Köszönöm szépen!
Nagy megtiszteltetés nekem, hogy egyetlen zenészként szólalhatok egy jellemzően táncos konferencián, de talán az, hogy adminisztratív igazgatóként és a Magyar Állami Népegyüttesben pedig művészként is megnyilvánulhattam több mint tizenöt előadásban. Ez lehet, hogy feljogosít erre, hogy akkor itt, megszólaljak és köszönöm szépen a megtiszteltetést. Tekintve, hogy a zene az időigényes és nem lehet csak úgy kattogtatni, ahogy a képeket kattogtatják, ezért igyekszem a mondandómat rövidre fogni és inkább zenét hallgatni. Kezdettől fogva kérdés volt az, hogy a feltalált hagyományos népművészettel mit csinálunk, hogy hova kötjük. Ez Bartókék óta kérdés volt, Bartókék a magas művészetet közölték, miközben a népzenének, a hagyományos művészetnek természetesen van egy populáris lába is, tehát mindkét oldalra köthető és van hozzá mondanivalója. Akkor, amikor én idekerültem 2000 végén az Állami Népegyütteshez, akkor gyakorlatilag a Misivel együtt abban maradtunk, hogy igazából nem vagy-vagy, hanem is-is. Tehát mindakét irányt és ez a Bartóki három út örök igazságához tartozik, mindahárom irányt vinni szeretnénk, egyrészt szeretnénk, hogy ha a hagyományos folklór előadások tovább mennének a Magyar Állami Népegyüttesben, ezen kívül szeretnénk populáris irányba is mozdulni, tehát nyilvánvalóan a populáris teret is meg kell fognunk és ezen kívül pedig próbálunk csatlakozni a magas művészetekhez is. Ez az elmúlt 20 év ezt bizonyította, hogy ezek mind lehetségesek és a Magyar Állami Népegyüttes Mihályi alatti sikertörténete nem csak azért sikertörténet, mert az emberek ugyanúgy, ahogy a fák is, szeretik a változatlanságot és akkor tudnak jól kifejlődni, hanem azért is, mert az elkezdett és jó alapokkal rendelkező utakon a Mihályi Gábor vezetésével végig mentünk. Tehát ez itt benne van, hadd olvassak egy idézetet és az előadásomnak a gerince az Bartók. Azt mondja Bartók nekünk, hogy: „Hiszen minden művészetnek joga van ahhoz, hogy más előző művészetben gyökerezzék, sőt nem csak joga van, hanem kell is gyökereznie. Miért ne volna akkor jogunk a népi művészetnek is ilyen gyökértartó szerepet adni?” Tehát ezt a kérdést próbáltuk mi megválaszolni, ugye az első nemzedék itt a 70 éves Állami Népegyüttesben eleve már művészetet akart a hagyományos kultúrából létrehozni, a második nemzedék az az eredetit helyezte előtérbe és mi ugye pedig mindakettőt szerettük volna. Azonban ahhoz, hogy ne csak akarjuk, hanem tudjuk is, meg kellett tanulnunk nem csak a tiszta forrást, hanem a felépítményt is. Meg kellett folyamatosan tanulnunk az első generációtól is, hogy hogyan hozzák létre a művészetet, a társművészetektől el kellett tanulnunk, ők hogyan bánnak a hagyományos kultúrával, mint nyersanyaggal. Ugye a hármas utat most nem olvasom fel időhiány miatt, a Bartóki hármas utat. Mindenki megtalálja Bartóknak az 1931-es előadásában a Parasztzene hatása az újabb műzenére című előadásban. Röviden csak annyit, hogy a népdalt, mert ugye zenész vagyok és elnézést, hogy ezek ilyen példákat hozok, de remélhetőleg ez a társművészetek fele is ki tud sugározni. A népdalt foglalatba helyezzük, és elő- utójátékot csinálunk neki és színpadra állítjuk. A másik lehetőségünk az, hogy magunk írunk népdalszerű képződményeket. Ugye az elsőre egy rövid példát engedjenek meg, én ezt egy kicsit módosítottam, egy Bartók népdal feldolgozást fognak hallani. Parancsoljanak.
Nos, ugye volt egy csavar benne, amitől az egész maivá vált, ezt felveti az előadásmódnak és az előadásnak a kérdését is, miközben ott van az eredeti anyag és ott van a Bartóki feldolgozás is. Az idő rövidsége miatt engedjék meg, hogy két részbe osszam a mondanivalómat, az egyik részben zenei példákat szeretnék megmutatni, ahogy én csináltam ezt a Bartóki hármasutat, a másik részben pedig pont azért, mert nincs idő rá axióma szerűen hét pontot felsorolni a saját tapasztalataimból, talán megengedhetem ezt most már magamnak. Az elsőre szeretnék egy példát kérni, mehetünk tovább, Az első út. Bocsánat, tehát nem a Bartóki három példát szeretném, mert azt kihagyom, nincs időm rá, hanem a népzene, tehát a következő második mappába kérem az első zenét.
Azt hiszem a másolásnál össze-vissza keveredtek a dolgok sajnálom, tehát ki vagyok szolgáltatva annak, hogy ezeket most mind nem mutatom be, csak a Szarvaséneket szeretném, az Utolsó Szarvaséneket vetíteni, ebben megtaláljuk mindahárom utat, tehát hallani fogják azt hogy népdalszerű képződményeket írtam, ezen kívül egy olyan, a Szarvaséneknek a csúcspontját, azt a kórus- és szólórészletet, amiben a Dies irae dallam a minta a szép füves patakra és egy hagyományos erdélyi népdal keveredik össze, aztán hallani fognak utána pedig egy népdalszerű képződményt, amiben már teljesen szabadon használom a hangszeres népzenét. Kérem szépen akkor ezt levetíteni.
Azt hiszem, hogy a különben ezt csak úgy lehet megcsinálni, hogy a Magyar Állami Népegyüttesnek van a legképzettebb zenekara most Magyarországon, hiszen nyilvánvaló, hogy mind tökéletesen kell ismerni az összes ilyen jellegű stílust ahhoz, hogy egy zeneszerzőnek a munkáját abban a stílusban, amelyikben ő mondja, felöltöztessék. Nos, axiómákat a saját magamnak készült axiómákat ígértem most ugye a végére. Először is hetet, számomra az eredeti mindennek a kiindulópontja, az origója. Ez azonban nem jelenthet kritikátlan átvételt vagy ortodox ideologikus bezárkózást, ellenkezőleg nyitott szemű rácsodálkozást újra és újra arra a kincsre, amely olykor érdemtelenül ránk maradt. Mindenkinek joga van azonban saját művészi kifejezésének érdekében innen erre vagy arra elkalandozni, de mindig vissza-vissza kell térni, mint ama kereszteződéshez, ahonnan az összes út elindult. Másodszor a folklór mindennemű felhasználásának alapja annak minél tökéletesebb ismerete. Az elmúlt 60 évben számtalan zeneszerző indult el deklaráltan, például a Bartók által felvázolt utakon, anélkül, hogy a Bartók által is szükségesnek tartott útravalót az alapos népzenei vagy akár néptáncos tudást megszerezte volna. Elrettentő példák vannak eltemetve a magyar rádió archívumában az előző 50 év terméséből, feldolgozások alcímmel, melyeket ma a kutya sem hallgat meg, de még ma is hallunk, látunk olyan világzenei vagy néptánc alapú produkciót, mely néhány taktusa után világossá válik, hogy készítőinek nem sok fogalma van, mihez nyúlt, vagy ami még rosszabb, nem is érdekli. Ezek az alkotók tudáshiányukat nagyon gyakran kompenzálják a nagyokra, többek közt a Bartók Bélára való hivatkozás. Harmadszor, semmi, még oly magas akadémiai tanítás sem helyettesítheti a helyszíni élményt. Bartók erről így ír: „Az én véleményem egyébként az, hogy akkor lehet csak igazán intenzív a parasztzene hatása valakire, ha az illető a parasztzenét ott a helyszínen a parasztokkal, közösségben átélhette.” Másszóval szerintem nem elegendő, ha csak múzeumokban elraktározott parasztzenével foglalkozunk, mert a lényeges az, hogy a parasztzenének szavakkal le sem írható, belső karakterét vigyük át a mi zenénkben, hogy átömlesszük belé a paraszti muzsikálás levegőjét. Nem elegendő csupán parasztzene motívumok vagy ilyen motívumutánzatok belé oltása a műzenébe. Ilyesmi csak külsőleges felcifrázáshoz vezetne. Negyedszer, minden folklórból táplálkozó alkotás eredendő hozzáállása az alázat kellene, hogy legyen, valahogy úgy, ahogy az indiánok tisztelték meg az elejtendő vagy elejtett vadat. Ez nem jelenti ugyanakkor a szuverén alkotói attitűd feladását, a szolgai utánzást. A megszerzett kritikus tudás és a saját szubjektív lelki berendezkedésünk, állapotunk, belső művészi érzékünk kell legyen művészetünknek az irányítója. Ötödször, minden művészeti alkotás a folklórból eredeztetett is, alapvetően az egyén szuverén, szubjektív és megismételhetetlen belső önkifejezése. A kollektív művészethez kollektívabb közösség kell. A művészetben már nagyon régen az alkotói egyéniségek törik az utat. A folklór maga művészet, mégpedig közösségi művészet volt. Azonban észre kell vennünk, hogy az alkotó egyéniség szerepe lett itt is az elsődleges. Azok az adat közül, akiket mestereinknek tartunk kivétel nélkül nagy egyéniségek voltak. Ma azonban Berecz András meséi jól lehet minden ízükben népmesék bővítettek, Bereczhez köthető, utánozhatatlan. Ifj. Csoóri Sándor Éri Péter pöncögős nótái a muzsikás együttesnél a Nem arról hajnalig vagy a Szomorú az idő, nem csak a kitűnő előadó dicséri, de benne van ezen emberek kreatív művészi lelkülete is. Hatodszor, a magas művészetben az írásbeliségnek köszönhetően az alkotás végleges és változhatatlan formában létezik. Beethoven Eroica szimfóniája akkor is remekmű, ha nem Karajan híres előadásában hallgatjuk. A népművészetben a szóbeliség szabadságának köszönhetően azonban az előadó szerepe központivá válik. Nem művészet például a széki gyűjtés egy-egy leírt darabja, jól lehet maga Lajta László nagyon pontosan lejegyezte, de művészet például a Csak azt mondd meg, jó galambom című nóta, amit Juhos Zsuzsa énekelt Lajta 1940-es gyűjtésében. Teszek még egy próbát, hátha sikerül, a nulladik példát szeretném, ha leadnátok.
Hetedszer, leszögezhetjük tehát, hogy attól, hogy a népzenék egy-egy darabját vagy folyamatát változtatás nélkül színpadra helyezzük, nem jön létre automatikusan új színpadi vagy zenei műalkotás, még akkor se, ha az egyes darabok önmagukban gyűjtésük pillanatában formaalkotásában az előadóknak köszönhetően zseniálisak voltak, ha eltekintünk az újabb előadók zsenialitásának kérdésétől, akkor először a saját képünkre kell formáljuk a rögzített anyagot. A formálás mind a tartalomra, mind a formára vonatkozik. Röviden, na, most a tartalomra és a formára nem térek ki. A zene gesztusrendszeréről ejtenék néhány szót, biztos vagyok benne, ugyanis ez a néptáncainak is hasznos lehet. Azt mondja Bartók: „Ha egy mély hangot leírok, aztán egy magasabbat, az már emelkedés. Ha egy magas hangot megütök, aztán egy mélyebbet, az már süllyedés. Az egyik okvetlenül a vidámság, a másik a csüggedés. A zene alapvető paramétereinek kihasználása, az alapelvek felismerése és használata kötelességünk. A makám felismerése, a törvényszerűségek felismerése, mert a törvényszerűségek között lehetünk mi is szabadok.” Ugye ezt szoktam hangoztatni, nem én találtam ki, hanem a Berecz Andris. A szabadság a magyar megszabni igéből származik. Kerítés nélkül nincsen szabadság. A szabályoktól való eltérés az mindig kiemelést jelent. Egy kicsit a vége fele a táncházmozgalom és minden mozgalom ugye a civil jellegével fakadóan mindig valami ellen határozta meg önmagát. Bartókék is különben a már parttalanná váló és egyre kommerszebbé silányodó magyar nóta ellen kerestek valamit, amivel a saját nyelvezetüket meg tudták újítani. Mi annak idején a táncházmozgalomban is az eredetit keresve, a gyökerek fele hatolva próbáltuk a lehető legpontosabban leprodukálni azt a kincset, amire rábukkantunk, ami Sebő elmondása szerint pont olyan modern, mint egy ligeti darab, hiszen nekik is az volt az élményük, mikor először meghallották ezt a mezőségi harmonizálást, hogy „Úristen, hát ez mi?” teljesen modernül hangzott. A művészet azonban mindig szintetizál. Mindig általánosít. József Attila írja: „Tehát a kiválasztott valóságrész, amikor a művésziség mozzanatába jut, megszűnik a valóság része lenni, mert a valóság egészévé válik.” Bartók: „Az előadás, az előadó fontossága, hangoztatói szinten a tematika fontosságát helyezik előtérbe” mondja ő, „A megformálás a tulajdonképpeni alkotás fontosságára nem is gondolna, márpedig a megformálás az igazi tehetség erőpróbája, ezért mondhatjuk, a népi zenének csak akkor van művészi jelentősége, ha nagy formáló tehetség kezében tud a magasabb műzenébe áthatolni és arra hatni. Tehetségtelenek kezében sem a népi zene, sem semmiféle más zenei matéria nem tehet szert jelentőségre, vagyis a tehetségtelenségen nem segít sem a népzenére, sem egyébre történő támaszkodás, az eredmény így is, úgy is semmi. A tárgyilagosság, amire Bartók Béla több írásában is felhívja a figyelmet az a szentimentalizmus hiányát jelenti a népdalok interpretálásában. Primitív, egyszerű formálásmódot, ezt nem úgy kell érteni, hogy valóban primitív, erről Balassa Péter írt egy hosszabb tanulmányt, amit ajánlok a figyelmükbe. Ez által levetkőzi a romantika túláradó, túlságosan személyes, érzelgős dinamikával és vibrátuval gazdagon spékelt előadói modorát, modorosságát. Visszautalva az elején, az előadásom elejére, akkor, amikor megvizsgáltam azt, hogy én mit tudok a Bartóki vagy Kodályi népdalfeldolgozásokhoz hozzátenni, vagy hogyan lehetne ezt ma bemutatni, akkor Kodály egyáltalán nem adta meg magát ennek. Bartókot viszont minden további nélkül lehetett akár egy gyerekhanggal előadni vagy a Herczku Ágival, aki megtanulta az eredeti dallamokat és azzal együtt adtuk elő a Bartóki kíséretet, nagyon szép eredménnyel. Kodályban, és bocsánat hogy ezt így mondom, ez egy saját tapasztalat megint csak, az alapvető tévedés a Kodályi feldolgozásokban az volt, hogy egy alapvetően poétikus, tehát költészet körébe tartozó műfajt, a népdalt dramatizálta és megpróbált dramatikus műfajokat létrehozni belőle, amihez maga a népdal az nem alkalmas, nem adja meg magát olyan könnyen. Tehát az előadóknál is én ezt tudom így végezetül mondani, hogy nagyon-nagyon fontos az, hogy magát a Mihályi Gábor is mondta, mi poézist csinálunk, nem pedig drámát és abból a poézisból lehetnek dramatikus élményeink természetesen, de a drámából poézist csinálni azt sokkal nehezebb. Köszönöm szépen, hogy meghallgatta, még sok minden mondanivaló lenne, de kellene időt szánni arra is, hogy beszélgessünk.
Az előadás a Magyar Állami Népi Együttes 70 éves jubileuma alkalmából megtartott Néptáncművészet és kulturális identitás című konferencián hangzott el a Magyar Táncművészek Szövetsége, a Hagyományok Háza és a Magyar Táncművészeti Egyetem közös szervezésében 2021. október 2-án a Hagyományok Házában.
