A Té­ka együt­tes és a tánc­ház mód­szer - Beszp­rémy Ka­ta és Ha­vas­ré­ti Pál

Az 50 éves táncházmozgalom volt a Művészetek Völgye Folkudvar Szabadegyetem téma 2022-ben. A sorozat első beszélgetésén Lelkes Lajost és Stoller Antal Hubát kérdezte Sándor Ildikó Kapolcson, 2022. júliusában.

S.I. - Sok szeretettel köszöntök mindenkit! Házigazdai minőségben a szabadegyetemen Sándor Ildikó vagyok, a beszélgetés moderátora. Ez a szabadegyetem idén az 50 éves táncházmozgalomnak szentelődik, és az első napon, pénteken a leges-leges-legelső táncház két kulcsembere, két szemtelenül fiatal, nyolcvanas volt a vendégem, Lelkes Lajos és Stoller Antal Huba, és végre meg lehetett tőlük hallgatni a legelső táncház valódi igaz történetét. A tegnapi napon Daróczi Ágnes és Bársony János voltak a vendégeim, és velük a táncházmozgalommal párhuzamosan indult, majd pedig avval szorosan összefonódott cigány népzenei és néptáncos folklór mozgalomról beszélgettünk. A mai napon arról a táncházról és a körülötte levő egyéb tevékenységekről lesz szó, amikről nekem az a véleményem, hogy a táncház módszert a legtökéletesebb, a legteljesebb formában tudta megvalósítani. Miért is? Mert a táncolás és a zenélés mellett az előadások, a daltanítás és a kézműves tevékenység felnőttek számára a táncházak rendszeres elemei voltak. Én azt gondolom, hogy ebben a teljességben soha senki más felnőtt táncházat nem csinált, mint az a két ember, akivel ma beszélgetni fogok. Havasréti Pál, aki a Téka együttes tagja. Volt, van ebben az időszakban, illetve Beszprémy Kata, neki is egy nagy tapsot kérek, aki sok minden, hogy mondjam, státuszában is megemlíthető. Most itt ennek a Téka táncháznak és téglatáboroknak a háziasszonyaként vendégünk. Kezdjük is a beszélgetést még egy kicsit a Téka előtti időszakból, de majd arra is kíváncsi leszek, hogy a Téka hogyan született, és a vízilabda és a népzenélés között micsoda szörnyű dilemmáid voltak Palcsi, de még a téka előtt volt egy Fonó nevű dolog, majd te pontosan Kata definiálod, hogy ez micsoda, amelyik nemcsak tartalmaiban volt érdekes. 
Szóval ott tartottunk, hogy volt ez a Fonó, amelyik önmagában is érdekes, de ha arra gondolunk, hogy ez a '70-es évek, már tegnapelőtt elhangzottak ezek a szavak, gyülekezési tilalom. A 3t kultúrpolitikája, amiben voltak a tiltott, a tűrt és a támogatott jelenségek. Ebben a kontextusban légy szíves helyezd el a Fonót, hogy ez miért is volt ennyire izgalmas, kik látogatták, és mi történt itt? Ez a te lakásodban zajlott.
B.K. - Igen, nekem nagy szerencsém volt az élettel, mert lett egy nagy lakásom, amiben ketten éltünk a barátnőmmel, aki nálam háztartási alkalmazottként volt bejelentve, mert egyébként kirúgták a váltiból, és a rendőrség elvitte volna, mint közveszélyes munkakerülőt. Így az én háztartási alkalmazottam lett papíron.  A Fonó egy táncházas baráti kör volt. Amikor én ebbe belecseppentem, az úgy működött, hogy mindig valaki felvállalta, hogy nála legyen. De ez egy ilyen esetleges történet volt. Akkor én vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam, hogy nekem itt van ez a szép nagy lakásom, miért ne osszam meg az én barátaimmal, és akkor minden szerdán este 6-tól lehetett jönni hozzám, ha én netán vidéken voltam, vagy külföldön voltam, mert én közgazdász szociológusként dolgoztam a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetbe, akkor valakinek adtam egy kulcsot, hogy nyisd ki az ajtót, fogadd a vendégeket, majd én is valamikor hazaérkezem. Én mindig prezentáltam a zsíros kenyeret, egyébként pedig előadásokat hallgattunk a Fonó első részeként. Olyan emberektől, mint Kallós Zoltán, Domokos Pál Péter, Lükő Gábor vagy Donáth Ferenc, aki ugye a Nagy Imre kormánynak volt minisztere. Olyan embereket hívtam oda a lakásba, akik mondjuk a Váti Klubba már nem fértek be, merthogy a Váti Klubot is vezettem. Ott beszéltünk a nyolcvanas évek elején, amikor a Tisza tájféle nagyon durva kirohanás volt azok ellen az emberek ellen, akik megemlítették, hogy a határon túl is élnek magyarok, akkor mi a Vátiban a Benes-dekrétumokról beszéltünk, Erdély történetéről beszéltünk. Na most, akik hozzám jöttek a Fonóba, azokat már a Váti se bírta el, mint előadó. 
S.I. - Lefordítva, hogy a támogatott, tűrt, tiltott rendszerben a tűrt volt a Váti, és a tűrtön kívüli, ami vélhetőleg tiltott lett volna annak adtatok felületet a Fonóban. 
B.K. - Na most ezek az előadások csodálatosak voltak. Annak idején a demokratikus ellenzéknek volt egy Óra utcai ugyanilyen támaszpontja, ahol a demokratikus ellenzék előadásait lehetett és beszélgetéseit lehetett hallani. Én valahol azt gondoltam, hogy nekünk pedig a népi oldalt kell képviselni. Az az igazság, hogy én ezt teljesen nyitott helyként kezeltem, én máig hálás vagyok a szomszédainknak, akik minket elviseltek alattunk és mellettünk, mert azért minden héten összejött 20-30-40 ember ebben a lakásban, és nem voltunk mi azért annyira csendesek. És az is hozzátartozik, hogy a házban ezt mindenki szerette. Nagyon jó közösség volt, egyáltalán nem féltem én attól, hogy onnan engem valaki feljelent. A társaság pedig, aki odajött, az pedig a táncházból került ki. Én sose felejtem el, jöttek egyszer karácsony előtt a Boka Gáborék láncos botokkal, és ilyen szőrmókként beöltözködve, és a Moszkva téren megkérdezte valaki tőlük a metróban, hogy hova mentek? Hát a Fonóba. Fonóba? Gyertek velünk! Ez így ment. Mi nagyon nyitottak voltunk, és talán ezért, mert bátrak voltunk, és lehet, hogy megfigyeltek minket. Lehet, hogy ezért nem kaptam útlevelet, és lehet, hogy ezért nem lehettem tervező a Vátiban, de igazából más problémám ebből nem alakult. Viszont ez egy nagyon jó közösség volt, és akkor, amikor Palcsiékkal összejöttünk.

S.I. - Arról majd egy kicsit később.
B.K. - Arról egy kicsit később, de az első Téka táborok szervezői, azok a Fonóból kerültek ki, akik teljesen lelkesedésből, szeretetből csinálták mindazt, amit a táborban kell.
S.I. - Itt hadd kapcsoljak innen az első beszélgetésünkhöz, mert Lajos és Huba elmondták, hogy a Bihari adta azt a magot, és ott néhány ember, akik megszervezték a legelső, a '72 májusi táncházat, és tulajdonképpen ugyanígy egy ilyen baráti kör és egy otthoni húsvéti beszélgetés és házibulizás volt az, amelyik kipattintotta, és akik ott voltak, azok szerepelnek azon az első stencilezett meghívón, amelyik a legelső táncházba invitálja az embereket. Az előadásokról már beszéltél. Mi történt még? Azt mondtad, hogy ez volt az első fele a programnak.
B.K. - Ez volt az első fele, a második fele pedig az volt, hogy kézműveskedtünk. Nekem a lakásom tele volt szövőszékkel. Ezeken a szövőszékeken akkor is lehetett dolgozni, amikor én nem voltam ott, mert kapott kulcsot az, aki szőni akart, de ott a Fonóban is lehetett szőni, varrtak, hímeztek, fontak, tényleg fontak is, már akkor divat volt. Illetve volt olyan is, amikor egyszer megjelentek a Boka Gáborék, hogy ők most Vidákéknál megtanultak nemezelni, megmutatják nekünk, és akkor ott a parkettán nekiálltunk nemezelni.
H.P. - Igazából én úgy kerültem a Téka Fonóba, hogy a Kopickával együtt jártunk táncházba, tehát úgy, ahogy a Kati mondja, hogy a táncházas közönség járt aztán csak a Fonón.
S.I. - Ez melyik táncház, ahol jártatok?
B.K. - Kedden FMH, szerda Fonó, minden nap másik. Máig föl tudom sorolni, hogy melyik nap hol volt táncház.
S.I. - Jártatok muzsikás táncházba, jártatok a Kassák Klubba. Ez a kettő addigra már működött. Volt szerdánként, akkor a te programod odahaza.
H.P. - Tehát kedden volt FMH, a Muzsikás, szerdán a Fonó, csütörtökön volt a Kassák Klub, szombaton volt még Bem rakpart.
B.K. - Pénteken a Téka. Ki ne hagyd!
H.P. - Még nincs téka.
S.I. - Szóval ti egy még nem Téka táncházban találkoztatok.
H.P. - Mi táncolni jártunk táncházba. Tehát ezt javaslom mindenkinek. Nagyon jó érzés. Végül is a Kópicka hívott el minket, azt hiszem, hozzátok Kati, mert mi a Bartókban ismertük az Irénkét, mert ott tanultunk meg muzsikálni a szünetben a Bartók Néptáncegyüttesnél. Timár Sándor azt gondolta, hogy élő táncot élő parasztzenére lehet a legjobban megtanulni. És akkor ez volt zenekar, mi meg szerettünk volna zenélni, de nem tudtunk. Följártunk a táncpróbára, és a szünetben, amikor a zenészek fáradtan kijöttek, akkor tanítottak minket. Tehát a Sebő, a Muzsikás együttes és a Virágvölgyi Együttes tagjai. Tehát mi így kerültünk, a Bartók révén kerültünk el hozzátok. Tehát akkor még csak igen kezdő zenészek voltunk, de szerettünk muzsikálni. Nem tudtunk, de. '74-75 között. A Téka '76-ban alakult meg. 
S.I. - A TÉKA, hogy lett? Tehát, hogy odamentek különböző emberek a Bartókos próbák szünetében, akit érdekelt a népzene, vagy ti már voltatok egy baráti társaság, mi szervezett össze benneteket?
H.P. - Hát a táncház, mint helyszín, és akkor utána a Kassák Klub szervezett tokaji felmérő táborokat, ahol a vízimalmokat felmérték, de mellesleg utána aztán Héra Éva segítségével, mert ő volt a népművelő a Kassák Klubban. Ő már akkor zenésztábornak is szervezte a 76-osat, és mi ott tanultunk meg muzsikálni. Az első magyar népdalt Kovács Tivadar méhkeréki prímástól tanultam, egy Minuncellu, amit persze nem tudtam, hogy hol az eleje, hol a vége, aki ismeri ezt a zenét, az tudja, hogy mire gondolok.
S.I. - Milyen hangszered volt akkor?
H.P. – Bőgő! Gyerekkoromban rajtam röhögtek, hogy mi akarsz lenni, bőgős.
S.I. - Szóval, hogy akkor a Téka táncházba járó táncolókból, de hangszeren játszó vagy hangszeres előzményekkel rendelkező emberekből formálódott.
H.P. - Igazából nem tudtunk semmilyen hangszeren muzsikálni. Mi autodidakta zenészek vagyunk, elmondhatom azt, hogy én muzsikáltam, vagy tanultam zongorázni gyerekkoromban, hát ez tíz év volt közötte és a bőgőzés között el lett felejtve. Tehát igazából a Porteleki Laci is autodidakta hegedűs volt, Gyuri, ő gitáros volt, lett kontrás, és én pedig bőgős lettem, mint a gyerekkori álmomat beteljesítvén.
S.I. - Hol kezdtetek el zenélni a Téka-val? Rögtön lett táncházatok?
H.P. - Nem lett, hanem megszerveztük. Tehát az előbb mondtad, hogy hogyan szervezték a Lajosék az első táncházat, és ezt mi láttuk, hogy úgy szervezik, hogy a fiatalok megnézik a helyszínt, lebeszélik, megnézik, hogy a zenész miért jön el, megbeszélik, és akkor megbeszélik az időpontot, és akkor lett táncház. Tehát vannak kezesek, akik az estéért felelnek, hogy legyen minden lánynak partnere, legyen jó zenekar, és legyen egy ember, aki tudjon táncot tanítani, akit lehet követni, vagy ha betéved valaki, akkor azt akár meg is tanítsa táncolni.
S.I. - Ki vagy kik voltak a ti kezeseiteket az első időszakban?
H.P. - Zsuráfszky Zoltán, Farkas Zoltán, Végső Miklós, Szabó Szilárd. Németh Ildikó. Mert, hogy a Tímár akkor kezdett el tanítani a Balettintézetben, és akkor már a Balettintézetben az első néptánc osztálynak, hogy ne zongorakísérővel táncolják a kapuvári verbunkot, akkor legyen paraszt banda, és akkor mi mentünk muzsikálni. És ilyen értelemben mi megismerkedtünk az akkori Balettintézetes végzősökkel.
S.I. - Tehát bejártatok a Balettintézetbe, innen a kapcsolat, a majdani táncosaitokkal.
H.P. - Igen. Akkor még jártak táncházba a profik. Minden profi járt táncházba. Ma már nem járnak.

S.I. - És hol volt helyileg az első táncházatok, vagy az első táncházaitok? Mert aztán ugye az Almássy térhez kötünk benneteket hosszú időszakon keresztül. Ott kezdtetek?
H.P. - Nem, mi az Országos Műemlék Felügyelőség Pinceklubjában kezdtünk el muzsikálni, ahol Éri Péter barátja, Kerner Gábor volt az akkori klubfelelős, és ő mondta, hogy a Pityu mondta, hogy van egy fiatal zenekar, helyet keres. Mondta, hogy itt lehet. És akkor így lettünk minden pénteken mi a zenészek. Ezt persze megelőzte egy nyári edzőtábor, meg a Kassák Klub tábora, ahol már annyit tudtunk muzsikálni, hogy egy széki táncrendet talán el tudjunk kísérni. Persze kimentünk Erdélybe, Székre, hogy hogyan van ez, megtanultuk, és őszintén, de rosszul, de lelkesen muzsikáltunk. Az első táncház, az ott volt. Épp itt van egy kedves barátom, aki kisgyerekként ott volt a táncházban, tedd fel a kezed, és rám ismert, képzeld el, én is rá.
S.I. - És mikor kerültetek az Almássy térre? És ti ti akartatok odamenni, vagy oda már hívtak benneteket?
H.P. - Az Almássy tér az már sokadik táncházunk volt. Igen. Igazából, hogy miért lett a Téka tábor, minket mindenhonnan kirúgtak. 
S.I. - Azt viszont Jávorszky Béla megírja, hogy ti ketten a Gutenberg téren találkoztatok.
H.P. - Így van.
B.K. - De mi a Gutenbergbe és a Gutenbergből jöttetek ti a Fonóba, hogy megnézzétek azt a csajt, hogy mi is az a Fonó. Bizony.
S.I. - És ebből keveredett ki aztán a ti sok éven át tartó munkakapcsolatotok. Mennyi ideig dolgozott együtt a Téka és te, Kata?
H.P. - Szerintem 19 évig volt táborunk. Hát tizenöt év biztos volt nálunk.
B.K. - Annyit nem csináltunk együtt, mert amikor megszületett a Zsófi lányom 86-ban, akkor onnan csinálta a Ferenczi Piroska. Akkor három évet.
S.I. - Előbb volt közös táborotok, vagy előbb kezdtetek a táncházban együtt dolgozni?
B.K. - Előbb kezdtünk együtt dolgozni. Az az igazság, hogy én nem voltam, soha nem voltam a Kassák Klubban, csak mindig egy óriási nagy nimbusz vette körül, és én is úgy éreztem, hogy ez egy csoda dolog volt, hogy az az értelmiségi réteg, amelyiknek fontos volt a népi kultúra, a nemzeti kultúra az teljes mértékben odaállt a táncház mellé, és ezzel erősítette. És ez építésztől az írói költőig tartott ez a kör. Amikor én elkezdtem táncházba járni, akkor kocsmázás volt a szünetben. És nekem az az érzésem támadt, hogy ennél azért többet kéne. És akkor beszéltük meg, hogy akkor legyek én a háziasszony, és szervezzem meg ezeket a programokat a táncházba. És akkor lettek ezek a kis füzetkék, amit kézzel írtunk, rajzoltunk, és a Népművelési Intézet nyomdájában nyomtattunk.
H.P. - Hamar József kézírással.
B.K. - Az volt a rafkóság, hogy minden hónap más szín volt, nehogy véletlenül összekeverjék az emberek a januárt a februárra, már az is ki volt írva.
S.I. - A ti találkozásotok hogyan alakította át a Téka táncházat, milyen volt előtte zenélés, táncolás, tanítással, és mi minden jött be ezután?
H.P. - Igazából a mintát láttuk a Kassákban, hogy előadások kellenek, daltanítás kell. Itt a Katiék háttérmunkája segített abban, hogy a kézműveseket is be tudtuk vonni, ami szintén érdekelt minket. Tehát mi nem csak a zene vagy a tánc iránt érdeklődtünk, vagy a zenészeknek mondom, hogy vannak olyan hegedűsök, akik furulyást nem ismernek, furulyás adatközlőt, vagy citerást, vagy dudást, ne adj isten tekerőst. Tehát minket minden is érdekelt, és így a társművészetek, a költészet, a kultúra, de a kézművesség is. Sőt, ki is próbáltuk egymás szakmáját. És hát valahogy így is lettünk zenetanárok, hogy a Vidákot például tanítottam bőgőzni. Merthogy ő zenész dinasztia sarja, a Pisti. Tehát a Pisti állt hozzám bőgőzni. És aki valamit jobban tudott a másik szakmájából, az megtanítottuk egymást. Tehát ez volt, ami újdonság volt abban, amit mi csináltunk, én azt hiszem.
S.I. - Hogy a kézművesek és a táncosok, zenészek, ki miben volt erősebb, azt elkezdte tanítani a másikának? Ezt jól értem?
B.K. - De azért azt hadd tegyem hozzá, mert a Palcsi biztos ezt szerényen nem fogja elmondani, hogy az Almássy téren kaptunk tiszteletdíjat, de ezt a tiszteletdíjat nem vettük föl, hanem ebből hívtunk embereket. És én azt gondolom, hogy kevés olyan zenekar van, aki ezt ilyen szinten fontosnak tartotta. Mert azért a zenekarok táncházból, szóval megéltek abból, hogy muzsikáltak, meg táncházban muzsikáltak. De az, hogy azt a fizetséget, amit mi a táncházért kaptunk, azt mindenki, ha valaki nagyon megszorult, akkor jelentkezett, hogy én most fölvenném, de nagyon ritkán volt ilyen, talán egyszer vagy kétszer. Mindenki egytől egyig fantasztikusan támogatta még ilyen módon is ezt az ügyet, mert ettől ment jól a táncház később a tábor miatt, mert egy biztos táncházas tábort, mármint nem táborlakó, hanem közösséget sikerült összehozni.
S.I. - Tulajdonképpen a Fonóbeli programelemeket ültettétek át a Téka táncházba? Mert volt előadás és kézművesség, és ezek csak valahogy helyet kaptak a táncolás, zenélés között. Hogy kell egy ilyen ideáltipikus Téka táncházi estét elképzelni? 
H.P. - Hát pontosan igen, de ráadásul az is meghatározta, hogy éppen mi volt a program, hogy minket mi érdekelt. Tehát mi fél évre előre tudtuk mindig, hogy milyen táncrendet fogunk tanítani. Mert azt találtuk ki, hogy fél év kell mondjuk egy gyimesi táncok elsajátításához, hogy saját magad tudjad örömmel táncolni. Nem fellépni, hanem szórakozni a pároddal, és akkor ezt így előre megterveztük, és a közösség hozta az ötleteit, annak csak teret adtunk.

B.K. - Szóval említettük, hogy a Fonó közösségéből került ki mindenki, aki ezt a Téka tábort segítette szakmailag, illetve emberileg. Ehhez hozzátartozott a szakács. Merthogy az első két Téka táborban először 200, majd 400 emberre mi magunk főztünk. Na most gondoljatok bele, 1983-84. Nem voltak bevásárlóközpontok, volt az ÁFÉSZ, ahonnan megrendeltük a száraz kaját. '84-ben sosem felejtem el, jött egy hatalmas eső, és egy ilyen nagy sátorba tettük a lisztet, a cukrot, meg egyebeket, és a Gyuri ott csákányozta az árkot. A sátor körül, hogy ne ázzon el az a száraz kaja, amit mi oda betermeltünk. Voltak olyan ételtípusok, amiket viszont naponta kellett kiszállítani, ezek a zöldségek meg a húsok, mert egy ekkora kis hűtőszekrényünk volt a 200, illetve a 400 ember, amit a Hetesi Zsuzsa nevű szakácsunk otthonról hozott.
H.P. - De hogy miért voltunk ilyen felelőtlenek, azt azért elmondanám. Tehát azt hittük, hogy negyvenen megyünk el bulizni vidékre. Megérkeztünk, és kétszázan lettünk. 

S.I. - 84-től két év telik el, amikor már ilyen profi levágható jelentkezési lapon, amit csak föl kell bélyegezni, és föladni, postán lehetett a Téka táborokba jelentkezni. De hogy hogy kaptatok ti erre engedélyt, hogy ilyet csináljatok?
B.K. - Nem kértünk.
S.I. - Ez a legegyszerűbb megoldás. Volt ez a rendszer annyira slamperáj, hogy 400 ember simán eltáborozott úgy, hogy se az ÁNTSZ, sem a titkosszolgálat, semmit nem szerzett róla.
B.K. - Az ÁNTSZ-től féltünk, de a hadseregtől, meg a munkásőrségtől kértünk kölcsön gulyáságyút, meg sátrakat, abban főztünk. Jaj, a tusoló volt a legjobb Nagykállóban. Ott, amikor mentünk, akkor még nem volt víz. Áramot már kivezették, de nem volt víz, lajtos kocsiba hozták azt a vizet, amiből ittunk. És akkor megszervezte a polgármester, hogy vannak ott a környéken cigány fürdető sátrak, amik ilyen nagy teherautóról működtek, ott melegítették a meleg vizet, meg hozták a tartályba a hideg vizet, és ilyen hatalmas nagy sárkányokba fürödtünk, mint ahogy a romák faluhelyen időnként.
S.I. - Mi mindent lehetett csinálni egy ilyen táborban?
B.K. - Mindent és semmit.
S.I. - Ami publikus és megosztható, arról beszélgetek. Pacsi, nagyon talányosan, idekacsintott.
H.P. - Akkoriban három napig muzsikáltunk, egy napot aludtunk, tehát nagyon érdekelt minket mindenféle kézművesség, tehát tanultunk egymástól tényleg. Szórakoztunk, buliztunk, és azt a hagyományt, amit néphagyománynak mondanánk, azt élveztük annak minden részletét. Tehát megéltük a korongozást, a muzsikálást, a táncolást, a szövést, fonást, kötélverést. Jó, igazából nem volt semmiről információnk. Akkoriban a médiában a népzenei műsor havonta öt perc, tehát ki voltunk éhezve ezekre a dolgokra. 
B.K. - Igazából föl volt kínálva mindenféle lehetőség, de nem kötelező jelleggel. Lehetett nagyon sokféle kézművességet tanulni, táncot tanulni, zenét tanulni, éneket tanulni, de semmi nem volt kötelező, de mégis mindig mindenki az éjszakába menően dolgozott. Ki ezt csinálta, ki azt.
H.P. - Mi ezeket a dolgokat kerestük, ezeket az emlékeket, ezeket az emlékképeket, a vidéki ízeket, a vidéki, a vászonruhát, amit a nagymamánktól még tapasztalhattunk, vagy láthattunk, a döngölt földben laktunk. Nekünk megvolt ez az emlékképünk, amihez nem jutottunk hozzá. Vagy mintha nem lett volna.
S.I. - Személyes gyerekkori élményekből, vagy a szülők élményeiből táplálkoztatok. Azt gondolom, hogy mellette nagyon fontos volt az erdélyi járó része is. Talán erről is érdemes szót ejteni. Akkoriban ma elmegyek Erdélybe és körülnézek vagy csinálok valamit. Ez egy kézenfekvő dolog. Akkoriban ez azért nem így volt.
H.P. - Igen, mi azért kerültünk Erdélybe, mert ott lehetett a legkönnyebben egy ilyen zenei időutazást végrehajtani, hogy milyen lehetett a zene 60 évvel ezelőtt? Mert hogyha voltunk mi Alföldön, és én elmentem Tiszaalpárra, és kiderült, hogy amikor kérdezgettem a régi népdalokat, azt a keveset, amit tudtam, akkor nem értették, hogy én mire vagyok kíváncsi. Majd rájöttek, hogy ja, hát magát a népdal érdekli. Hát azt mondja, olyat nem tudnak a tanyavilágban. Mondom, mit tudnak, akkor énekeljék? Hát ők azt tudják, hogy ami az övéké a mienk. Tehát az ő korosztályának a megfelelő zenéje, ami már a műzene volt, vagy a magyar nóta volt. És olyan helyekre tudtunk elutazni, mi Székre mentünk először, mert azt mondta Csoóri Sanyi, hogy ott van egy jó banda. Én is tudok kontrázni, de menjetek oda, azok megtanítanak mindenre. Én is ott tanultam. És akkor mi mentünk, megérkeztünk rögtön a zenész, persze felismert minket, hogy megjött az újabb kuncsaft, és megtanított muzsikálni. Nagyon egyszerű volt, nagyon könnyű volt, élt a zene. Akkoriban négy-öt zenekar volt Széken. Mi ilyen téren el voltunk kényeztetve. De erre is voltunk kiéhezve. Tehát arra minden korosztálynak az a problémája, hogy megkeresse a saját identitását, ami őt érdekli, ami őrá jellemző. És a maiaknak szerintem nagyon nehéz dolga van, mert ma már minden elérhető, vagy könnyebben elérhető. Az élmény meg lehet, hogy nem mindig olyan jó. Nekünk akkor könnyű dolgunk volt, és ez érdekelt minket.
B.K. - Bizonyos szempontból, de mondjuk a határon való átkelés szempontjából én máig görcsöl a gyomrom, mikor egy határon megyek át, ugyanis odafele menet, Joli néni mondta, hogy Kallóshoz kell menni. Borbély Joli néni. De mi, ez az az időszak volt, amikor az Erdély útikönyvet is elvették, ha megtalálták nálad. De mi elmentünk a Széchenyi Könyvtárba egy Vekerdy László nevű könyvtároshoz, aki a Vekerdy Tamás testvére volt, aki egy fél hátizsák könyvet mindig adott nekünk, és elmondta, hogy ezeket kihez kell vinni. Tudták, hogy milyen útvonalon fogunk menni. Sokszor csináltuk azt a módszert, hogy mentünk Trabanttal négyen, két fiú, két lány. Mi, lányok a hátizsákba bepakoltuk a könyveket, fölé raktuk a ruhákat, és a határ előtt kiszálltunk én a saját Trabantomból. Szépen átgyalogoltunk a hátizsákkal a határon, senki nem gondolta, hogy két őrült nő könyveket cipel. Majd a Borsnál lestoppoltuk a fiúkat. Visszafele jövet pedig hoztuk Kallós Zoli bácsi gyűjtéseit. Hol itt, hol ott, hol a surranó, nem tudom, tudjátok-e, mi a surranó? Egy ilyen alföldi…
S.I. - Olyan, mint egy Martens bakancs, csak régiesebb, és a katonaságnál lehetett hozzájutni.
B.K. - És annak volt oldalt egy ilyen kis patentos zsebe. Ott szoktuk áthozni Zoli bácsi gyűjtéseit. Szóval, hogy nem volt ez veszélytelen, egyáltalán nem. Nagyon izgalmas volt, de mi nagy lelkesedéssel csináltuk. 

S.I. - Amiről talán még érdemes szót ejteni, és én ezt nagyon fontosnak tartom. Mindig táncházról, meg táncházmozgalomról beszélünk, és elsősorban a népzene és a néptánc megújuló mozgalmát értjük ez alatt. A Tékához kapcsolódott az a kézműves vonal, amelyik nemcsak a táncházak kézműves felnőtt tevékenységét jelentette, hanem a kézműves alkotóknak a megújulását, amit Nomád Nemzedéknek szoktunk nevezni. Ez hogyan kapcsolódik ebbe a történetbe, egy kicsit meséljetek erről.
H.P. - Én úgy kerültem először, én talán nem vagyok nomád nemzedék tag, de lehet, hogy az, hogy a Tokaji táborba hívtak el muzsikálni. Tehát mi mindig zenélni mentünk, mint ahogy a Kati mondta az előbb, hogy mi tíz évig muzsikáltunk minden buliban, tehát mi a buli zenekar voltunk, mi nem léptünk föl, nem adtunk koncertet, nem kértünk pénzt érte, hanem örültünk, hogy muzsikálhatunk, és azt szerették. És így kerültünk ilyen közegekbe, ahol megismerkedtünk a kortárs költőkkel, persze a Kassák Klubban is meg lehetett ezt tenni, de így láttuk, hogy a kézművesek, ők a nomád nemzedékek, ők négy-öt évvel idősebben kezdték el ugyanezt, mint mi.
B.K. - A Nomád Nemzedék 73-74-ben alakult, én akkor kerültem, mint népművészet Ifjú Mestere, illetve oda pályázó, majd címet elnyerő, a Tokaji, illetve előtte a Fadd-Dombori táborban. És igazából ott indult az, hogy együtt a táncosok, zenészek, kézművesek. Budai Ilonka, Faragó Laura volt az, akik akkor lettek Népművészet Ifjú Mesterei. Tokajban találkoztunk Sebő Feriékkel, de a Muzsikással, de amit én szeretnék elmesélni, az az, hogy az én anyukám szervezte a velemi alkotóház építését, és mondja nekem, hogy a fazekas kemence tapasztásához agyagot kéne taposni. Mondom, nincs ennél jobb dolog. Elhívjuk a fiúkat, ők majd dudálnak. A zenészeket. És akkor körbeálltunk azon a helyen, ahol a sarat kellett dagasztani, mi ott táncoltuk a Dunántúlit, míg ők fújták. És közben megtapostuk azt, aztán kemencetapasztó alapanyag lett. 
H.P. - Kreatív társaság volt, de ezt láttuk, és nem volt különleges ez, de jó volt csinálni.

B.K. - Azt gondolom, hogy ezek azok a kapcsolatok, kapcsolatrendszerek, amik máig élnek, mert ezek az emberek tanítanak kézműves iskolákban nádudvari iskolát a Galánfi Andrásék onnan hozták létre, vagy a Székely Éva szegény, aki meghalt, az Esély Alapítványt. Én később a Hagyományok Házában, illetve a Magyar Művelődési Intézetben dolgoztam. Szóval ez egy olyan összetartó és olyan szellemiségű csapat volt, hogy ez évtizedekre meghatározta azt gondolom ezt az egész mozgalmat, nem csak a kézművességet, hanem a hagyomány őrzőit, nem őrizzük éljük!
H.P. - Vagy régi új fogalmakat sikerült létrehozni, mint az évadnyitó, a táncház évadnyitó. Tehát azt mi úgy csináltuk mindig, hogy mindig egy erdélyi falu volt kinézve, onnan tudtunk hozni zenekart, meg táncosokat. És akkor ezzel indult az Almássy téren a pénteki szeptemberi Téka táncház, és ezután indulhatott be az összes többi táncház, mert ez egy akkora esemény volt, hogy a szovátiakat ott látott muzsikálni, táncolnak rá, és egész este magyar-szováti bál volt. És akkor egyszer csak azt mondták, hogy ez az évadnyitó. Mi nem tudtuk, de ez lett a műfaj, hogy minden évben készültünk, hogy akkor ezt méltóan el tudjuk kezdeni az évet, és olyanokat hozunk, aki még érdekel minket, és gondoltuk, hogy a többieket is.
S.I. - Azért is élvezem ezeket az egymás utáni beszélgetéseket, mert számomra is új adatok jönnek elő. Például ezt nem tudtam, hogy a mai évről évre ismétlődő szezonnyitónak a Tékánál van az előzménye is. Én innen ezt az információt viszem tovább mindenesetre, ez teljesen. 

S.I. - Örülünk is annak, hogy intézményesül, hiszen mondjátok, hogy ilyen iskolában tanít olyan, tehát felállt a rendszere a folklorizmusnak, ami az elején egy nagyon underground, nagyon mozgalmi jellegű és strukturálatlan jelenség együttes volt ennek minden örömével. Most ezt hallottuk. Néha bánatával, azért azt is megéltétek, és abból kevesebbet osztottatok meg. Ez egy elkerülhetetlen fejlődési folyamat, hogy intézményesül akár egy Hagyományok Háza csúcsintézményig. Evvel föltétlenül veszítünk, és megint van bánata is, de hogy vajon mit kellene, mit lehetne annak érdekében tenni, hogy ez a fajta borzasság, fésületlenség megőrződjön, ami szerintem a táncházmozgalom egyik legnagyobb erénye. Lehet-e ezért tenni tudatosan?
H.P. - Szerintem kreatívan kéne ugyanúgy hozzáállni a dolgokhoz, és nem használni azokat a tapasztalatokat, amiket mi már megcsináltunk. Nyugodtan lehet használni, és csinálják is, hát a Téka újságról nem esett szó, de az is egy fontos dolog. Tehát a Folk Magazin elődje állítólag, és a Pityu büszkén mondja, hogy igen, tehát mi újságot is csináltunk. És akkor gondoltuk, hogy ez minket érdekel, és még van 400 ember, olvassa el. És akkor például újságot csináltunk. Mindenkit bátorítok, hogy kezdje el. Annak idején mi Varga Lajos Mártont megkérdeztük, aki egy irodalomtörténész volt, hogy kezdjünk el újságot, azt mondta, egyet megcsináltok, és úgyis abba fogjátok hagyni.
S.I. - És hány évig csináltátok a Téka újságot?
H.P. - Nem tudom pontosan.
B.K. - Szóval, hogy periodikát nem engedtek abban az időben, és mi úgy csináltuk a periodikát. Egyrészt ott az alsó sarokban striguláztuk, hogy ez a bal alsó sarok, ez a hanyadik szám.
H.P. - Rovás jellegű.
B.K. - Csak egy, nem kettő darab ugyanolyan címen futó újságot lehetett csinálni. Ezért elhatároztuk, hogy Túl a vízen volt az első abban az évben, aztán Életfa volt a második, és Kalendárium a harmadik, és így az első betűk kiadták szépen, hogy téka, miközben striguláztuk alul.
Meg, hogy mit lehet csinálni? Három éve nem dolgozom a Hagyományok Házában, mert nyugdíjas vagyok, de nem bírtam abbahagyni ezt a dolgot, és férjem segítségével mi vettünk egy műhelyhelyiséget, ami Kézműhely névre hallgat, és én ott folytatom magánvállalkozásban, ugyanolyan szabadon, mint az elején, és sokkal jobban élvezem, bevallom őszintén, mint amikor a bürokrácia kötötte a kezemet. A másik pedig épp most jöttem haza egy táborból.
S.I. - Amelyiket te szervezed.
B.K. - Igen, csináltunk egy alapítványt, Élő Hagyomány Alapítvány, hogy csinálhassunk tábort, és ez volt a tizenötödik. Nagyon jól sikerült. Valószínű folytatása is lesz. Mindig az ember, amikor egy ilyen dologba belefog, akkor úgy érzi, hogy na ez lesz az utolsó, mert annyiféle nyűge van ennek a történetnek. De amikor az ember látja a csillogó szemeket, az összekapcsolódó karokat, a gyerekeket, akik ott nőnek fel, a külföldieket, akik azért jönnek ide, hogy a magyar kultúrából szippantsanak egyet, akkor azt kell mondani, hogy ezt nem lehet abbahagyni.
H.P. - Tulajdonképpen az öröm csinálni, és ezt az örömöt jó megosztani mással, szerintem ez az, amit mindenkinek ajánlok, hogy így muzsikáljon, így kézműveskedjen, így táncoljon.
- Nekem már ez kiváló végszó lesz. Nagyon szépen köszönöm mind a kettőtöknek a beszélgetést. 
 

A teljes beszélgetést is szeretettel ajánljuk: