik) veszélyeket is rejteget, mert rajta haladván, a könnyen elcsábítható vándor lépten-nyomon langyos világzenékbe, világtáncra keresztelt zagyvaságba és nemzeti értéknek kikiáltott szemérmetlenül kasszaorientált gagyiba botlik. „Csak" a búzát kell különválasztani az ocsútól, és rögtön láthatóvá válik: különböző népeknek van közös kultúrkincsük, amelyben az általános érték mellett a helyi érték is gyönyörűen megmutatkozhat. Részemről (nem is igen tehetvén mást) már bele is nyugodtam a tudatlanságomba: nem érdekel, hogy a Hajnali Holdban a lányok mikor táncolnak románul szerbül vagy cigányul, foglalkozzanak ezzel a lepkehálós szakemberek. Azt viszont elvárom, hogy ők (és a rendező-koreográfusok) tudják, mit miért csinálnak, és csakis olyan anyaggal akarjanak hatni rám (ha kell, átértelmezve az alapjait), amely veretes, értékes, szakmailag korrekt, megmunkált és invenciózus. Ha nem olyan, azt úgyis észrevesszük. Van, aki később, van, aki rögtön.
A Hajnali Holdnak príma a matériája. Zenében, táncban, énekben, szövegben a gyűjtött anyag kellemmel egybesimul az újonnan komponálttal, a teátrális eszközök (a világítás, a szimbolikus kellékezés, öltözködés és „leplezés", valamint a szövegmondás és az egyéb színpadi akciók) szintén barátságban vannak a hajdani paraszti életformából származó természetes viselkedéssel. Szép az előadás íve. A kitűnő indítás után jó tempójúak, de talán helyenként túl óvatosak az előkészítő-felvezető jelenetek, ám a türelem megtermi a rózsáját, a szüntelen fokozódás kiválóan robbanó, hatásos csúcspontokba vezet, amelyek egymásra licitálva támogatják egymást, hogy az előadás végén közös áhítatban-lírában lecsengjenek.
Az egyik ilyen csúcspont a gedáját elvesztő oláh leány története, amit szövegmondással, stilizált, mutogatós vásári színjátszással és természetesen dallal-tánccal adnak elő. Közben a magamfajta eleinte azon töpreng, mi is az a geda. Aztán megérti, hogy a pajkos-humoros, nyelvezete alapján XX. századinál nem régebbi mesében gidáról van szó. A végén pedig kiderül, hogy az oláh leány a legnagyobb földi bánat súlyát cipeli: a gidában meghalt kisgyermekét keresi. Ez nemcsak katartikus, érzelmekre ható csúcspont, hanem egy kortárs színházi pillanat: valamiről, amiről eleinte azt sem tudjuk, micsoda, egy-két perc múlva – magától értetődően, magyarázkodást nem igényelve – a legnagyobb fájdalom, a pótolhatatlan hiány szimbóluma lesz.
A Népi Együttes tánckara és zenekara kitűnően teljesít. A férfiak is – bár a legtöbbször csak a kisegítő személyzet szerepköre jut nekik – derekasan helytállnak. A nők hitelesen mutatják meg ezer arcukat, ha kell, férfinál is férfibbak, elképesztő energiákat szabadítanak fel, sugároznak. Maradéktalanul az előadás utolsó kétharmadára szabadulnak fel, onnantól színészi játékukban is minden a helyén van. Az elején azonban, legalábbis a premieren néhány szokatlan, lassú, kitartott pózokat tartalmazó jelenetet a nagy akarástól túljátszottak. Ezekben a részekben az erőltetettnek ható mimikát lazán izgalmas kortárs arcokra kéne cserélni. Ezt bármelyik tizenéves megerősítené, majd hozzáfűzné: különben zsír jó az összes csaj.
Hajnali Hold (Magyar Állami Népi Együttes)
Zeneszerzők: Herczku Ágnes, Pál István „Szalonna". Zenei szerkesztő: Pál István „Szalonna". Koreográfusok: Furik Rita, Gera Anita, Mihályi Gábor, Orza Călin. Jelmeztervező: Furik Rita. Fény- és látványtervező: Kovács Gerzson Péter. Rendező-koreográfus: Mihályi Gábor.
Közreműködnek: a Magyar Állami Népi Együttes tánckara és zenekara, Dés András (hangfelvételről), Pál Lajos, Szengyel István meghívott zenészek. Szólót énekel: Herczku Ágnes, Hetényi Milán.
