Nem történet, hanem táncköltemény a Magyar Állami Népi Együttes új műsora. Az idegen világba szakadt, kisebbségi létbe kényszerült ember gyötrődéseit bemutató előadás egyben az erdélyi tánc- és zenekultúra összefoglalója.
Meg lehet-e táncban, dalban fogalmazni a szülőföld elvesztését és a csak az érintettek által felfogható, édes és keserű vágyakozást életünk odahagyott darabja iránt? Erre a feladatra vállalkozott a Magyar Állami Népi Együttes, amely május 7-én mutatta be Édeskeserű című új műsorát a budapesti Hagyományok Házában. A Tánc erdélyi muzsikára alcímű előadás nagy, összefoglaló műnek készült, s mindazt a tudást tartalmazza, amit Erdély tánc- és zenekultúrája az elmúlt évszázadokban jelentett. A koncepciót a Hagyományok Háza főigazgatója, az Édeskeserű zenei szerkesztője, Kelemen László fogalmazta meg, aki maga is a szülőföld, Erdély elhagyására kényszerült 1986-ban, s most úgy érezte, ideje közreadni mindazt a tudást, ami Erdély népzenéjéről a birtokában van. Ő volt az, aki összegyűjtötte az elvágyódásról, a szülőföld iránti sóvárgásról szóló dalokat, köztük az előadást nyitó gyimesi keservest. Az "Én elmegyek közületek, mert köztetek nem lehetek" kezdetű dallal induló alkotás ugyanakkor nem történetet mesél el, hanem érzéseket kelt, éppen úgy, mint egy költemény.
Rögtön az elején kiderül, hogy itt mást kapunk, mint egy szokványos néptáncműsorban: a színpadon egyszerre jelenik meg a múlt és a jelen. A hagyományos népviseletbe öltözött férfiak és nők mellett korunk öltönyös-nyakkendős üzletemberére és kosztümös üzletasszonyára emlékeztető párok jelképezik, hogy itt múltunk elvesztéséről és átértékelődéséről is lesz alkalmunk elgondolkodni. Az előadás alatt 25-26 tánc elevenedik meg, különböző tájegységekről, de nem is a származási hely a fontos, hanem az életérzés, amelyet koreográfiai, zenei és érzelmi ívekkel próbálnak közvetíteni az alkotók.
Az idegenbe szakadt erdélyi ember nehéz szívvel vált meg szülőföldjétől; ki a jobb élet reményében, ki személyes okból érezte úgy, hogy a határokon túl kell szerencsét próbálnia. S ha már eljött, itt a túloldalon is keresi mindazt, ami Erdélyre emlékezteti - derül ki a színpadi jelenetekből -, például a táncházakban. S ezeken az összejöveteleken ő éppúgy továbbadja az erdélyi hagyományokat, ahogy ő kapta-tanulta odahaza. Megőrzi, ápolja itt mindazt, ami otthon immár kopottas, ami odaát eltűnőben van - és közben folyamatosan hazagondol. S míg a férfi a táncházban mutatja be azt a kultúrát, amit kintről hozott, a nő - mert rászorul - erdélyi szőttest árul az aluljáróban, a hatósági közegtől rettegve.
Árnyjátékként kíséri végig a szülőföldjét elhagyó ember életét mindaz, ami számára odakint fontos volt, és mindaz, amit kívülről Erdélyről gondolnak; a vetítővásznon megjelennek az erdélyi szimbólumok, a székely kaputól a havasokban élő medvéig, Kós Károly épületétől Ady Endre portréjáig. Visszatérő elem az Erdély címerében is szereplő székely nemzeti jelkép, a nap-hold kettős. Közben virtuóz magyar és nem magyar táncok elevenítik fel az emlékeket, ábrázolják a torokszorító érzelmeket, a soha nem múló szívfájdalmat, a vágyakozást. Visszaemlékezéseket idéznek fel, élethelyzeteket közvetítenek. Ezeknek az érzéseknek a felkeltését segítik a dalok, amelyeket Enyedi Ágnes és Herczku Ágnes olyan szívhez szólóan tud elénekelni.
Az előadás azt is üzeni: a szülőföld elhagyása, az elvágyódás és az azt követő hazavágyás nemcsak a XX. század emberének életérzése, hanem a XXI. századié is, és nemcsak az erdélyieké, hanem egyetemes. Honfitársaink sora hagyja el ma is naponta Magyarországot. S az egész történet olyan szomorú, hogy időnként muszáj ellenpontozni valamilyen groteszkbe hajló színpadi jelenettel, mint amikor az egész életében Erdély után sóvárgó, élete utolsó pillanatában is hazagondoló, halálát idegen földben lelő ember szájából kiveszi valaki az égő cigarettát, s továbbszívja, jelképezve, hogy a halott a gyötrelmet nem vitte magával a sírba. Sőt sok-sok égő cigaretta parazsa tudatja, hogy a vágyakozás sokszoros.
A régi és a modern, a múlt és a jelen kettőssége folyamatos a színpadon, de a népviseletbe öltözött táncosok terepét egyre inkább elfoglalják a modern kor emberei. Mindezt táncszínházi elemekkel, jelképes terekkel, a lépcsők és a nézőtér bevonásával ábrázolja a rendező-koreográfus, Mihályi Gábor, akinek Farkas Zoltán Batyu, valamint Orza Călin, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes koreográfusa segített a táncköltemény színre vitelében. Az ő értelmezésükben a színpad a haza, a nézőtér pedig az idegen világ; de vannak, akik átjárnak a két rendszer között, akik a hazában is és az idegen világban is otthon vannak.
Az előadás Erdély eltűnőben lévő kultúrájáról is szól, valamint a hagyományozásról: lehet, hogy a kinti apró falvakban odavesznek a régi szokások, de a hátrahagyott örökséget új közösségek őrzik tovább és ápolják, köztük a Magyar Állami Népi Együttes.
Halász Csilla
