„Sebő nem csak népzenéről beszélt, és táncokról. Hanem arról is, hogyan vihető át egy kulturális misszió – a Bartók és Kodály nemzedéke által kijelölt program – birodalmakon, háborúkon, vészkorszakon, diktatúrákon, konszolidációkon, rendszerváltásokon és piaci korszakokon, úgy, hogy közben hűséges maradjon ahhoz, amiért létrejött.”
- írja dr. Both Miklós, a Hagyományok Háza főigazgatója Sebő Ferencre emlékezve a HVG hasábjain.
Három nappal előtte még nála ültem. Délután, kettesben. Hosszan beszélgettünk – népzenéről, politikáról, Bartókról, a Rákóczi-kor pénzgondjairól, a magyar illuzionizmusról. Sebőnél egy beszélgetés mindig így nézett ki: három-négy évszázad pár óra alatt, és úgy fűzve össze, mintha egyetlen, hosszú magyar történet különböző jelenetei lennének. Nála tényleg azok voltak.
Három nap múlva már nem volt.
Most temetik. A felsorolásnak, ami a nekrológokban szerepel – Kossuth-díj, Nemzet Művésze, a Hagyományok Háza alapító szakmai igazgatója, a Magyar Állami Népi Együttes egykori művészeti vezetője, a Sebő együttes névadója, a táncházmozgalom egyik elindítója – a fele intézményekről és kitüntetésekről szól. Önmagában nem mond el róla semmit.
Mert ami Sebő Ferencet a népzenészeknek Sebő Ferenccé tette, az nem cím volt, és nem díj. Hanem egy döntés, amit 1972 májusában hozott meg Halmos Bélával a Liszt Ferenc téri könyvklubban:
ők zenélnek — és közben mindenki táncol.
Egyetlen este. És attól az estétől kezdve a magyar népzene a városokban nem múzeumi adat volt többé. Hanem újra használati cikk.
