Sebő nem csak népzenéről beszélt, és táncokról. Hanem arról is, hogyan vihető át egy kulturális misszió – a Bartók és Kodály nemzedéke által kijelölt program – birodalmakon, háborúkon, vészkorszakon, diktatúrákon, konszolidációkon, rendszerváltásokon és piaci korszakokon, úgy, hogy közben hűséges maradjon ahhoz, amiért létrejött - írja dr. Both Miklós, a Hagyományok Háza főigazgatója Sebő Ferencre emlékezve a HVG hasábjain. A nekrológot teljes terjedelmében itt olvashatjátok el:
Sebő
Három napja még ültem nála. Délután, kettesben. Hosszan beszélgettünk — népzenéről, politikáról, Bartókról, a Rákóczi-kor pénzgondjairól, a magyar illuzionizmusról. Sebőnél egy beszélgetés mindig így nézett ki: három-négy évszázad pár óra alatt, és úgy fűzve össze, mintha egyetlen, hosszú magyar történet különböző jelenetei lennének. Nála tényleg azok voltak.
Három nap múlva már nem volt.
Most temetik. A felsorolás, ami a nekrológokban szerepel — Kossuth-díj, Nemzet Művésze, a Hagyományok Háza alapító szakmai igazgatója, a Magyar Állami Népi Együttes egykori művészeti vezetője, a Sebő-együttes névadója, a táncházmozgalom egyik elindítója — fele intézményekről és kitüntetésekről szól. Önmagában nem mond el róla semmit.
Mert ami Sebő Ferencet a népzenészeknek Sebő Ferenccé tette, az nem cím volt és nem díj. Hanem egy döntés, amit 1972 májusában hozott meg Halmos Bélával a Liszt Ferenc téri könyvklubban: ők zenélnek — és közben mindenki táncol. Egyetlen este. És attól az estétől kezdve a magyar népzene a városokban nem múzeumi adat volt többé. Hanem újra használati cikk.
* * *
Ezt a szót szerette: használati. Nála a népzene nem nosztalgia, nem műparaszti póz. Hanem historikus popzene.
A magyarpalatkai tánc a rock and roll rokona — csak nem kell érte Amerikába menni, mert még a nagyapáink tudják. Nála a nagy felfedezés sosem az volt, hogy ez gyönyörű. Hanem hogy ez működik.
Aki ezt egyszer megérti, soha többé nem kérdezi, mi a népzene. Egyszerűen csinálja.
És ahogy egy ilyen délutánon vele beszélgetett az ember, pillanatok alatt ott ült velünk a szobában mindenki. Kallós Zoltán, ahogy Mezőségen kérdezi tőle: miért nem csináltok táncházat Pesten? Martin György, ahogy figyelmezteti: tanuljátok meg rendesen a táncot, mert különben nem fogjátok élvezni. Bartók 1934-ben, ahogy tizenháromezer dallamot rendez stiláris osztályokba. Vitányi Iván a minisztériumban, ahogy hozzávágja a vizespoharat a miniszterhez, aki költségvetési gondokra hivatkozva be akarja zárni a Hagyományok Házát. Sebő úgy hivatkozott rájuk, mintha mindannyian a szomszéd szobában várakoznának. Pontosan tudta, hogy semmi nem egyetlen embertől származik. A táncház se. A Hagyományok Háza se.
De nélküle nem ment volna.
* * *
Egy beszélgetésünkben rákérdeztem, hogyan szeretné, ha emlékeznénk rá. Ezt felelte:
Annak örülök, hogy amiket elkezdtem, azok elterjedtek, és most már nem szenzációk. A nevemet is nyugodtan felejtsétek el.
Bocs, Feri. Pont a temetésed napján nem.
* * *
Sebő nem csak népzenéről beszélt, és táncokról. Hanem arról is, hogyan vihető át egy kulturális misszió — a Bartók és Kodály nemzedéke által kijelölt program — birodalmakon, háborúkon, vészkorszakon, diktatúrákon, konszolidációkon, rendszerváltásokon és piaci korszakokon, úgy, hogy közben hűséges maradjon ahhoz, amiért létrejött. Ezt nem lehet tankönyvbe írni. Csak átadni lehet — hosszú esti beszélgetésekben, folyosói félmondatokban.
Mesélt egyszer egy jelenetet. Ötvenes évek, vérgőz. Révai József népművelési miniszter megkérdezi Széll Jenőt, a Hagyományok Háza elődintézményének igazgatóját:
— Benne van-e a népművészetben a szocializmus?
— Nincs — feleli Széll.
— Akkor az a dolgod, hogy beletedd!
Itt mások általában befejezik ezt a sztorit. Sebő nem. Mert Sebő tudta a folytatást: Széll Jenő ezzel egy időben rendszeresen odaadta a hivatali autóját a dolgozóknak, hogy vallásos népdalokat gyűjtsenek. A két jelenet együtt mondja el a teljes igazságot. Ezen a kettősségen, ezen a fegyelmen állt és haladt át a Bartók–Kodály-örökség, és még ki tudja mennyi minden Magyarországon. Rezsimről rezsimre. Sebő ennek a folyamatnak volt egyszerre közvetítője és tanúja.
* * *
Vidám ember volt, és olykor nagyon dühös is tudott lenni. Nem szerette, hogy felülről próbálják csinálni, amit alulról kellene. Ha a kultúrát felülről hozzák létre, akkor értelemszerűen a csúcson lévők fogják csak szeretni a végeredményt. Nem szerette azokat, akik túl szívesen pakolják máshova a felelősséget — és túl könnyen találják meg, kit kell bűnbaknak választani. Ne a boszorkányoktól félj, hanem azoktól, akik elégették őket! Ezeket olyan tempóban darálta, mintha közhelyek lennének — pedig nem azok. Csak nála sűrűsödtek annyira, hogy az ember akaratlanul is elnémult utánuk.
* * *
A Hagyományok Háza áll. A táncházmódszer ott van az UNESCO szellemi örökséglistáján. Gyerekek tízezrei tanulnak zenélni és táncolni, és sokan nem is tudják, kinek köszönhetik, hogy egyáltalán van anyag, amiből tanulhatnak. Pont így akarta.
* * *
Délután fél háromkor temetik. Aztán mi visszamegyünk a magunk dolgához, és csináljuk tovább — ki tánccal, ki dallal, ki szóval. Ennyi maradt utána, és ez nem kevés. Ez nagyon sok.
Köszönjük, Feri.
