Az első koncert
2015 január végén neveztek ki megbízott igazgatónak. Már május 15-én, mindössze négy hónappal később, a KOLO-napon - amelyet minden évben az együttes alapításának napján ünnepelünk - egy teljesen új szemléletben mutattuk be a koncertünket. Eredeti rendezői koncepcióval vezettük be a néptánc-, népdal- és népzeneművészet koncertbemutatóját. Bevezettük a videóbejelentést, az eredeti fénytervezést, az új színpadi elrendezést és ami a legfontosabb, az újragondolt repertoárt, amely régóta nem látott koreográfiákat is tartalmazott. Ezeknek a változtatásoknak kettős céljuk volt - először is, saját táncos tapasztalataim és képességeim által ösztönözve kívántam a Kolo repertoárt korszerűbbé tenni. Másrészt azonban minden változtatásnak, új ötletnek és megoldásnak összhangban kellett lennie a Kolo szellemiségével. Az első másfél év során az összes újdonság gyűjtőneve az évad címében foglaltatik össze: "A hagyomány jövője".
A videós bejelentések ötletét saját táncosként szerzett tapasztalataimból merítettem. 22 éves táncos pályafutásom alatt a szükséges elméleti ismereteket a koreográfiákról, régiókról, történelmi tényekről, vagy bármilyen információt az éneklés/tánc/előadás módjáról, a zene, a jelmezek stb. stílusáról ritkán, vagy egyáltalán nem kaptam meg. Logikus volt arra a következtetésre jutni, hogy ha én magam nem vagyok tisztában ezekkel a részletekkel, akkor a közönség szintén biztosan nem lesz. Pedig ha megismertetnénk velük a számukra előadott táncok és dalok eredetét, az az ismeretség és a közelség új dimenzióját kínálná számukra a művel, és ennek kiterjesztéseként magával az együttessel kapcsolatban. Az ismeretek mélysége az, ami tartós köteléket teremt köztünk és a nézők között - ez az, ami erősítené a márkánkat. Kiderült, hogy a KOLO táncosainak nincs részletes rálátása a koreográfiákra. Elismert szerbiai színházi- és filmszínészek segítségével a közönség autentikus, tömör módon megismerhette az adott koreográfia szerzőjét, a jelmezeket és a társadalmi körülményeket, amelyek között a koreográfia született. Esztétikai szempontból mind én, mind a kreatív csapat döntő fontosságúnak tartotta, hogy mindezt, korhűen, a jelmezek tekintetében semlegesen, csupán környezeti hanghatásokkal kísérve fekete-fehér képekké alakítsuk át. Ez a fajta minimalizmus kiemelte az üzenet tartalmának jelentőségét. Egyúttal közvetítette a kulturális örökség mélységét és fontosságát, amelyet azon műalkotások kulturális öröksége jelent, amelyek előadásának megtekintésére készültek. Magát az előadást tekintve a bejelentések szünetekként is működtek az egyes koreográfiák között, amelyek gyakran vizuálisan és hallhatóan is figyelemfelkeltőek voltak. Ezek a szünetek a darabok közötti "frissítő" szerepét töltötték be, és egyben az utánuk következő darabokat is bejelentették. További két dolog volt fontos azzal kapcsolatban, hogy a bejelentésekben a nézők számára jól ismert színészek szerepeltek. Először is, a műsorunkban való részvételük növelte a műsor művészi súlyát. Hitelességük a közönség körében asszociáció révén magához az Együtteshez kapcsolódott. Azzal, hogy televíziós sorozatokból, filmekből, színházakból és reklámokból jól ismert személyiségek "támogatják" a KOLO-t, az együttes hírneve is javul. Így azt az üzenetet közvetíthetjük, hogy nem csupán egy olyan együttes vagyunk, amely a múltat "őrzi" a feledéstől, hanem egy olyan kulturális intézmény, amely jövőbeli ambíciókkal rendelkezik. És még egy másik, sokkal fontosabb dolog: megjelenésük lehetővé tette számunkra, az együttes kreatív csapatának, hogy könnyebben "elősegítsük" a műsor és maga a szervezet korszerűbbé tételének folyamatát. Ha az ország egyik legnépszerűbb színésze egy olyan koreográfiát jelent be, amely nem szigorúan "hagyományos", a közönség könnyebben elfogadja a változást, mintha a darabot mindenféle bejelentés és előkészítés nélkül adnák elő.
https://www.youtube.com/watch?v=AmM1OTOzclI
INNOVÁCIÓK
Hivatali időmet az Együttes modernizálásának és korszerűbbé tételének kívántam szentelni. Szerbia az ellentmondások társadalma. Egy olyan társadalom, amely elkötelezett a történelme és öröksége iránt, ugyanakkor a modern trendek rabja. Ez sem csak egy adott korcsoportra vonatkozik, hanem a lakosság egészére. A fiatalok ugyanúgy rajonganak a szerb mítoszokért, mint az idősebbek, de Szerbiában gyakorlatilag már majdnem két évtizede mindenkinek van mobiltelefonja. Ezt egyszerre láttam problémának és potenciális lehetőségnek. A mi közönségünk, mint minden hagyományos művészeti együttes közönsége, valóban idősebb, de a táncosok és zenészek meghallgatásán mindig sokan megjelennek. Amatőr kulturális-művészeti társulatok Szerbia szinte minden részén, a magasabb szinten urbanizáltnak tartott nagyvárosokban, mind a hagyományos művészetekkel és kultúrával közvetlenebb kapcsolatban álló kisebb közösségekben megtalálhatók.
Már a kezdetektől fogva világos volt számomra, hogy néhány változtatást kell bevezetni az Együttesben. A működés, a munka és a kreativitás módjában bekövetkező változásokat belülről volt szükséges megvalósítani. Meg kellett változtatni az együttes kultúráját, hogy korszerűvé tegyük és a 21. századba vezessük. Ezért érkezésem után nagyon hamar bevezettük a klasszikus balett, a kortárs tánc és a színjátszás órákat. Nem ésszerű elvárni egy művésztől, hogy éveken át újra és újra ugyanazokat a lépéseket, ugyanazt a programot ismételje, majd egy nap csak úgy megjelenjen valaki, aki azt mondja, hogy “meg kell változniuk”. Sokkal inkább arra volt szükség, hogy előbb bővítsük tapasztalataikat az előadóművészet területén, amelyekkel együttesünk tagjai korábban nem kerültek kapcsolatba, mielőtt arra kértük volna őket, hogy fogadjanak el újításokat a program tekintetében. Tapasztalatom szerint a puszta "mélyvízbe dobás" hozzáállás szinte mindig negatív következményekkel jár. Fokozatosan, lágyan terelni az érintetteket az ismeretlen vizekre az, ami lehetővé teszi, hogy először kezdjék el jól érezni magukat, mielőtt egyáltalán elkezdenének dolgozni és alkotni. Szükség volt arra, hogy készségeket és tudást kínáljunk nekik ahhoz, ami előttünk állt.
Ezeknek a változtatásoknak a lényege az volt, hogy a táncosok és a zenészek minden egyes koreográfia mögött megismerték a hátteret és a történetet, még ha azokat magunknak kellett kitalálniuk ahhoz, hogy ez világos legyen számukra, mert ha eleve fogalmuk sincs arról, mit csinálnak a színpadon, akkor a biztosan a közönségnek sem lesz, és az egész műsor csak a technikai kivitelezésről szólna, ami csak egy kicsit jobb vagy egy kicsit rosszabb lehet, de a nézőkre tényleges hatást nem gyakorolna.
A VAJDASÁGI CIGÁNYTÁNC VIDEÓJA
Az együttes belső működésével párhuzamosan úgy döntöttem, hogy változtatásokat vezetek be a KOLO közönséggel való kommunikációjában. Összeállítottam egy kreatív csapatot, akiknek az volt a feladata, hogy világszerte népszerűsítsék az Együttest. Az elmúlt néhány évben az Együttes felismerhető és innovatív kommunikációs módjában, vizuális identitásában és márkaépítésében az említett csapat munkássága tükröződik. A KOLO jelen van az összes közösségi médiában, többé-kevésbé napi rendszerességgel posztolunk tartalmakat, ezzel egyszerre erősítve kapcsolatainkat meglévő rajongóinkkal és elérve új rajongóinkat. Az említett csapat kiépítése hosszú távon is nagyon pozitív eredményekkel járt, hiszen amikor a járvány lesújtott, a csapat léte lehetővé tette számunkra, hogy szervezetként továbbra is jelen legyünk a nyilvánosság előtt, és fenntartsuk a kapcsolatot a közönségünkkel.
De térjünk vissza az első évadhoz... Október 1-jén, az évadnyitón a koncert koncepciója megváltozott. Az egész együttessel együttműködve úgy döntöttem, hogy megváltoztatjuk a közönség előtti bemutatkozás módját. Már évek óta mindenki tudta, hogy mire számíthat a KOLO-tól, hiszen az előadások mindig ugyanolyanok voltak. Ez a megközelítés bizonyos értéket képvisel, mivel kiemeli az együttes állandóságát és az általa képviselt örökséget, de egyszerűen eljött az ideje, hogy másképp szólítsuk meg a közönséget, hogy valami újat kínáljunk nekik. Ezen az október 1-jén a koncert három részre oszlott: az első, egy standard táncos rész, hasonlított arra, amit a közönség már a KOLO-tól a megszokott módon elvárt. A második, énekes rész hagyományos, kórus és kortárs stílusú dalok előadásából állt. Ekkor mutattuk be Ana Ćurčin MADÁR, MADÁR (SWALLOW, OH SWALLOW) című hagyományos dalának feldolgozását.
https://www.youtube.com/watch?v=o2wTZaKVjjE
De a koncert fordulópontját, ami valójában a KOLO jövőjét vetítette elő, a kortárs szerzők zenéjére készült koreográfiai darabok: Aleksandar Sedlar "Szerb álom (A Serbian Fantasy)" és Konstantin Blagojević "2. balkáni szimfonikus tánc” című művei képviselték.
A hagyományteremtés igénye vezetett el ahhoz az ötlethez, hogy a hagyományos népzene által inspirált zenére, rengeteg felismerhető motívummal, kortárs zeneszerzők és koreográfusok közreműködésével új koreográfiákat készítsünk, különös figyelmet és jelentőséget tulajdonítva a jelenkori jelmezeknek. A SZERB ÁLOM című, Bojana (Mišić) Robinson koreográfiájával készült művet Strahinja dolgozta ki. Ezt a harmadik részben, a fináléban mutatjuk be, amely a jól ismert "Niš fürdőnek meleg vize (Niška banja, topla voda)" című dalt tartalmazza. Azt volt a célom, hogy a jelmez kortárs legyen, bemutatva a közönségnek, aki soha nem várt tőlünk ilyesmit, hogy nemhogy nem tagadjuk meg a hagyományt, hanem azt „a saját testünkre varrattuk”, és a szerb „jelek” stílusú mellény motívumain keresztül sugározzuk, amit testszínű kombinékkel kombináltunk, így az összhatás tetovált meztelen testekre hasonlít.
Ez már egyfajta előképe volt annak, amit manapság csinálunk, vagyis az együttes átalakulásának egy olyan tánctársulattá, amely képes egyrészt hagyományos, énekstílusok szempontjából igényes műsort előadni (azóta spirituális zenével is kiegészítetve), másrészt kortárs megközelítésben, a hagyományt úgy értelmezve előadni, hogy az megmutassa, mit jelent számunkra a jelenkorban. Ennek a megközelítésnek a motivációja az alkotás kreatív és művészi igényéből fakad. Hogy ne legyünk egy olyan generáció, amelyik nem ragadja meg a lehetőséget, hogy valami sajátot hozzon létre, ahelyett, hogy csak reprodukálná a hagyományokat. A "stafétabotot", amelyet átvettünk, egy nap minden bizonnyal továbbadjuk, de azzal a kívánsággal, hogy hozzáadjuk annak a korszaknak az értékeit, amelyben élünk és dolgozunk.
Mindezek és sok egyéb más változás mögött, amelyekről később még szót ejtek, nem az a cél, elképzelés vagy vágy húzódott, hogy a KOLO-t valami felismerhetetlenné változtassuk: épp ellenkezőleg. Mindezen döntések mögött az a gondolat áll, hogy a KOLO-t modernizálni és korszerűvé kell tenni annak érdekében, hogy küldetésének és jövőképének hű maradhasson, mint Szerbia kulturális identitásának egyik pillére, a hagyományos örökség és a művészetek őrzője. A 21. században ez nem érhető el úgy, hogy úgy nézünk ki, úgy cselekszünk és úgy lépünk fel, mintha még mindig a 19. században lennénk. A nosztalgia önmagában erős, de korlátozott vonzerővel bír. Meg kellett változtatni azt a kontextust, amelyben ezt a hagyományt őrzik és közvetítik az új generációknak. A KOLO-nak mind formailag, mind tartalmilag meg kellett változnia ahhoz, hogy továbbra is képes legyen arra, amire eredetileg hivatott. Mind a formának, mind a tartalomnak változnia kell, mert a hagyomány nem kőbe vésett dolog. Nemzedékről nemzedékre adódik tovább, és e folyamat során változik, alkalmazkodik, átalakul. A hagyomány élő dolog, és rajtunk múlik, hogy megjelenítsük az életútját, megénekeljük és eltáncoljuk.
A CSÚCS
A CSÚCS abból az igényből született, hogy választ adjunk arra a kérdésre, hogyan lépjünk tovább. Hogyan építsük a jövőt, hogyan tervezzük meg a munkát egy olyan időszakban, amikor minden törékeny, hogyan újítsunk és maradjunk egyszerre hagyományosak. Szintén fontolóra kellett vennünk, vajon mindent láttunk-e már ebben a művészeti ágban, és milyen módon lehet elérni azt a célkitűzést, amit elképzeltem.
A csúcstalálkozó koncepcióját azért találtam ki, hogy ennek az újragondolásnak minden aspektusát lefedje: egyrészt elméleti-tudományos találkozó alapú konferencia, és alap a további kutatáshoz, valamint annak megvitatása, hogyan csinálják ezeket a dolgokat máshol, mik a tapasztalatok, és hová vezet minket az elmélet - mint támogatás és alapozás mindahhoz, amit cselekszünk.
A fesztivál részt formailag nagyon hagyományosan képzeltük el, de ami a tartalmat illeti, az elképzelés az volt, hogy a helyi közönségnek bemutassuk a művészetnek ezt az "ijesztő, új, radikális" megközelítését.
A csúcstalálkozó harmadik szegmensének egy műhelyt szántunk, mint a művészi szabadság felfedezésének és meghódításának terepét. De nem olyan térként, amelyben a drámaírók a táncosokkal és zenészekkel együttműködve "azt csinálnának, amit akarnak", hanem olyan fórumként, amelynek célja a művészek képzése lenne, és képessé tenné őket arra, hogy az együttes átalakulását véghezvigyék.
A csúcstalálkozó minden egyes évada, még ha elfogult is vagyok, több szempontból is abszolút sikert aratott. Az első néhány évad Belgrádban zajlott, a régióbeli partnereink együttműködésével és vendégszereplésével. Ezek alatt elsősorban a LADO Együttest, azaz a Horvát Állami Együttest, amellyel a KOLO a vezetésem alatt közel két évtizedes szünet után kezdte meg ismét az együttműködést. A LADO, a KOLO-val azonos utat követve - mindkét együttes próbálva modernizálni és újragondolni, hogy mit jelent a "hagyományos kultúra" - a TradicijaNova, ahogy a csúcstalálkozónkat elneveztük, szerves részévé vált. Az első, kezdeti lépések után Užicébe, egy közép-szerbiai városba, a hagyományos művészethez és kultúrához kötődő régióba szálltunk ki. És ott világosan látszott, hogy a "hagyomány jövőjének" fogalma a valóságban is megerősítést nyert. Pontosan ott bontakozott a Csúcstalálkozó minden szegmense - konferencia, fesztivál és műhely - a maga teljességében. Szinte dialektikusan, a fesztivál egyik évadáról a másikra - az egyiket még a világjárvány idején is sikerült megszerveznünk, bár korlátozott keretek között - egy olyan konzultáció zajlott le, amelyben a jövőről és a jól ismert anyagok hagyományos értelmezését tőlünk elváró közönséggel való kapcsolatunkról gondolkodtunk. De kiderült, hogy az új ötletekre, még ha nem is volt ennek tudatában, maga a közönség is vágyott.
Ez leginkább a Műhely példáján volt látható. A csúcstalálkozó minden egyes évadán a neves szerbiai színművészek a KOLO Együttes táncosaival és zenészeivel, de a fesztiválon részt vevő más együttesek tagjaival együttműködve egy-egy drámai-táncos-zenei darabot hoztak létre, amely a hagyományos motívumok, táncok és dalok radikális értelmezésén alapul. A Műhely minden évben a jövő és a hagyomány összefonódását képviseli, amely valami teljesen újat, egyedit, mást eredményez.
A VIDEÓ MŰHELYEK 4 ÉVADA
Hogy mennyire izgalmas és ismeretlen lehet ez a fajta munka, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy csak idén jöttünk rá, hogy minden alkalommal egy egész produkció új részét hoztuk létre. Jövőre, Újvidéken, amely 2022-ben Európa Kulturális Fővárosa lesz, a KOLO együttes saját maga által összeállított programja részeként egy olyan összevont produkciót adunk elő, amely az elmúlt évek során a Műhelyben létrehozott darabokból áll össze. Ez a hibrid darab egy újabb lépés a KOLO együttes átalakulásának és jövőjének építésének útján.
MÁNE
Most pedig elérkeztünk a KOLO együttes fejlődésének következő, természetes lépéséhez: a MÁNE együtessel való együttműködéshez. Tudatában annak, hogy helyi szinten nincsenek olyan szerzők, akik képesek lennének megvalósítani az elképzeléseimet - a rendezőknek nincs táncos tapasztalatuk, a koreográfusok alulképzettek és megrekedtek a hagyományokban, vagy épp ellenkezőleg, a modern tánc analfabéta változatai -, a MÁNE-val és Mihályi Gáborral való találkozás megvilágosodásként ért.
A szerző rendezői stílusa, hagyományról való gondolkodásmódja, szellemessége - ez volt az első alkalom, hogy hangosan kacagtam és nevettem egy táncos rendezvényen, ami számomra nagy dolog -, a felismerés, hogy az ő érkezésével ez az együttes pontosan ugyanolyan átalakuláson ment keresztül, mint amilyet én intim és intuitív módon a KOLO számára elképzeltem, valamint a csúcstalálkozón tartott előadása által is inspirálva, természetesnek tartottam, hogy a KOLO a jövő felé vezető útját azzal a személlyel és az együttessel karöltve folytassa, akik már ugyanebbe a "jövőbe" megérkeztek.
Úgy gondolom, hogy a lépések, a dallamok és a hangok már nem elegendőek ahhoz, hogy a mai nézők számára a hagyományt megmutassuk, hogy bevonjuk őket abba. Mindig is azt vallottam, hogy a hagyománynak két oldala van, egy szép - amit kizárólag a színpadon látunk - és egy másik, baljósabb, ami visszahúz minket. Mi az, amit népként a hagyomány részeként ápolunk, ami társadalmanként korlátoz bennünket? Mi az, ami belénk van kódolva, ami miatt még mindig rekorderek vagyunk a nők elleni erőszak, illetve a családon belüli erőszak tekintetében? A válaszok a hagyományos folklóranyagokban rejlenek, és nekünk, mint állami együttesnek kötelességünk, hogy rávilágítsunk ezekre a kérdésekre, hogy fókuszba helyezzük őket, hogy megkérdőjelezzük őket és válaszokat adjunk, vagy legalábbis feltegyük a kérdéseket. Ezért kapjuk a fizetésünket. Valamint azért is, hogy szembeszálljunk a mesterségünket követő siker imperatívuszával. Nagy küzdelem elmagyarázni, hogy a művészet hibákon és tévedéseken alapul, és hogy a tévedés nem probléma, ellenben az, hogy még csak meg sem próbáljuk, az az igazi tévedés. A helyi művészetek és művészek számára idegen a “talál-süllyed” hozzáállás, a felfedezés, a hibákon keresztül történő megoldáskeresés folyamata.
Gyakran vonok párhuzamot a színházzal, és azt állítom, hogy a mi művészetünk olyan, mint a színház művészete volt a 19. században, amikor a rendező szava volt a szent, az egyetlen igazság és az egyetlen út, amikor a rendező egyben teljes értékű szerző volt, és a színészek nem voltak mások, mint egyszerű munkások, akik végrehajtották a parancsait; az a vágyam, hogy a színházi folyamatokat, a szerzők közötti együttműködést, a próbatermeket átültessem a szimultán tánc, ének és zene művészetébe. Hogy a táncosok is megszólalhassanak, hogy a szerzők mellett felajánlhassák a hozzájárulásukat és felfedezhessenek a közös célok és az alkotótevékenység elérése érdekében. Milyen módon befolyásolja az összes résztvevő tehetsége és erőfeszítése a végeredményt? Nagyon fontos számomra az átalakulás, hogy az olyan projekteken keresztül, mint a Sólyomének (The Falcon Song), megtanítsuk a művészeknek az alkotói folyamatot, megidézzük a kreativitásukat, megszüntessük a koreográfus tekintélyétől való félelmet, és ehelyett elvárjuk tőlük, hogy, mint manapság a színészek, ők is aktívan kreatívak legyenek. A felsőoktatási intézmény hiánya nagy probléma, hiszen minden onnan indul - az oktatásból.
Mindezen okok miatt, mielőtt rátérnénk a kérdésekre és válaszokra, még egyszer szeretném meghívni Önöket a Sólyomének (The Falcon Song) premierjére, amely a KOLO együttes “hagyományok jövője” felé vezető útján egy új lépést jelent.
Az előadás a Magyar Állami Népi Együttes 70 éves jubileuma alkalmából megtartott Néptáncművészet és kulturális identitás című konferencián hangzott el a Magyar Táncművészek Szövetsége, a Hagyományok Háza és a Magyar Táncművészeti Egyetem közös szervezésében 2021. október 2-án a Hagyományok Házában.
