Az 50 éves táncházmozgalom volt a Művészetek Völgye Folkudvar Szabadegyetem témája 2022-ben. A sorozat második beszélgetésén Daróczi Ágit és Bársony Jánost kérdezte Sándor Ildikó Kapolcson, 2022. júliusában.
Ma avval folytatjuk, hogy a táncház mozgalom inspirációjára elindult egy cigány folklorizmus mozgalom. Aztán kiderült, hogy már addigra az árkon-bokron túl volt, és a táncházmozgalom csak a nyomában kullogott, és erről Bársony Jánossal és Daróczi Ágival fogok beszélgetni.
Két beszélgetőtársamról azt tudom elmondani, kezdem Ágival, akit régebb óta ismerek személyesen, mert egy épületben dolgoztunk, bár különböző neveken futott az intézmény, a Corvin tér, amelyik ma a Hagyományok Házának ad otthont, kizárólag ennek az intézménynek. Valaha régen például népművelési és aztán Magyar Művelődési Intézet nevek alatt nagyobbrészt a néphagyomány vagy a közművelődés, a közösségi tevékenységek módszertani bázisa volt. Itt volt egy nemzetiségi főosztály, majd később, de Ági ilyen módon és ilyen minőségben dolgozott ott, és az ismeretségünk is innen van. Tulajdonképpen a közművelődésen belül valamikor a '70-es évek végétől foglalkoztál.
D.Á. - Én '78-ban kaptam diplomát, és két hét múlva már a Vitányi Iván vezette Népművelési Intézetben dolgoztam a felnőttnevelési osztályon. Ez az a felnőttnevelési osztály, amelyik Sz. Tóth János vezetése alatt például a népfőiskolákat visszahozta Magyarországra.
S.I. - Bársony Jánosról pedig én azt tudom, a szakirodalmakban böngészve találtam rá, hogy nekem vele kell beszélgetni, és így hívtam fel telefonon. Közben kiderült, hogy egy házaspárról van szó, amelynek a másik felét már régebb óta ismerem, hogy van jogi végzettsége, és aztán utána valami módon szintén a cigányság és közművelődés témakörének történetében…
B.J. - Roma történelemmel foglalkozom az utóbbi 15 évben.
S.I. - És az első 15-ben mivel foglalkozott?
B.J. - Az első 15 évben jogvédő irodát vezettem, meg előtte 15 évvel pedig a fővárosi cigányügyi titkár voltam. Előtte meg egyetemistaként a Monsun együttesnek voltam tagja, meg középiskolásként is már. 17 éves korom óta, 16-17 éves korom óta folklórral is foglalkoztam, meg megzenésített versekkel foglalkoztam. Emellett Maróti János biztatására és finanszírozásával népzenei szövegeket, dalokat gyűjtöttünk. Repertoárt kutattunk, tulajdonképpen ez volt a Jánosnak a munkája, és mi voltunk az olcsó munkaerő, a Monszunosok, és ezáltal zsebpénzre tettünk szert. Tudniillik soronként 6 forintot fizetett. Soronként hat forintot fizetett a Tudományos Akadémia, hogy mi felgyűjtsünk mindenféle zenét az égvilágon, amit az emberek énekeltek. Mivel, hogy előbb-utóbb az ízlésünknek is helyet találtunk. Így aztán egyre inkább az élő népzenét kerestük, és mivel pénzünk nem volt utazni, egyre inkább munkásszállásokra mentünk, mivel vidékről odajöttek.
S. I. - Én azt kérem, hogy most ne is szaladjunk előre ennyire a történetben a munkásszállások és a fekete vonat egy nagyon fontos témánk lesz, de menjünk oda vissza, hogy mikor is volt ez, amikor a Monsun együttesben elkezdett zenélni?
B. J. - 1967 szeptemberében.
S. I. - Már kétéves voltam ekkor. Hallgassunk most egy bejátszást ettől a Monsun együttestől. Azt gondolom, hogy ez egy olyan felvétel, amin Maár János nem zenél, hiszen egy hosszú időt megélt együttes volt. Közben kiderült, hogy én is majdnem lettem az énekese, de végül nem. Milyen kicsike az élet. De hogy mi ez a Monsun együttes, mert ez nemcsak a cigány népzenei téma szempontjából fontos, hanem például, ha P. Vas Jánosra, Panyi Gálra gondolunk, akkor van egy ilyen nagyon különös szála még a táncházmozgalom előzményének vagy indulási időszakának, és a Monsun is ebben volt, hallgassunk most egy monszunos felvételt.
Szegény legény vagyok, én erdőn-mezőn járok én krajcárom sincsen, elszakadt az ingem.
Van egy lyukas nadrágom, folt is rajta tizenhárom, ég alatt hálok, jobb időket várok.
Szegény legény vagyok, én erdőn-mezőn járok én, krajcárom sincsen, elszakadt az ingem..
S.I. - Szóval ez a Monsun hangzás, ez persze egy kései dolog. Gondoljunk bele, 67, amikor a Monsun együttes munkásmozgalmi dalokkal indul el, én ezt nagyon fontosnak tartom, hogy ez a szál ne maradjon fedésben, mert, hogy milyen dalok ezek, ezek nem azok, amik az iskolai ünnepségeken kötelező kórusdarabokként elhangoztak, hanem az olasz, spanyol, portugál, görög, antifasiszta mozgalmaknak, hogy mondjam, ez egy alternatíva volt, azt gondolom, hogy idehaza is a tűrt tartományban.
B. J. - Ilyen volt például, hogyha jól emlékszem, egy spanyol népdal, amely így kezdődött, hogy tavasz jár a távol kéklő hegyek ormán, jövő aratásra megbukik a kormány, ne hallgasson el, mert a bűnös te leszel. Aztán persze elmondja, hogy 500 pesetáért kéne a hús kilója, mintha minden marha frankó fia volna. Mindenféle más áthallást most kerüljünk. Csak ilyen nótákat énekeltünk akkoriban is. Nem is mindig örültek neki a hatóságok, kaptunk rendőrhatósági figyelmeztetést, ezt-azt-amazt kellett apukámmal menni az elhárításhoz raportra, meg értesítették az iskolámat, hogy én ilyeneket énekelgetek. De ilyenkor 17 éves voltam, nem volt feltűnő a dolog. Idővel megszokták, és emellett egész jól tudtuk csinálni a dolgainkat. Hagytak, tehát mindig azért volt próbahelyiségünk, valamelyik kultúrház befogadott, vagy valamelyik munkásszállás.
S.I. - Mielőtt a munkásszállásokra térnénk, mert afelé tartunk, látszik, robogunk oda, még annyi magyarázatot hadd tegyek ehhez, hogy ezek a dalok, amelyeket ilyen Paul Beat néven emlegettek, én inkább azt mondom, hogy ez a protest szank műfaja. Az a Maróth János folklorista kutató, ő ezt egyfajta városi folklórnak tekintette, és bár Magyarországon ennek nem volt egy nagyon széles hazai felhozatala, de tulajdonképpen volt egy időszak, amikor ez egyrészt bekerült fordításba, vagy akár az eredeti nyelven is, és nagyon sokan ugyanazok lettek később táncházas zenészek, akik egy időben ezeknek az előadói voltak, mert ahogy más témában Ági írja, ez egy politikai tett volt ilyet énekelni, és a tiltakozás elemi gesztusa a már puhuló, de mégis diktatórikus kultúrpolitikában ezekben nagyon benne volt, és ebben egy lényegű a kettő egymással.
B.J. - Igazából az volt a dolognak a lényege, hogy fiatalok voltunk és érzékenyek a hazugságra. Nekünk mindig azt mondták, hogy itt munkáshatalom van, itt a dolgozóké a hatalom. Az a vicc, hogy a konyak, hogy az az ital, amit a dolgozók a képviselőiken keresztül fogyasztanak. Mindenesetre azt vettük észre, hogy nekünk hazudnak. Azt mondtuk, hogy az egy szép gondolat, hogy a melósoknak legyen hazája, meg legyen igaza, meg hogy ők uralkodjanak. Azt láttuk, hogy ez nem így van. Ebből eredően mindig szóltunk, hogy mi miért nincs így, és odatettük mindig a kérdéseket. Ez nagyon kevéssé volt szimpatikus, de ők hirdették magukról, hogy ez munkásállam. Olyan nagyon fejen csapni se lehetett nagyon minket, de nagy gyanakvással néztek minden tevékenységünket. Végül is aztán a '70-es évek vége felé megtalálták rá a jó szót, hogy mi vagyunk az új baloldaliak.
S.I. - Ági, mondd el légy szíves, röviden, hogy indult, mikor a táncházmozgalomnál jóval korábban az a cigány folklór mozgalom, amelyik aztán később becsatlakozik a táncházas világba is.
D.Á. - Tulajdonképpen a Monstrum együttes kezdte a munkásszállásokra járással, de nem csak egyszerűen sort adtak, hanem utána megszólították a népet, és kvázi akkoriban is már táncházat szerveztek, és megkérték az ülő és addig csak hallgató közönséget, hogy akkor most idáig mi zenéltünk, most ti következtek. Mutassatok már nekünk valamit. És bizony a tehetségesebbje kiállt és énekelt, vagy éppenséggel azt kérte, hogy táncolhatnék egy cseppet, adjatok a lábam alá. Lassanként ebből aztán azt kellett észrevegyük, hogy kettéágazik az utunk. A Monsun ment a maga útján, és mi meg egyre inkább és egyre többet a cigány népzenével foglalkoztunk.
A szocializmus idején, és hiába voltunk mi akkoriban is már valami 300 ezren, a cigányságnak nem voltak kisebbségi jogai. Sőt, úgynevezett tudósok azt publikálták, hogy márpedig a cigány nyelv nem alkalmas a kommunikációra, és olyan, hogy cigány kultúra nem létezik. Amit a cigányok művelnek, az csak lopott, másoktól tanult, másoktól átvett. Na egy ilyen helyzetben álltam én ki 1972 májusában, az akkor gyakorlatilag az egész ország nézte a televízió nyilvánossága elé a Ki Mit Tud?-on, és kezdtem el cigány nyelven verset mondani. És csak második lépésben kezdtem el mondani magyarul. Ezen az úton mentünk tovább megmutatni ezúttal a kultúra erejével, hogy vagyunk, létezünk, nyelvünk van, kultúránk van, jogot akarunk.
S.I. - Jól gondolom, hogy ez a '60-as, '70-es évekbeli munka, amit végeztetek, ez egyszerre volt egy gyűjtőmunka, és egy vagy hat forintért, de mindenképpen a Tudományos Akadémia számára az élő cigány folklórnak a gyűjtése, másfelől pedig egyfajta kulturális emancipációs és közösségi tevékenység. Mi volt a szerepe ebben? Itt, ha körülnéznek, látják, hogy vannak olyan fiatalok, akik nem tudják sem a munkásszállóknak, sem a fekete vonatnak a jelentőségét, egy kicsit segítsetek, segítsenek ezt megérteni nekünk. Mi ez a fekete vonat?
B.J. - Igazából minden zenének, minden közösségi zenének, népzenének megvan a maga gyökere, ahol terjed, ahol fejlődik, ahol kialakul. A cigány népzenében ez alapvetően családi közösségek, családi nagy családi közösségekben születik meg, csiszolódik, több közösség összejön, olyan alkalmakkor, mint a búcsú, vagy olyan alkalmakkor, mint egy temetés vagy egy esküvő, ez volt a hagyományos évszázadokig tartó szertartásos helyei ennek a folklórnak ennek a szerepeiben. A következő dolog az az '50-es, '60-as évek, amikor a faluszélekre eljutott a gépi nagyipar munkaerőigénye, tehát tömegesen kellett a városokba, építőiparba, gyárakba, bányákba a friss munkaerő, és már a földből nem tudtak kihozni, tehát a parasztok felkerültek már, vagy bekerültek a téeszbe, vagy pedig felkerültek városokba ipari munkára. A legutolsó ilyen csoport volt, akit bekapott a város, az a cigányok voltak. Az a helyzet, hogy viszont lakást nem adtak hozzá. Tízezrével, sőt százezrével voltak munkás emberek, akik laktak Szabolcsban, vagy az ország különböző apró falvaiba nyomorúságos helyeken, nyomorúságos házakban, vályogházakban, putrikban, és hétvégeken egy-két napra haza tudtak jutni egy hónapban egyszer vagy kétszer, és egyébként pedig a városokba kellett menni, és itt munkásszállásokon helyezték el őket. Ezek ilyen laktanyaszerű létesítmények voltak. Hatan, nyolcan, tizenketten egy szobában. Aztán utána már csak négyen-öten, tehát konszolidálódott.
D.Á. - Hadd mondjak egy idevágó példát. Már javában az intézetben dolgoztam, amikor egyszer meghívtam az aput, hogy megmutassam neki az én munkahelyemet. Belépünk a Corvin téri palotába, tudjátok, ez volt korábban a tiszti kaszinó. Belépünk a nagy előtérbe, megyünk föl a lépcsőn, az apu körülnéz, hát én itt dolgoztam, lányom. Hogyhogy dolgoztál? Hát, amikor a 41-eseknél voltunk, akkor én itt dolgoztam ezen a házon. Tudjátok, hogy hogy megváltozott ahhoz az épülethez az intézethez való viszonyom is? Én hosszú-hosszú évtizedekig mindig azt mondtam, hogy az intézet a világon a legjobb munkahely. És nem azért csak, mert az apukám is építette. Volt egy másik sajátossága is. És ezt nagyon-nagyon hosszú ideig megőrizte. Hogy egykori munkatársak időről időre pályáztak. Ugye ez a vitányi utáni időszak, és voltak mondjuk az intézet igazgatói. Letelt az a négy vagy öt év, és utána visszamentek ugyanabba a státuszba, amibe korábban. És zokszó nélkül folytatták ott, ahol abbahagyták.
B.J. - Beosztottként.
D.Á. - És ez nem változtatott a munkatársak, a kollegák egymáshoz való viszonyán. Én még nem láttam ilyet más helyen.
S.I. - Térjünk vissza a cigány együttesek alapításához. Jártatok a munkásszállókon, és kiderült, hogy ott jól éneklő, jól táncoló emberek vannak, és a monszunt egyfajta ernyőként használtátok. Hogyan volt ez a történet tovább? Hogyan és milyen együttesek alakultak ebből?
B.J. - Egy kicsit a sorrendjében beszéljünk, mert az első közösségről beszéltünk, a falu és a falusi család. A második közösség volt a fekete vonat, tehát amikor tömegével, hétvégén hazautaztak, és visszautaztak. Legalább négy órás utazás volt, ahol össze voltak zárva különböző falvakban, egy megyéből, két egymás melletti megyéből jött különböző közösségekből jövő különböző nyelvjárást beszélő cigány emberek és nem cigány emberek. Mi volt a lehetőség, a kártya és az éneklés és a tánc. És persze a mese is, meg a viccek. Ez volt körülbelül a műfaj, és remekül lehetett gyűjteni természetesen, hogyha valaki elindult ezen az úton is, a különböző tájegységekről, a különböző dalokat, a különböző tánctípusokat is szépen a vonaton is fel lehetett volna gyűjteni, ha valaki bírta volna a rázkódást és a vonatzajt, de szerencsére meg is érkeztek Budapestre a munkásszállásokra. Nekünk az a kényelmes helyzet volt, hogy elmentünk verset mondani, énekelni a szállókra, összebarátkoztunk a népművelőkkel, akik örültek, hogy jön a magas kultúra. Mi meg örültünk, hogy itt van, kérem, a magas kultúra odataláltunk hozzá. Ezen a két ponton megértettük egymást, és ők is rájöttek arra, hogy itt van egy aranybánya. Addig csak a szálló előtt lehetett csajozásra használni ezt a folklórt.
Az Ági csendesen elmondta, hogy volt itt négy-öt év, amikor több együttest is csináltunk, próbálkoztunk, hogy mi volt ennek az oka. Kérem szépen, ahogy a munkásszálló népe egy helyen megült egy darabig, ahhoz, hogy több pénzhez jusson, ahhoz el kellett menni máshova, ahol többet fizetnek. Tudniillik a munkásnak nem több a bére, mint amennyit magának kicsikar, mondta József Attila, és ez akkor is élt. Ennek megfelelően mi ugyan összepróbáltuk, meg a harmóniák összeálltak szépen, meg voltak csinálva minden, hogy ne legyen hamis, hogy egyszerre kezdjük el. Körülbelül idáig mindig eljutottunk, és aztán utána viszont vagy el kellett menni, vagy nem. A Kályi Jág-ból az volt az érdekes dolog, hogy a második nemzedéke, tehát a második variációja, amit már a Varga Guszti vezetett, az tartósnak bizonyult. Így igaz. Na most ez volt akkor a lehetőségünk, hogy lakáson próbáltunk először, aztán pedig már a Kárpáti Pista a fővárosi egyes építőknél adott a munkásszállás kultúrtermében próbalehetőséget, és így szeretnék nagyon fontos beszélni azokról a népművelőkről, akik ennek a mozgalomnak az első talaját megteremtették.
D.Á. - Jákli Katalin, Bárczay Sándor.
B.J. - Kedvencem Jákli Katalin, így van. Azért, mivel ő a nagyecsedieket fogta össze. A szegedi úti női munkásszálláson engedte be a fiúkat, és a nagyecsediek, a nagy színpadon.
D.Á. - Női munkásszállón. Közművelődési szakember egy héten legalább egyszer odahozza a nagyecsedi fiúkat, egyik szebb, mint a másik, egyik tehetségesebb, mint a másik. Zseniálisan énekelnek, gitároznak.
B.J. - És úgy táncolnak, mint a csuda.
S.I. - Hallgassuk meg egy kicsit ezt a Váradi Mihályként lehet megtalálni az interneten, de megtudtam, hogy az csak a hivatalos neve, mert Laci. És egy kis részletet hallgatott. Ő is nagyecsedi ezek szerint.
B.J. - Nem. Ő Kótai. A zene az a Kótaiban volt a legjobb, a tánc az ecseden.
Szóval addig Laciról mondanám el, hogy Lacival az a furcsa esemény történt velünk, hogy a Népművészet Ifjú Mestere címéig eljutott az az első variációja a Kalyi Jag-nak, amiben a Váradi Laci is benne volt
D.Á. - Szóljunk azért egy szót arról is, hogy ebben az időben a cigány folklór mozgalom és a magyar táncház mozgalom már találkozik.
S.I. - Pont erre szerettem volna én is kijutni. A zene majd vagy jön, vagy nem jön, akkor beszéljünk erről, hogy kik azok a személyek, akiken keresztül, és hogyan történt meg ez a találkozás?
B.J. - Most lemezen a Lacinak volt először a The Corruval. Szijártó Csabával. Csaba szervezte a lemezt. Két együttes volt rajta, egy városi Colar együttes, a Romsom, és a Váradi Laci volt ezen a lemezen. Ez a lemez még abból is híres, hogy ezt meghallva külföldi ausztriai partnereink egyszer csak megkeresték az ORI-t, hogy lesznek szívesek nekik Kalyi Jag-ot küldeni vendégszereplésre, mert ők meghallgatták ezt a lemezt, és keresték az embert, aki ezt énekelte, a Váradi Lacit. Akkor mentünk ki először Linzbe egy fesztiválra.
D.Á. - El tudjátok képzelni a Kalyi Jag-ot, amelyik a legarchaikusabb, legrégebbi cigány folklórt játssza, jószerivel hangszerek nélkül, a vokális többszólamúságra építve meghívták az elektromos fesztiválra, ahol csupa legmodernebb, leg-leg-leg-leg-leg-leg-leg elektromos hangszerek voltak.
S.I. - Hogy erről egy kis látleletet kapjunk most, úgy hiszem, hogy meg tud szólalni Váradi Laci, ahogy hallgatót énekel.
Szóval volt a Kalyi Jag, ők voltak azok, akik először a táncházmozgalommal is már érezhetően összekapcsolódtak, és még kik, táncosok, zenészek?
B.J. - Itt van egy fénykép a Métának a bekeretezve a bejáratnál rögtön, akiknek a táncházába először hívtak meg bennünket, mint Kalyi Jagot. Az I. kerületi művelődési Házban volt a klub, és odahívtak minket vendégül. Már akkor ez '78-ban volt, a Népművészet Ifjú Mestere versenyen találkoztunk, és ők ott hallgatták, hogy mi mit csináltunk és hívtak. Egyébként nagyon lényeges dolog, ez a Népművészet Ifjú Mestere ügy, mert már sokkal korábban mi a Martin Györggyel, Tinkával jó kapcsolatban voltunk, és kihívtuk általában azokra az együttes kezdeményekre, amiket mi próbáltunk összehozni. Alkalmanként több variációban hallotta a Tinka, hogy milyen tájegységeknek a zenészeivel voltunk éppen egy műsorban, mármint, hogy különböző együttes név alatt dolgoztunk együtt, és Tinka nagyon élvezte, hogy hol magyar cigányokkal, hol oláh cigányokkal, Szabolcsból, hol magyar cigányokkal, Szolnok megyéből, hol Biharból, sok helyről. És aztán, amikor végre összeállt erősebben a Kalyi Jag, akkor megkértük a Tinkát, hogy jöjjön segítsen az Egyetemi Színpadon színpadra vinni, 1979 decemberében, azokat az éppen meglévő együtteseket, amelyeket színpadképesnek is találtunk, és hajlamosak is voltak eljönni Tatabányáról, meg Rákospalotáról.
D.Á. - Zárójel kezdődik. Azért a történethez hozzátartozik, hogy mi nem egyszerűen folklór mozgalmat kezdtünk el. 1978, amikor a cigány gyerekek számára rendezett olvasótábori mozgalom elindul. 1979 májusában rendezzük meg a roma képzőművészek első országos kiállítását, ami gyakorlatilag a roma képzőművészet, mint fogalom megszületése. És 1979 decemberében Martin György beköszöntőjével az Egyetemi Színpadon kezdünk egy sorozatot.
S.I. - Hány együttes szerepelt körülbelül ezen a típusú előadáson?
B.J. - Tizenkettő.
S.I. - Az hadd legyen sokáig.
D.Á. - Ne felejtsd el, hogy attól, hogy ezeken a munkásszállásokon megjelentünk, abban a másodpercben, mintha bombát robbantottál volna. Hát miért ő? Hát én is tudok. Hát tudok én különbül is. És elkezdődött egy olyan pezsgés, de egy olyan mérhetetlen pezsgés, hogy el nem tudom nektek mondani. És nem egyszerűen arról volt szó, hogy az emberek tehetségesek, ennél nagyon sokkal többről. Aki egyszer megmutatkozott színpadon, vagyis a népi kultúrát, az otthonról hozottat színpadra állítottuk, az elitkultúra részeként mutattuk meg. Abban a pillanatban a résztvevőknek olyan tekintélye, olyan presztízse született meg, hogy olyan méltósággal élték meg, hogy őket figyeli a munkatársa, a főnöke, a szomszédja, a lányok, a fiúk, és így tovább, hogy az a mindennapi életére is kihatással volt. Tehát azt a fajta méltóságot, emberi tartást, becsületességet, aminek lehet lenni a színpadon, hogy tisztelnek, hogy számon tartanak, hogy neved van, hogy tekintélyed van, azt akarták egyfolytában visszakapni, ezért aztán, mint a gombák, szaporodtak az együttesek.
S.I. - És nemcsak az együttesek szaporodtak, hanem lett ennek sokféle utóélete és elágazása. Most egy jó nagyot kell ugornunk, mert közben látom azt is, hogy hogyan telik az idő. Én csak mondok két olyan nevet, ami valószínűleg a hallgatóságnak egészen meglepő lesz, hogy ebből a munkásszállókról elindult cigány folklór mozgalomból jutottak oda, ahol vannak most, nem a Sis, hanem a Nagy Grofo az egyik, akit említettetek, a másik pedig a nagyecsedi Bódi Guszti, és biztos tudnátok még tovább is sorolni. Egy kicsit hadd tudjuk meg, hogy milyen irányok, milyen dolgok keletkeztek, születtek ebből a hatvanas évek elejétől elinduló..
D.Á. - 1981-ben éppen az intézeti háttér miatt. Merthogy a Népművelési Intézet ezt támogatta, lehetővé tette, minimum azzal, hogy én voltam a munkatársa, és ezt meg lehetett szervezni. Volt egy kiépült hálózat. De nem csak. 1981 májusában Tatán megszerveztük a Hagyományőrző Cigány Folklór Együttesek Első Országos Találkozóját. Megint csak, hogy érzékeljétek, hogy milyen ellentmondásos a politika. A színpadon ugye, hát rengeteg cigány jött össze. Hát mondanom se kell. Este kezdődik, ilyesmit állít az előadás, és délután próbálunk. Martin György a focikapu előtt felveszi az együttesek produkcióit, a másik meg kimegy a színpadra, és na, akkor innen jössz be, onnan jössz be, nem Erdélyi Tibor dirigál. Merthogy ő volt a rendező. És a színpadon oda is, meg vissza is. A rendőr a kutyával. Mert ahol ennyi cigány van, ott biztos bűnözők vannak mind. És gyerekek! Első nap ugye csak próbák vannak, és eljöttek közénk Choli Daróczi József, a Péli Tamás, a Lakatos Menyhért. És az első napi műsorunk az volt, hogy Menyhért akkor már 16 nyelvre lefordították a füstös képeket, az egész ország és a fél világ ismerte. Író-olvasó találkozót tartottunk.
Mindenki ott volt. Az összes résztvevő. Ha tudtam volna egy gombostűt leejteni. Tudjátok, mekkorát szól? Mint amikor harangoznak. Mert olyan csendben és áhítattal, hogy az ő írójuk, akit mindenki ismer. Na most egy ilyen közönség, nem közönség, egy ilyen közösség és fellépők háta mögött megy a rendelő a kutyájával. Ilyen volt a helyzetünk. A becsületünk nem volt.
B.J.- A dologhoz hozzátartozik, hogy 1961-ben hozott az MSZMP nevű párt egy olyan határozatot, miszerint a cigányság az nem nemzetiség, hanem hátrányos helyzetű társadalmi réteg, magyarán a magyarországi Lumpenek csoportjába tartozik, tehát aki jó ember akar lenni, az nem lesz cigány. Erről szólt a párthatározat. Ez érvényben volt egészen 1979-ig, amit az Ági mondott, az első kiállítás szinte napra esik egybe az új határozattal, amikor már megengedték, hogy lehessen egyáltalán integrációról beszélni a cigányoknak, magyarán, hogy cigányként rendes ember is lehet valaki.
D.Á. - Igen, a több műfajúság.
B.J. - Ez egy más helyzet volt, és természetesen ez még nem azt jelentette, hogy a cigányságnak valamilyen joga legyen, vagy intézménye, intézménye máig se nagyon van, de nemzetiség az a rendszerváltás körül lehetett a cigányság.
D.Á. - 1985 volt a Kalyi Jag akkor már komoly tekintéllyel rendelkezett, sőt jöttek egyfolytában a külföldi meghívások. Egész egyszerűen azért, mert jó volt, és elterjedt a híre.És még mindig nem készült lemez velük. És még mindig ignorálva voltak. A minisztériumba kellett írnom egy levelet, hogy javasoljuk, hogy a Kalyi Jag-nak vegyenek föl egy lemezt, merthogy ezt csak úgy lehet értékelni, mint a komolyzenét, ami 50 év múlva is érték lesz. Mondjátok meg, igaza volt? Hazudtam? Szerintetek? Nem akkor. Szóval azt hiszem, hogy ez egy mérföldkő volt. Habár ugyanerről Bari Károly, a költő azt mondta, te Ági, be kéne zárni ezt a Kalyi Jag együttest, meg kéne szüntetni. Hát mondom, de Karcsi, hát ne viccelj! Miért? Jók? Hát persze, hogy jók, azt mondják. De eddig a kövektől is tudtam gyűjteni. Amióta ezek dalolnak, mindenki csak az ő nótáikat mondja. Vagyis stílust teremtettek.
S.I. - Mi a helyzet ma, vagy a közelmúltban? Ezután a pezsgés után érzékelhető, legalábbis a magyarországi cigányság részvételének a háttérbe szorulása, miközben száz csávás őrkő, tehát a romániai és az Erdélyhez kapcsolódó szereplők maguk is, és a zenei anyag táncos anyaga részévé válik a mozgalomnak. Mi történt tehát a nagyecsediekkel, a szolnokiakkal, a dunamentiekkel, akiket emlegettetek?
B.J. - Hát ez kérem szépen, két probléma van benne. Az egyik az üzlet. Nevezetesen, hogy a folklórt is üzletnek használják nagyon sokan, és ezért el kell adni bizony, ahhoz tőke kell, kereskedők kellenek, akik evvel foglalkoznak. Kérdés, hogy a kereskedők evvel foglalkoznak, akik egy kicsit körülményesebb, és maga a zenei anyag is kicsit mívesebb és vájt fül is kell néha hozzá. Ez az egyik dolog, és nem biztos, hogy ebben látják az üzletet, és nem a lakodalmas zenében, a populáris műfajokba befektetni kívánó tőkések. A másik az politikai jellegű dolog. Nevezetesen a magyar folklór fejlesztésére, ápolására van egy politikailag elszánt csoportja a magyar értelmiségnek, és vannak hozzá intézmények, vannak hozzá mozgósítható tőke, ami állami támogatás is bőven. A cigány folklórnak nincsenek intézményei, nincs állami támogatása rendszeresen, pályázati csecseken lógatják őket, vagy kapnak szopni, vagy nem kaptak szopni, és az is szerencse, hogy éppen kikerül abba a bizottságba, hogy bejusson olyan ember, aki azt mondja, hogy ezt ki kell adni, meg kell csinálni.
D.Á. - Így aztán nem lehet rajta csodálkozni, hogy annak ellenére, hogy olyan zseniket szült ez a mozgalom, mint amilyen Balogh Béla táncos, vagy éppen Dr. Balázs Gusztáv néprajztudós, örökös, aranysarkantyús táncos, vagy éppenséggel, és sorolhatnám a sort, milyen együttesek, többek között itt van a fiatalok közül a Khamoro. Ők is fognak nektek zenélni ma, meg táncházat is csinálnak, de nincsenek meg a legutóbbi időkig sem az intézmények, sem az a fajta - hogy úgy mondjam - mobilizálható kör, amelyik ezt el tudná tartani.
B.J. - A lényege a dolognak az, hogy a magyarországi roma kultúra intézményrendszere mind a mai napig hiányzik. Nem csak az intézményrendszerével van baj, avval is baj van, hanem alapvetően a politikai szándékkal, hogy mi legyen a magyarországi cigányok sorsa. Először is, hogy életben maradjanak, vagy nem. Ez sokak számára kérdés, politikusok számára. Aztán a következő, hogy lehessen-e ezt a kultúrát oktatni, tanítani ezen a nyelven, lehessen-e tanulni, vagy nem. Jelenleg nem lehet. Tehát nincs rendes kiadványozás, nyelvi oktatás, anyanyelvi oktatás, nincsen könyvkiadás, szóval asszimilációs politika folyik kényszerasszimilációs módon. Még mindig Mária Terézia óta folyamatosan. Abban reménykednek nagyon sokszor, hogy ez a kultúra előbb-utóbb kihal magától, és ettől a magyar kultúra lesz több. Sajnos az a helyzet, hogy ez egy tévedés, mert a magyar kultúra attól mindig több lett, hogy a magyarországi cigányság kultúrájában megfürdött, és a magyarországi cigány kultúra megfürdött a magyar kultúra.
D.Á. - Kölcsönhatásokról beszélhetünk.
B.J. - Így van. És sajnos ennek a szűklátókörűségnek esik áldozatul ez a kultúra.
S.I. - Egyrészt azt gondolom, hogy ebben a fürdőzésben ma este még bőven lesz részünk mindannyiunknak, hiszen hallhatjuk a Khamoro, illetve a táncházban kipróbálhatjuk, a táncház módszerrel táncolhatunk. Ágit nemsokára hallani fogjuk, hogy mesét mond nekünk, így aztán ebben a formában itt részese a Táncház Mozgalom 50 évének, és deklarálta a részese mindaz, amiről ti beszéltetek. Hallgattam ezt a beszélgetést. Egy korábbi írásod, Ági azt mondja, hogy táncházba járni, az egy politikai tett. Ma az is kiderült a számomra, hogy a táncház világáról és benne a cigány folklór jelenlétéről beszélni szintén politikai tett nem megkerülhető, és azt gondolom, hogy csak így érdemes erről a kérdésről beszélni. Köszönöm szépen Daróczi Ágnesnek és Bársony Jánosnak, hogy ebben a segítségünkre voltak.
D.Á. - Mi köszönjük a meghívást.
B.J. - Köszönjük szépen!
S.I. - És levezetésként van még egy harmadik zenei bejátszásunk ez hangozzék el búcsúzásképpen, amelyik a Rom Som együttes szintén ezen a korai aki dudás akar lenni lemezen. Ugye nem a vidékies fajta cigány folklór anyag, hanem a városinak a képviselői voltak. Ma már egy nem aktív, de maga után nyomot hagyó együttes, a Rom Som, ezt hallgassuk meg zárásképpen, holnap ugyanilyenkor pedig Hamar Dániellel a Muzsikás együttesnek a korai időszakáról, az indulásról és a táncház módszer csírájáról, hogy az miből nőtte ki magát, erről fogok beszélgetni. Köszönöm a figyelmet mindenkinek.
A teljes beszélgetést is szeretettel ajánljuk:
| Csatolmány | Méret |
|---|---|
| Sándor Ildikó- Daróczi Ági és Bársony János.mp3 (150.58 MB) | 150.58 MB |
