Először is nagyon köszönjük a meghívást és roppant nagy megtiszteltetés, hogy itt lehetünk és az Állami Népi Együttessel együtt végzett munkánkról beszélhetünk és azon belül is a látványról.
A mi előadásunk sokkal kevésbé lesz tudományos jellegű, sokkal inkább egy élménybeszámoló, ami arról szól, hogy hogyan tudunk együtt dolgozni ezzel a csapattal és mit jelent számunkra ez a munka. És akkor első körben én kezdeném, mert már 2004-ben történt az, hogy meghívást kaptam az Állami Népi Együttestől és hogy ez miért volt számomra meglepetés, ezért egy picit bemutatkoznék, én az Iparművészeti Egyetemen végeztem, ott ruhatervezést és textilszövést tanultam, és mint ilyen képzés részeként a néprajzból való inspirálódásnak a tanulmányozása természetesen az én életem része volt, de aztán elkezdtem jelmeztervezőként dolgozni és leginkább az innovatív és új utakat kereső színházi csapatoknál találtam otthonra és ehhez képest egyszer csak meghívást kaptam az állami népi együtteshez, ami hát… Mit keresek én itt? Egy kakukktojásként éreztem magamat, majd aztán láttam egyrészt ugye Mihály Gábor elmondta a koncepciót, ahogy ő a megszületendő előadást képzelte és láttam azt, hogy a táncosok azok gyakorlatilag autentikus eredeti archív felvételekről tanulták be a táncokat, a különböző táji egységek táncait a lehető legtermészetesebb értelmezésben akarták színpadra vinni és az volt a koncepció, hogy ez az archív világ jelenjen meg a színpadon, de azzal a feltétellel, hogy a kortárs ízlésünkhöz közelítsen. S akkor én gyakorlatilag azt csináltam, amit a táncosok is. Elkezdtem tanulmányozni az egyes tájegységeket és amit viszont a képzésemből hoztam, az tulajdonképpen Bauhaus analizáló szemlélet, ahogy elkezdi az ember a formákat tanulmányozni, absztrahálni, majd aztán szintetizálni, ahogy a minta kincset leegyszerűsíti foltokká, de megőrzi az eredeti sziluettet, arányrendszert, a szoknyák számát, amivel úgy éreztem akkor, hogy erőteljesen tudom szolgálni azt a tánctípust, amit színpadra akarnak vinni ezzel a vággyal és ezzel az egységgel igyekeztem megvalósítani ezt az előadást. Ennek a fényes látványtervezője Kovács Gerzson Péter volt és tulajdonképpen egy nagyon izgalmas összjáték alakult ki, mert a fényekkel, de az átvilágítható elemekkel, illetve a vetítéssel azok a vizuális hatások, amiket a fotókon, illetve az archív felvételeken érzékeltünk egy stilizált, de mégis tisztán rendben tartott szemlélettel tudott megvalósulni. És tulajdonképpen azt hiszem, hogy ez az egyik legfontosabb, amit el tudnék mondani, hogy amit itt tanultam, az a tisztelet a hagyomány iránt, viszont egyfajta önmagunkon való áteresztése és a kortársgondolkodásnak való megfeleltetése. Én azt gondolom, hogy ezen az úton indultunk el közösen és a következő munkák ezeknek különböző megvalósításai voltak, és ami miatt ez az előadás számomra is nagyon fontos, bár tulajdonképpen 2004-ben készült, tehát igazából idővel már rendkívül távol van tőlünk. Misi gyakran emlegeti, hogy komoly támadások érték ezt az előadást, sakkbábuként illették ezeket és mi ez a sok fekete-fehér, de a jelen pillanatban is játsszák még ezt az előadást és én azt gondolom, hogy egy olyan gondolkodást tudtunk itt megvalósítani, ami számunkra, vagy számomra továbbra is nagyon fontos lehetett. Ez tulajdonképpen egyfajta tisztelet volt a tánc iránt, a mozgás iránt és egy nagyon-nagyon letisztult szemléletmódot kívántunk megteremteni. Gyorsan végig megyek a képeken. Biztos lehet látni, akinek erre szeme és érzékenysége van, az tudja melyik tájegységet elemeztük és próbáltuk nagyon tisztán, letisztult formába odavarázsolni a színpadra. Amikor viszont együtt jelent meg a különböző tájegységek öltözéke a színpadon, akkor is meg tudtuk teremteni azt az egységet, és a mai visszaköszönő értékelésekből is azt látom, hogy igenis ahhoz, hogy egy fiatal generációt is meg tudjunk ezzel szólítani, kell az, hogy valamilyen szinten elmozduljunk és időként persze megidőzve magunk elé idézzük azt a népi hagyományt, ami az öltözékeken keresztül is megjelenik. A következő előadás a MÜPÁ-ba készült 2008-ban Labirintus címmel és itt azt hiszem egy óriásit léptünk, egy óriási vállalás volt felbuzdulva az előző előadáson egy olyan Bartóki szemléletet próbált az együttes mind mozgás, mind látványvilágban megjeleníteni, ami tulajdonképpen egy teljesen ellazult gondolkodásmódot idézett a színpadra és tulajdonképpen az éles kontrasztok használata, ami a korábbi előadásban is megtörtént. Itt egy sokkal elrajzoltabb, stilizáltabb, és a mai gondolkodásmódunkat megfelelő öltözékegyüttesekben valósult meg, a fények és a színek voltak igazán dominánsak. Olyannyira, hogy innovatív technikákat használtunk. A hatalmas kabátokba beleépítettünk LED fényeket, amik kívülről számítógépes vezérléssel gyakorlatilag a zene ritmusára tudtak felgyulladni és egyszerre az ég csillagos eget megidézni, egyszerre a város fényeit felidézni. Számunkra egy óriási lépés volt és én nagyon szívesen látnám újra ezt az előadást, nagyon kíváncsi lennék rá, hogy most hogyan tud megszólalni. Akkor azt hiszem, hogy egy picit ezt kimerem mondani, megelőzte korát és nem talált feltétlenül csak értő fülekre, viszont én úgy tudom, hogy külföldön nagyon sok helyen járt és nagyon-nagyon sok komoly pozitív visszajelzést kapott az előadás, de ez volt az, ahol úgy éreztem, hogy az a hatás, az az erő és energia, ami a néptáncba benne van és ahogy én látom a táncosokat az az elképesztő fizikai energia, hogy az megjelenik az tulajdonképpen valami egészen komoly kortárs látványvilággal került kontrasztba és a kontrasztnak a segítségével vált egészen komoly innovatív élménnyé, legalábbis számomra. Remélem, hogy ezzel mások is voltak így annak idején. A következő előadás, amiben közre tudtam működni, az Álomidő volt. Szintén a MÜPÁ-ban készült és ott egy komoly vetítéssel, illetve stilizált háttérvilággal tudott létrejönni az előadás, tulajdonképpen Kárpát-medence táncköreit dolgozta fel, s ennek megfelelően egy nagyon erős színdinamikát használtunk és enyhén és finoman a Balkáni öltözék elemekre utaltunk. Nagyon fontos és ennél az előadásnál talán rajzolódott ki leginkább, hogy az együttes táncvezényléséhez a variabilitás és az öltözékeknek az új meg új megjelenése az egy rendkívül gyors folyamat és nagyon gyorsan, nagyon kombinatív öltözködésekkel tudjuk ezt segíteni, tehát egy-egy szoknya lecsatol és a sokrétegű szoknya úgy tud átalakulni, hogy gyakorlatilag azt időben ne kelljen kivárni a nézőnek. Hatalmas csapat, tömeg öltözik át egy-egy mozdulattal, tulajdonképpen ennek a funkcionális fontosságára talán ez az előadás vezetett rá leginkább. Ahogy a színek kontrasztja, illetve a színek egységes világa megjelent, az vezetett tulajdonképpen tovább egy következő előadás, illetve bocsánat, ez csak egy nagyon pici epizód volt 2017-ben és ezt azért tartottam fontosnak megemlíteni Apám ablakából az ég című előadás volt Szabó Balázs rendezésével. Ez azért volt fontos előadás, mert kicsit kívülről jött egy inspiráció és azt a polgári világot próbálta az előadás megjeleníteni, amit tulajdonképpen a századfordulós elejeinktől származik az a vidéki, polgári létezés, amire még hatott a néptánc, de már sokkal átértékeltebb polgári öltözék rendszerbe tudott megvalósulni és azt a világot próbálták az öltözékek is meg a tánc egysége megvalósítani, ahogy a szépia fényképekről emlékezünk az őseink, a családi emléktárgyaink között őrzött fényképek hatására. Ez egy pici kis történet volt és nagyon szerettem, szívemhez nagyon közeli előadás volt. Viszont amiben már az a gondolkodás, amit azóta is én azt gondolom folytatunk, amikor Mihályi Gáborral közösen dolgozunk, az a Tánckánon előadás volt, ami 2017-ben született és ahol visszaléptünk talán kettőt-hármat is a látványvilág megalkotásában és azt gondoltuk és ezt most egy-két jelmeztervet is megmutatok, hogy ezek hogy születtek meg, hogy most elkezdünk fordítva gondolkozni, a sziluettet és a formavilágot egy kicsit egyszerűsítjük. Viszont a motívumot, azt mindennemű átértékelődés és átértékelés- és átrajzolásmentesen a tökéletes tisztelettel idézzük meg az öltözékekre és ehhez egy innovatív technikát használtunk. A lézervágást is próbáltam olyan helyekre elhelyezni az öltözékeken, ahol hagyományosan helye lehet a díszítésnek és tulajdonképpen azt hiszem, hogy itt kell elmondanom, hogy mennyire fontos az, hogy amikor egy korabeli elemet örökölt népviseletből ismert vagy akár tárgykultúrából motívumot az ember felhasznál, akkor azt tisztelettel tegye, és ne kerüljön át egy ilyen önmagáért szóló, átrajzolt és hivalkodó, mondjuk ki nevén, giccsbe. Tehát ez nagyon fontos célkitűzés volt, és éppen ezért a színvilágot továbbra is visszafogtuk, egyszerűsítettük, gyakorlatilag az elemeket tisztán és csak egy-egy ponton elhelyezve alkalmaztuk. Az öltözékekből megismert jellegzetességeket én értelmeztem és átalakítottam és így aztán tulajdonképpen megszületett egy stilizált jelmezvilág, ennek mutatok egy-két képét. Ez is egy nagyon izgalmas folyamat volt és hogy egy önkritikát mondjak, azt hogy ez a bizonyos technológia, ami rendkívül új és rendkívül izgalmas. Ez mennyire alkalmas színpadra és hosszútávon, erre egy jó példa az, hogy ezt az előadást úgy hoztuk létre, hogy ez párszor le fog vonni a MÜPÁ-ban. Most kísérletezünk és azóta is a leggyakrabban játszott előadása az együttesnek, úgy hogy most dolgozunk azon, hogy hogy lehet még tartósabban megalkotni ezt a technikát. Egy-két kép ebből nem tudom mennyire megy gyorsan. És akkor eljutottunk a 2018-as, gyakorlatilag a közelmúlthoz a Lisztmozaikok előadáshoz, amiben már Árvai György is bekapcsolódott, mint látványtervező, aki itt áll mellettem és most át is adom neki a szót.
Szóval Árvai György vagyok, én a Képzőművészeti Egyetemet végeztem látványtervező szakon és hát nagyon sok minden érdekel, ami az önkifejezéssel összefüggésbe hozható, zenével is foglalkozom és kísérleti színházzal is foglalkoztam, meg foglalkozom még talán egyszer, ezen a színpadon is szerepeltünk a 80-as évek végén, ez az érdekesség, de a munkánk között igazából vagy a munkáim, amiből a profizmusom van tényleg a díszlettervezés színházban, filmben egyaránt. Amikor Mihály Gábor megkeresett, akkor azt gondoltam, hogy ő valamit sejthet arról a gondolkodásról, amit én képviselek, ami egy nagyon erős személyesség. Tehát tőlem nagyon nehéz rendelni, énvelem olyan alkotók tudnak dolgozni vagy olyanok kérnek föl, akik rám is kíváncsiak egy munka során. Én amikor bekapcsolódok egy feladatba, akkor viszont roppantul nyitott szeretnék lenni, nagyon érdeklődő és nagyon összekapcsolni azt a szellemiséget, azt az agyat egy hullámhosszra hozni, abba a pillanatba engem már nem az érdekel, hogy én megvalósítsam magam, hanem hogy szolgáljak egy rendszert, úgy hogy én abban egy rendes pozíciót foglalok el egy én mindenkit tisztelek és engem is tehát elvárom, hogy ugyanaz az alkotói tisztelet meglegyen felém. Na, hát ez ebben az előadásban, ebben a közös munkában számomra tökéletesen működött roppant perfect módon és nagyon kreatív módon. Mihályi Gábor elmondta a főcsapást, a hangulatokat, érzeteket, a zenei irányokat, kaptunk videót a mozgásokra, táncokra nézve és akkor ránk bízta egy jó darabig, hogy gondolkodjunk rajta vagy gondolkodjak rajta. Az benne volt a felkérésben, hogy ez a MÜPA-ban lesz bemutatva, annak a színpadterét, zsinórpadlását, satöbbi, satöbbi. Elég jól ismertem, tehát eleve olyat találtam ki, ami ott megvalósítható és mondjuk itt nem. Az már csak sajnos itt következmény. Egy-egy őrületes ellentmondás van, mert a látványtervező az én olvasatomban ugyan azt használja, mint a táncosok, a teret és egymás ellen is tudunk dolgozni, mert én nagyon szeretek beépíteni, szeretem elfoglalni a színpadot, mert akkor érzem a munkámnak az értelmét, akkor van dolgom. Igen ám, de amikor 30 embernek helyet kell adni, van egy rivalizálás és akkor egy nagyon nehéz dolog, amire én nem vagyok alkalmas és nem vállalok el, díszítést. Tehát, hogy én egy ilyen díszítő művészetet alkalmazzak egy színházi előadásba, akár egy önmagáért való háttérvetítéssel vagy háttérfestéssel vagy valami háttérlátvánnyal, abba én nem vagyok elég jó partner, én ennél aktívabban szeretnék részt venni a hatásmechanizmusba, így aztán egy nagyon finom balanszt kell létrehozni, hogy hogy működjön. Szóval hogy ezek a terveim még, ezek az ajánlataim voltak a Mihályi Gábornak a különböző tételekhez az a nagy hosszú Grünewald kép idézet az egy opció volt, az egy vetítendő felület volt, az egy opció volt, hogy például az egyik talán Liszt-műhöz ezt, sőt biztos hogy Liszt-műhöz, ezt ajánlottam és mondjuk ha erre kitértem, akkor el is mondom, hogy ezt hogy gondoltam, hogy fölajánlottam a Misinek, hadd mondjam így, hogy animációt kell készítenünk, én megcsinálom a kiindulópontot a képnek és megcsinálom az utolsó pontját és közte pedig egy animátor, egy professzionális művész, egy kollega, egy alkotótárs megépíti a computer animációt és ez által ott egy élet felület van és nem egy kép, amit rávetítünk mondjuk egy stabil állapotba. Ez azért volt nagyon érdekes, mert nagyon könnyű a technológiát egy előadás ellenébe is fordítani. Nálam elég sok kép lehet az eszköztárba, fények, vetítők satöbbi, és közben meg ott dolgozik nagyon sok professzionális táncművész és én pedig ott fönt esetleg csinálok valami brutális vizualitást, ami rossz arányt hoz létre, vagyis esetleg legyőzhetem azt, ami a színpadon történik. Ez egy nagyon nehéz dolog, mert miközben ugye önmegvalósítok, aközben nagyon fontosnak tartom azt a partneri állapotot, hogy igazából mindig az a legfontosabb, ami a színpadon történik, amit az élő ember hoz létre és én olyan balanszt kell létrehozzak, ami, amibe elégedett vagyok, a jelenlétembe indokoltnak tartom a jelenlétemet, nem illusztrálok, csupán vagy egyáltalán nem illusztrálok és nem is veszem át a hangsúlyt, tehát ezt összeegyeztettük a munka során, hogy vannak másodpercek, amikor a látványé volt a főszereplő, mint egy ilyen bemutatás, vagy ilyen beköszönés jelenetváltáskor, satöbbi, de alapvetően egy finom pasztellba hátrahúzódott lassú mozgásokkal ment az animáció satöbbi, hogy minden esetben azt a színpadi energiát, ami az élő emberek, táncosok, satöbbi, satöbbi, itt mindenféle motívumok voltak, ezt most nem részletezném. Ennél a munkánál, ami egyébként most nem azért mondom, mert itt állok, hanem azért mondom, mert ezt így kell mondanom, mert ezt így gondolom. Egy olyan koherens erő, egy olyan közös csónakba szállás történt, ami nem tervezhető, tehát ez megtörténik, vagy nem történik. Tisztességes, jó munkát tudunk csinálni, én igyekszem mindig alaposan dolgozni, én igyekszem felelősen dolgozni, de az értékrendem szerint itt valami más is megtörtént, tehát ez számomra egy nagyon fontos munka, munkaállomás volt és most azért adom vissza, mert úgy látom, hogy ez egy jelmez.
Amit Gyuri nem mondott el, hogy ennél a darabnál a zenéből, a zene energiájából és abból a Liszti hagyományból indítottunk és ennek megfelelően a zongora volt nekünk a vizuális rugó, visszatértünk a fekete-fehér világba és mind a díszletnél, mind a jelmeznél a billentyűknek a fekete-fehér játékát és dinamikáját próbáltuk megvalósítani, de természetesen itt is nagyon fontos volt, hogy ez a tánckarakterét feltétlenül szolgálja. Tehát a lányoknál a derék kiemelése, a szoknyák száma, satöbbi, azért továbbra is egy nagyon fontos szempont, illetve hát az volt még érdekes, hogy hogyan lehetne azt az átmenetet megvalósítani, ami hát egyrészt a színpad által adott igényrendszer, illetve egy mai darab zenemű létrehozásakor megszületett igényrendszer, a tánc igényrendszere és az a gondolkodásmód, amit Liszt is képviselt, ahogy ő feldolgozza az elemeket. Ez volt a kohézió, amit megpróbáltunk megteremteni a vizuális világban és a fények, amik szerintem elképesztően fontosak és innovatívak voltak.
Hát a látvány nagyon sok mindenből áll össze, igen, tehát nyilvánvaló a fénytervezés, amiben én konzultálok, tehát én ezt egy önálló alkotásnak, alkotói munkának, művészetnek is tekintem, ebben azért egy picit több volt, mert magák az elemek, amik láthatóan 2 méter, tehát emberfölötti magasságú, mondjuk posztamensek vagy valamik. Az egyik oldala átvilágítható volt, átvilágított távvezérelhető volt és információs volt, és amit láttatok vagy láttak az előbbi képeken, egy közös koncepció mentén haladtunk, tehát azon felül, hogy mi Szűcs Edittel nagyon ha közösen dolgozunk, mindent megteszünk azért, hogy a végeredmény az ne jelmeztervezés legyen és díszlettervezés és videó és világítás, hanem egy valami legyen, egy valami legyen, mert úgy gondoljuk és azt hiszem a nevedben is mondhatom, hogy mi ebbe az egységességben gondolkodunk és azt próbáljuk megvalósítani és ezért miután mi sokszor találkozunk egymással, elég könnyű összehangolni magunkat például a kották jelenléte a billentyűkhöz képest, de ha most visszamennék, mert csak most mielőtt eszembe jutott csak, hogy mielőtt a zongorabillentyűt emlegette az Edit az az én olvasatomban az ennyi. Tehát ezek a karmok le-föl mentek különböző magasságba, illetve összeálltak teljes vonalba és akkor lehetett érdemben rávetíteni, ez nagyon pontosan ki volt találva, hogy melyik zeneműnél, melyik táncnál, melyik milyen váltásokkal, satöbbi. Ez csak azért érdekes, mert amikor a kottáról beszéltünk, akkor a kotta motívum, ami egy Liszt-műnek a kottamotívuma, amire már nem emlékszem melyik annak a grafikai átdolgozása az megjelent ezeken a díszletelemeken és megjelentek a ruhákon is, az látható volt meg talán még látható itt is. Például az, amit most ott fönt lehet látni, az egy mozgókép, egy finoman átalakuló grafikai értelemben értelmezhető videó, mondjuk az művészet. Itt lehet látni, hogy ott is megjelenik, azokon az elemeken is megjelenik valamiféle kottamotívum és a ruhákon is. Az nagyon fontos az én munkámban, hogy azon felül, hogy szabadon hagyom a teret, mert nyilvánvaló alapvetően szabadon kell hagynom a teret, mégis olyan eszközöket ajánlok föl és találunk ki közösen a koreográfussal, ebben az esetben a Mihályi Gáborral, amik helyzeteket, szituációkat, tereket tudnak önmaguk létrehozni, szűkíteni, zárni, el lehet mögötte bújni, be lehet érkezni kettő között, tehát ezek nyilvánvalóan nem ábrázolnak direktbe semmit. Valaki azt mondta hűtőszekrény, tökmindegy, én inkább csak ajánlat valaminek az én érzetem egy olyan posztamens volt, ami a tartalom az le van húzva róla, a tartalmat majd mi megtöltjük és ezt egy kicsit lehet látni. Tehát inkább egy váz, egy ajánlat, egy kezdet.
Talán ennél még azt érdemes elmondani, hogy a lecsupaszodástól, a nem szó szerinti értelmet, de értelmezhetően, de a teljes öltözékből a tánc igénye szerinti öltözéktől való megszabadulásig mindent kellett szolgálnia a jelmezeknek, tulajdonképpen egy egészen finom rezdülést is létre lehetett benne hozni, illetve egy zárt állapotot és egy nagyon polgári világot megidéző állapotot is létre lehetett hozni. És hát itt tulajdonképpen az utolsó munkáról beszélhetünk még egy pár szót, ami számunkra egy nagyon izgalmas kihívás volt, azt hiszem, hogy az egész együttes számára az lehetett, mert ez volt az, amikor egy olyan dramatizált és színházi átértelmezését láthattuk a népi táncnak, aminek már egy dramaturgiai háttere is volt. Talán ez az, amin a legtöbbet gondolkodtunk, a leginkább átalakultak folyamatosan a tervek és a jelmezek, elindult egy nagyon, tehát átadom megint a szót.
Tamási Áron Énekesmadár című műve lett feldolgozva, tehát egy írott dramaturgiájú mű, tehát itt nehéz volt teljes elvonatkoztatásban gondolkodni.
A jelmezeknél abban gondolkodtunk ugye óriási probléma van, hiszen ki kell emelni a szerepeket, a karaktereket, mint egy hagyományos színházi munkánál, de ugyanakkor megjelenik a népi tánc, aminek az egysége és az együtt gondolkodása a színpadi összképe rendkívül fontos. Én azt gondoltam, hogy használunk olyan motívumokat, amik a népi tájkultúrában jelennek meg elsősorban azért, mert a tájegység, amiből gondolkoztunk egy roppant egyszerű öltözéket és egy szinte teljesen mintamentes öltözéket alkalmaz, viszont ha kontrasztba akarom állítani a mai öltözékdarabokat emelek be és akkor ez a két motívum ez találkozhat egymással. Na, ezt tökéletesen elvetettük, ez volt az, ami egyszer csak eltűnt a gondolkodásunkból. Megmaradt egy-két motívum és tulajdonképpen egy rendkívül, a mai öltözködésünkhöz szinte utcai öltözködésünkhöz közeli öltözékrendszer állt össze és csak a motívumok voltak, amik megidézték a néphagyományt és hát egy-két olyan elem, ami azért természetesen akár szabásában, akár formavilágában ezt megidézte. Az érdekes az, és most már ez azt hiszem a sokadik előadás, amiben viszont bizonyos kiemelt pontokon és erről talán a Mihályi Gábor tudna pontosan mesélni, hogy mik ezek a kiemelt pontok, egyszer csak megjelenik valódi és autentikus öltözékelem.
Hát itt nekem az volt a legfontosabb, hogy ami evidensen kiolvasható volt az alapműben, azt én minden porcikámmal kerüljem, mert olyan skanzenszerű világot lehetett volna létrehozni, amiben én nem vagyok partner és hál’ Istennek ez nem is került szóba, de a mű kicsit azért így akarta, tehát betájolni hogy hol történhet ez a történet, hova van ez adaptálva, milyen tárgyi kultúrákat idézünk föl, tehát itt a látvány, a vetítés az animáció szempontjából az én gondolkodásomnak a legszéle volt abból a szempontból, hogy ábrázolni nagyon konkrétan tárgyakat, satöbbi, de nem lehetett elkerülni, úgyhogy az egész térszerkezeten ezt, azért a balanszt kerestem és talán sok ponton meg is találtuk közös erővel. Itt is látható tulajdonképpen ez a furcsa jellegű bútorzat, amiből mindenfélét lehetett építeni. Azt hozzá kell tegyem, hogy hogy találkoztam én már nagyon sokszor olyan munkatárssal, hogy ajánlatot tettem a tárgyakra vagy a mobileszközökre és nem sikerült azt jó akciókkal beigazolni a színpadon és inkább csak útba voltak, na, itt minden másképp van. Itt olyan váratlan kompozíciók és váratlan hatások jönnek létre, azokból az elemekből a darab során, amik nekem ajándék, mert akkor úgy gondolom, hogy így talán egy kicsit inspiráltam is a képeket. Hát most itt inkább ilyen gyorsan pár hangulat, pár jelenet, de valamikor nem megy tovább. Zárásként a legutolsó közös ünnepünkről mesélnénk, ami hát tulajdonképpen egy, egy Szegeden, az ország legnagyobb színpadán egy ünnep volt, ahol egy nagyon izgalmas összegzését láttuk, annak a munkának, amit nem csak mi, hanem már a 70 év hosszú hagyománya állított össze és ebben, mint Gyuri, mint látványkonzultáns és én meg, mint csak egy kis segéderő vettem részt, hogy mégis miből és hogyan álljon össze a jelmezek világa, de ugyanakkor azt hiszem, hogy nagy élmény volt számunkra, hogy ezt így láthattuk és egy kicsi rálátást kaphattunk arról, amit ezidáig csináltunk, egy-két autentikus népviseletet, autentikus, természetesen az általunk elérhető autentikus népviselet felkerült, mint mementó és alulra pedig azok a munkák, amiket közösen, az elmúlt időszakban csináltunk.
Az előadás a Magyar Állami Népi Együttes 70 éves jubileuma alkalmából megtartott Néptáncművészet és kulturális identitás című konferencián hangzott el a Magyar Táncművészek Szövetsége, a Hagyományok Háza és a Magyar Táncművészeti Egyetem közös szervezésében 2021. október 2-án a Hagyományok Házában.
