A Kárpát-medencei néphagyomány átörökítésének kiemelkedő jelentőségű nemzeti kulturális intézményeként a Hagyományok Háza 2017-ben elkezdte a külhoni hálózat megszervezését, illetve a hazai megyei feladatellátás kiterjesztését. Szűk öt esztendő mérlege és perspektívái: cseppben a tenger.
Az intézmény hálózati tevékenysége mindenekelőtt a rendezvényszervezés, gyűjteményezés és élő hagyományátadás területén zajlik. A cél a néptáncos-népzenei-kézműves kezdeményezések hosszú távú megerősítése, a társadalmi viszonyok megváltozása és a modernizálódás következtében keletkező hiányok pótlása, a mobilitás erősítése. Akárcsak a különböző régiókból származó gyűjtések összesítése, eredeti származási helyükre való visszajuttatása, a „fehér foltok” feltérképezése, a helyszíni gyűjtések megszervezése. Mondhatni a huszonnegyedik órában, de hát a kutatók, szakemberek szerint már közel száz esztendővel ezelőtt elkezdődött az a bizonyos utolsó óra.
Határok nélkül
A Hagyományok Háza valamennyi magyarországi megyében egy-egy tárgyalkotó, illetve folklorista – népdallal-néptánccal foglalkozó – partnert igyekszik bevonni. Az egyik kelet-magyarországi stratégiai partner, a Berettyóújfalu székhellyel működő Bihari Népművészeti Egyesület tárgyalkotó kategóriában került a rendszerbe. Elnöke, Kolozsvári István szerint a népi kultúra mentését célzó egész tevékenységet érdemes újragondolni. Azt tartja, nem lehet a hagyományt, a népi kultúrát az 1920 után kialakított országhatárok, illetve az 1950-ben létrehozott magyarországi megyehatárok között értelmezni. A hálózat tagjai, partnerszervezetei ugyan a megyehatárokon belül dolgoznak, Magyarország keleti régiójában azonban ezen a történelmi Bihar megyét kell érteni Nagyvárad központtal, a „csonka” Biharral, a Hajdúsággal, Debrecennel és néhány nyírségi faluval kiegészítve létrehozott mai Hajdú-Bihar megyét, valamint a hajdani Cséffa-Nagyszalontai járáshoz tartozó, Sarkad központú, Békés megyéhez csatolt Békés-Biharként számon tartott térséggel. A népi kultúra népszerűsítését életben tartását a bihariak ebben az egységben tartják elképzelhetőnek.
„A magyarországi helyzet és Erdély között az a nagy különbség, hogy ott sokkal hosszabb időn át megmaradt a természetes hagyományozódás folyamata. Magyarázható ez a kisebbségi léttel, a többséggel szembeni megmaradásért kifejtett nemzeti ellenállással: Magyarországon sokkal gyorsabb ütemben alakult át a helyi és országos társadalom egyaránt, a modernizálódás, az urbanizáció következtében nagyon hamar megszakadt a folyamat. Mindez odavezetett, hogy újra kell tanulni, vissza kell tanítani a táncot, a népi kézművességet” – tartja Kolozsvári István.
Az utóbbi másfél-két évtizedben a fókusz egyre inkább a helyi értékek feltárására és újratanulására vetül. Míg korábban Hajdú-Biharban is a kalotaszegi táncokat tanították a tánccsoportoknak, hiszen az számított színpadképesnek, látványosnak, nem utolsósorban alaposan feldolgozottnak, ma már a mikepércsi csárdás és derecskei verbunk is felzárkózott. A tárgyalkotásban is hasonló a helyzet: vannak bizonyos oktatócsomagok, benne például közismert hímzések, de igyekeznek egyre inkább visszahozni a helyi hímzőkultúrát. Működtetnek egy, a nagyváradi Partium Keresztény Egyetemmel és a margittai önkormányzattal közös programot, amely az idők folyamán szó szerint eltűnt margittai fazekasság újraélesztését célozza. A szűrkészítés is jellemző példa, a minták immár mindenféle használati tárgyakon, akár telefontokokon is viszontláthatók. Felértékelődőben egy-egy tárgyalkotó elem piacképessége. Reneszánszát élő szakmának számít a nemezelés, a hímzés is.
Kérdés persze, hogy a kézművesség meddig számít hobbinak, illetve milyen ponton válik megélhetési forrássá. Az országos szövetség 65 szervezetet, azaz körülbelül 4500 embert tömörít, közülük legfeljebb 500 ember él hivatásszerűen kézművességből. Kolozsvári szerint nagyot roppantott a folyamaton, annak presztízsén, amikor a tárgyalkotás kikerült az iskolai rendszerű szakképzésből, és már csak a nádudvari szakiskolában tanítják. „Mi mindenesetre azon vagyunk, hogy az átadandó tudás ilyen módon is hasznosuljon, és ebben nagy segítség a Hagyományok Háza hálózat.”
Zala felfedezése
A nyugati „végeken” is a tárgyalkotó népművészet áll a fókuszban, de újfajta táncházmozgalom is kialakulóban van, amelynek keretében a zalai népdal és néptánchagyományokat igyekeznek bemutatni, állítja Devecz Zsuzsa, a Zala Megyei Népművészeti Egyesület titkára. Elsősorban olyan helyeken, ahol nem működnek hasonló csoportok, tevékenységek. „Negyvennégy zalai településen élnek még olyan népművészek, kézművesek, akik megfelelő tudással tudnak részt venni a visszatanításban, szakkörök működtetésében – tájékoztat Devecz Zsuzsa. – Őket is »helyzetbe kell hozni« saját körzetükben, általuk is megismerni a környezetet és lakosságot. A 256 zalai település zöme kis lélekszámú, velük kell megtalálni a közös pontokat.”
A kis néprajzi tájegységekből indultak ki, mint amilyen Hetés és Göcsej. Az egyesület programjai is ezekre koncentrálnak, a hetési településekre például igyekeznek „visszacsempészni” a saját hajdani kultúrájukat, kézműves tevékenységüket. Szinte valamennyi helyszínen újratanításra van szükség, újra értékké kell tenni az értéket. Ezzel együtt elsősorban tanítás, amivel foglalkoznak, hiszen többnyire „nulla kilométeres” emberekkel van dolguk, bár akadnak még, akik nagyszülőktől származó emlékekkel rendelkeznek. Az újratanítás ugyanakkor esetükben azt is jelenti, hogy egyfajta szellemi örökséget igyekeznek materializálni, elsősorban a tárgyalkotók között kínálkozik erre lehetőség.
Igyekeznek szélesíteni a közeget, ahol a népi kultúrát újra a mindennapok részévé lehet tenni. Az utóbbi években egyre többen költöznek az Őrségbe, Zalába, ezeket a „gyüttmenteket” pedig sok esetben jobban érdekli a zalai kultúra, a közösségi munka, mint a helyieket. A „kereslet” azonosítása az egyik legfontosabb tényező. A hálózati partner korábbi programjai között népszerűbbek voltak a nyári alkotótáborok, a hosszabb képzések. Mostanában a rövidebb projektek mennek, ahonnan a résztvevők lehetőség szerint kész tárgyakkal térhetnek haza. Vagy olyan programok, amelyek beilleszthetők egy-egy települési rendezvénybe, az ilyen találkozások nyomán kedvet kapva már sokan keresik a hosszabb, alaposabb képzéseket. A fiatalok számára az is fontos, hogy lehetőleg látható legyen a várható végeredmény, hogy milyen készségeket és kompetenciákat tudnak megszerezni a képzések során. Az új kezdeményezések esetében az is cél, hogy egy idő után az önkormányzatok karolják fel azokat, a hálózat lehetőségei és emberállománya ugyanis véges kapacitású.
„Sokáig még a néprajzos szakmában is tartotta magát a nézet, miszerint Zalában nincs semmi felgyűjteni való. Azért dolgozunk, abban bízunk, hogy rövid időn belül Zala megyét úgy kezdjék felfedezni, mint annak idején Erdélyt. Olyan, elsősorban tárgyi értelemben vett népművészeti értékek léteznek mifelénk, amelyek még nincsenek benne az országos köztudatban. Szeretnénk ismertté tenni a göcseji parasztpolgár viseletet, amelyhez eddig nem nagyon nyúltak hozzá, mivel nem tipikus parasztviselet. A zalakomári gyöngyös neccviseletet még a gyöngyös szakemberek is kevéssé ismerik, erre oktatásokat is készülünk rászervezni. A hetési szőttes sincs felgyűjtve. Sok felgyűjtendő, feldolgozandó, rendszerezendő és közzéteendő értékünk van, amelyeket a hálózati munkába is be akarunk hozni. Ennek megfelelően sok a teendőnk is” – sorolja Devecz Zsuzsa.
Hangszersimogatás
A csíkszeredai székhelyű Erdélyi Magyar Népzenészek Egyesülete az erdélyi hálózat fontos stratégiai partnere. Elnöke, Molnár Szabolcs zenészként már régóta „képben van”, hiszen évek óta ők szervezik az erdélyi táncházzenészek találkozóját, ami a nemcsak az erdélyi táncházmozgalomban vált jelentős fórummá.
„Már jóval korábban, 2013-ban szóba került a hálózat kialakítása. A rendszer felállítása után negyedmagammal – Kovács Annamária, Vass Attila, Orendi István társaságában – két éven át alkalmazottként dolgoztam a hálózatban, ez idő alatt sikerült elindítani az akkreditált képzéseket vagy az Erdélyi Táncháztalálkozót” – hangzik a rövid eredettörténet. A zenész Molnár Szabolcsnak korábban is több előadási alkalmat biztosított a Ház, de az együttműködés a hálózat létrejöttével vált látványosabbá. „A hálózat megalapítása időszerűnek mondható. Újabb szint a negyven éve működő táncházmozgalom történetében. Segítő szándék a jobb működtetés érdekében, hiszen nem lehet mindent a harminc évvel ezelőtti recept szerint csinálni. Új kihívások, a virtuális világ hasznosítása, helykeresés a programdömpingben” – sorolja a hálózat kínálta lehetőségeket Molnár Szabolcs. Nem szabad azonban elfeledni, mondja, hogy a táncház eredetileg szórakozási forma volt, és ezt a szerepet a továbbiakban is meg kell tartani. Aki belekóstol, annak ugyanolyan szórakozási formává válik, mint a régiek számára, a táncházas társaság pedig többnyire jó szokott lenni.
A népzenész egyesülettel működtetett stratégiai partnerség a romániai körülmények közötti törvényességi útkeresés jegyében is zajlik. De érvényes ez mind a tíz erdélyi partneregyesületre, köztük olyanokra is – a válaszúti Kallós Alapítvány, a nagyváradi Csillagocska –, amelyek korábban is jelentős eredményeket tudtak felmutatni a népi kultúra ápolása terén. Az Erdélyi Hagyományok Háza létrejötte újabb szintet jelent, a több alkalmazott több programot is eredményez. Miközben nem kell újra feltalálni a meleg vizet, „mindössze” a meglévő dolgokat kell továbbfejleszteni. Az Erdélyi Magyar Népzenészek Egyesületének elnöke a Táncoló és Zenélő Székelyföld programot, a három székelyföldi megyében ugyanabban az időpontban zajló tematikus fellépéseket emeli ki. A koronavírus-járvány alatt elindították a Hangőrzők elnevezésű sorozat, ami 59 gyerekkel, fiatallal készített videóklipet jelent, ezeket az Erdély TV sugározza. Az ötlet továbbfejlesztése zenekarok bevonását is jelenti. Úgynevezett hangszersimogatókat is tartottak iskolákban, nagy igény van ezekre a kezdeményezésekre.
Telt házas népi kultúra
Balla Ferenc, az Erdélyi Hagyományok Háza (EHH) Alapítvány kuratóriumi tagja szerint az általa igazgatott nagy presztízsű Kallós Alapítvány nem tekinthető a hálózat tipikus elemének. A válaszúti alapítvány régóta együttműködő partnere a Háznak, ezért aztán a stratégiai partnerség nem hozott nagy változást az életükben, a felgyűlt anyag tudományos feldolgozása, visszatanítása, a nagyobb tudás azonban a Kallós tevékenységének szintjét is jelentősen emelte. Mindenekelőtt azzal, hogy a tudás-visszahozatal minden korábbinál fejlettebb szakmai-infrastrukturális hátterét biztosítja.
Még ha ma is Erdélyben létezik a legtöbb, a népi kultúrát a maga autentikus formájában őrző falusi közösség, mindez meglehetősen szétdarabolt formában létezik. E mozaik összerakását, keretbe foglalását biztosítja az EHH. A partnerek helyileg korábban ismertek voltak, ezért aztán az EHH megjelenése ezek „hegemóniájának” megkérdőjelezését is üzenhette volna. Sikamlós pálya, de a Hagyományok Háza akkreditációs potenciálja, a szakmai háttér révén egyértelműen bebizonyosodott, szükség van rá annak érdekében, hogy a „terepen” dolgozók jól tudják végezni a munkájukat. E koprodukció eredményeként jött létre például a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem keretében a táncművészeti kar. Az alulról szerveződő folyamatok intézményesítése pedig önmagában nem rossz, de nagyon fontosak az arányok.
Talán nem indokolatlan a kérdés: miért nem a névadója révén nagy tekintélynek örvendő válaszúti alapítvány a hálózat erdélyi központja? „Ismernünk kell a saját korlátainkat – zárja rövidre a kérdést Balla Ferenc. – Önmagában is kihívás a hatalmas Kallós-hagyaték tisztességes ápolása, feldolgozása, közkinccsé tétele. Se emberi, se anyagi kapacitással nem rendelkeztünk a tevékenység további szélesítésére, bőven elég az a típusú tevékenység, amit végzünk.”
A hálózat hasznát elsősorban a mindkét irányba zajló nagyobb mennyiségű információcserében, a tevékenység összefésülésében, az emberállomány bővítésében látja. Korábban egy sor tevékenységet akkor is kellett művelniük, ha arra épp nem volt pénz – ezekhez nyújt segítséget, plusz stabilitást a hálózaton keresztül a Hagyományok Háza. Felbecsülhetetlen szakmai segítség érkezik a néprajz anyagokhoz, háttérhez, archívumhoz való hozzáférés tekintetében, de ugyanez visszafelé, a Mezőség irányából is érvényes.
A hálózat az alulról érkező, önkéntes alapú szerveződés, munka szakmai támogatását is jelenti, szükség esetén akár anyagi értelemben is. Nagyon oda kell figyelni azonban, hogy az arányok ne boruljanak fel, megmaradjon a tömegbázis. Hiszen Európában sehol nincs olyan, hogy egy rurális kultúra urbánus közegbe épüljön be, hogy a népi kultúra a 21. században ilyen mértékben képes legyen megszólítani az embereket: kézművestől mesetáborokig minden telt házzal működik, a Kárpát-medence tele van hasonló kezdeményezésekkel. Talán soha nem művelték annyian a magyar kultúrát, mint ma. Ezt valóban meg kell megtámogatni, de nem szabad rátelepedni. A hálózat ezt is képes segíteni a meglévő szervezetek további képzésével.
Balla Ferenc új kezdeményezésekről is beszámol: nagyobb magyar településeken bevezették például, hogy péntek délutánonként egy-egy zenekar beült a helyi kocsmába, és estig helyi muzsikát muzsikál. Az emberek jól fogadták a dolgot, a vírusjárvány sajnos ellehetetlenítette az ötlet megvalósítását, de készülnek a felújításra. Az elmúlt két évben a kézműves mesterségek, a népdaloktatás is hasonló sorsra jutott. A népi kultúra ugyanis alapvetően olyan dolog, hogy hiába van jelen a virtuális térben: a néptánc például egyértelműen emberi kontaktust feltételez. Ám a két módszer ötvözését sem szabad elvetni, az online felületek elsősorban a kedvcsinálásban segíthetnek. A válaszúti múzeum virtuális bejárásának lehetővé tétele például nem tartotta távol a látogatókat, sőt.
Új csapásirányok
A felvidéki hálózatvezető, Farkas József évek óta ingázó üzemmódban él. A Hagyományok Házának alkalmazottjaként a Corvin téri központ és a 2017 óta stratégiai partner, a füleki székhelyű Élő Hagyomány Polgári Társulás között félúton fogja össze a három másik felvidéki kollégájával közös munkát. A Szlovákiai Magyar Folklórszövetség ügyvezető igazgatójaként már 2000-2001-ben elindította az öt szemeszteren át zajló alapfokú néptáncoktatói tanfolyamot – ami népi játék foglalkozásvezetői tanfolyam volt igazából –, amivel némileg megelőlegezték a hálózat mai tevékenységét.
„Kitűnő lehetőségnek tartottam, amikor 2017 januárjában Kelemen László főigazgató megkeresett, hogy összeáll a régóta tervezett hálózat – idézi fel a kezdeteket. – Rögtön elkezdtem keresgélni azokat a kollégákat, akikkel szót értek. Három nagy csomagban gondolkodtunk: gyűjteményezés, oktatás, a rendezvények fenntarthatóvá tétele. Tulajdonképpen szabad kezet kaptunk, természetesen a Házban megfogalmazott irányelvek figyelembe vételével.”
Tizenkilenc szakmai partnerrel dolgoznak, miután négyen sem szakmailag, sem területileg nem tudják lefedni a tevékenységet. Úgy véli, a legnagyobb hiányosságok az oktatás terén jelentkeznek, hiszen a Magyarországon több mint két évtizede elindított művészoktatási rendszer sehol máshol nem létezik. Az új csapásirányok egyike ezt a helyzetet célozza: a nyitrai Konstantin egyetem közép-európai tanulmányok karával közösen 2019 januárjától elindították a néphagyomány az oktatásban elnevezésű szakot. 2021 tavaszán az egyetem tudományos tanácsa elfogadta a Farkasék által kidolgozott, négy modulból álló aktualizált tantervet. Úgy tartja, ily módon nagyon jó tanárokat nyertek, akik együtteseket vagy kézműves tevékenységeket vezetnek. Szlovákia hét városában elindult tanfolyamként a népzenei műhely, a vonósképzés, illetve kézműves foglalkozások. Évente népzenei mesterképzéseket tartanak, hogy a fiatalok ne csak a saját tanáraiktól tanuljanak, hanem szélesebb kitekintést is nyerjenek, elsősorban a felvidéki tájegységek jobb megismerése érdekében Bodrogköztől a Csallóközig.
Mivel Felvidéken leginkább a kézművesség szorult megerősítésre, 2018-ban létrehoztak egy kézműves szövetséget, ennek motorját a hálózat jelenti. A gombaszögi nyári táborban felépítettek egy tánccsűrt, a Folkszöglet azóta a tábor egyik legnépszerűbb programhelyszínévé nőtte ki magát. Abszolút szlovákiai premierként oktatófilm-sorozatot készítenek Felvidékről, az Ipoly-mentéről szóló már elkészült. Igyekeznek megteremteni a szakirodalmat a képzésekhez, gyerekjáték-adatbázist. 2018-ban elindították egy elbeszélő történelem-sorozatot, 22 nagyinterjú készült meghatározó emberekkel a felvidéki néptáncmozgalom történetéről. Ebből három részes dokumentumfilm is lesz.
Miközben bizony sok esetben ellenszélben kell dolgozniuk. A képzések akkreditációja érdekében több mint egy éven át tartó procedúrát vittek végig, azóta is együtt dolgoznak a műfajban nagy tapasztalattal rendelkező Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségével és a Comenius Pedagógiai Intézettel. Két év után azonban a szlovák szaktárca eltörölte a korábbi határozatokat, ma nincs magyar nyelvű akkreditált népikultúra-képzés Szlovákiában.
Az egyetlen kapaszkodó
Kárpátalján ma nehéz jövőről beszélni. A két éven át tartó Covid-megpróbáltatás után háború teszi próbára az ott élőket, illetve a Hagyományok Háza-hálózat ott dolgozó munkatársait. Pedig 2022 elején még jelentős fejlődési perspektívákról beszélhettek, januártól két próbaidős kollégával bővült az addig három személyes állomány, tájékoztat Pál Katalin kárpátaljai hálózatvezető. Ő és a férje huszonkét éven át Kárpátalján dolgoztak, megalapozták a népzenei és néptáncoktatást. A 2017-ben elinduló mentorprogram keretében egyre több együttes kapcsolódott be, korábban magyarországi oktatók mentoráltak havi rendszerességgel egy-egy csapatot. Mindez 600 fiatalt érintett, akiknek képzése azonban 2021 során szinte végig online módon zajlott. Az állománybővítés nyomán a plusz két fő kézművességgel, viseletvarrással, illetve néptáncképzéssel foglalkozik.
A folyamat Kárpátalján indult a legmesszebbről. A hagyomány és a gyerekanyag megvolt, ám a megfelelő szakemberek kevésbé. Pál Katalin és férje 25 éve működtetnek egy népzenei tábort Péterfalván, gyakorlatilag onnan indult a kárpátaljai „revival”. Hét éve fiuk, Pál Istán Szalonna hangszeres mesterképzést indított el. A hálózat megjelenésével óriási fejlődés indult el, ma hét állandó táncházzenekar működik a 175 ezres magyar közösségben. Ez azért is hatalmas eredmény, mivel Kárpátalján hajdanán bálok voltak, különböző alkalmakhoz kötődő rendezvények, de táncház nem, azt meg kellett honosítani.
Most a kézművesség erősítése az elsődleges feladat. Idén március 19-én indult volna egy képzés, amelyet azonban a háború miatt el kellett napolni. A Hagyományok Háza koordinálásával e tevékenység állandó helyszínei az egyházi iskolák, ahol rendszeres óraként vezették be a kézművesség oktatását. Nulla kilométerkőtől indultak, hiszen mindenekelőtt azokat az öregeket kellett megkeresni, akik még gyakorolják a hagyományos mesterségeket. Híresek a beregi szőttesek, szövőasszonyaik, akárcsak a keramikusok és bőrdíszművesek is. Vannak, akik csak kereskedelmi céllal dolgoznak, de olyanok is, akik ezzel párhuzamosan hajlandók oktatni is.
A képzések akkreditálásának lehetősége egyelőre fel sem merül, a táborokban a pedagógusoknak szerveznek továbbképzést valamennyi népi műfajban, ezek elvégzéséről tanúsítványt is kapnak a résztvevők. A cél, hogy minél többen túllépjenek a hobbidimenzión. A 2020 őszén indított viseletvarró tanfolyam „terméséből” két munka is került a békéscsabai országos kiállításra. Pedig nincs könnyű dolguk, régi fotók alapján kénytelenek újraalkotni a hajdani viseletet.
Érdeklődés van, kérdés, mit enged meg a jövő. „A népi kultúra lehet az egyetlen kapaszkodó az otthon maradóknak” – sommáz Pál Katalin.
Csinta Samu, FolkMAGazin, 2022/2, XXIX. évf. 2. szám
