Megjelent: folkMAGazin, 2021/5, XXVIII. évf. 5. szám
– Még a Hagyományok Háza megalakulása előttről, az 1990-es évek elejétől szoros kapcsolatot ápoltam Kelemen László főigazgatóval, akivel a Budapest Táncegyüttesnél dolgoztunk együtt: zenei vezetőként ő hívott oda hivatásos muzsikusnak. Ez nyolc közös évet jelentett, különböző folklórműsorokkal sokfelé turnéztunk a világban, majd a Ház 2001-es megalakulása után én vettem át tőle a zenei vezetői tisztséget a Budapest, majd a Honvéd Táncegyüttesnél, ahol végül közel 20 évet töltöttem el. A szoros baráti és szakmai kapcsolat okán viszont külsősként gyakorlatilag az alakulástól kezdődően minden évben részt vettem a Hagyományok Házában zajló különböző szakmai munkákban. Előadásokat tartottam, versenyeken zsűriztem, emellett olyan népzenei kiadványok, módszertani segédanyagok megvalósításán dolgoztam, mint például a Táncház-Népzene lemezsorozat, a Hangszeres Népzenei Példatár egyes kötetei vagy az Utolsó Óra gyűjtéseiből kiadott Új Pátria lemezek. Amikor 2012-ben megszűnt a hivatásos együttesnél elfoglalt státusom, Kelemen László főigazgatói minőségében felajánlotta: jöjjek immár állandó, főállású munkatársként dolgozni a Házba. Jó, de milyen munkára, merült fel bennem? A hivatásos zenészi munkatapasztalatom kapcsán a Magyar Állami Népi Együttes lett volna kézenfekvő, de ott stabil, kiváló zenészgárda működött, nem volt szükség még egy brácsásra. A főigazgató azonban az archívumhoz hívott dolgozni, amelyet az intézmény alakulása óta Pávai István alakított ki és vezetett. Azzal érvelt, hogy Pávai a tár operatív működtetése helyett leginkább már a szakmai munkáira koncentrálna. Mivel én korábban népzenei gyűjtéseket is végeztem, emellett például az Utolsó Óra teljes zenei anyagának utólagos rendezése, jegyzőkönyvezése is rám hárult, így a gyűjteményekhez is volt közöm. Tetszett az ötlet, de csak Pávai teljes egyetértésével és támogatásával tudtam ezt elképzelni, ezért ebben az alapállásban ültünk le hármasban beszélgetni 2013 elején. Abban maradtunk, hogy Pávai egy ideig viszi tovább még az archívumi munkát, én meg tárvezető-helyettesként belülről is megismerhettem a tár működését, a különböző részlegek munkafolyamatait.
– A gyakorló zenészre nem hatott riasztóan egy rengeteg adminisztrációval „fenyegető” munka?
– Nem volt különösebb újdonság, a Honvéd együttesnél zenei vezetőként is rendszeresen kellett értekezletekre járni, adminisztratív jellegű munkát végezni, a kollégák munkáját megtervezni és irányítani. A Zeneakadémia Népzene Tanszékén végzett oktatói tevékenységem is jár hasonlókkal. Elindult hát a munka, kezdetben mindenben egyeztetve Pávaival. Mivel ő elsősorban a szakmai munkára koncentrált, ennek eredményeként jelenhettek meg olyan jelentős szakmai kiadványok, mint a Jagamas János népzenei gyűjteménye, a Magyarózd népzenéje vagy A Sóvidék népzenéje, én közben vittem a tár operatív működését. Így ment három éven át, közben én is mindent megismertem, István egyre kevésbé vett részt a napi munkában. Így jutottunk el odáig, hogy 2017-ben tárvezető lettem, közben pedig doktori fokozatot szereztem a Zeneakadémián. A Hagyományok Házában azonban a tár vezetése és irányítása mellett a mai napig sokrétű munkát végzek, kiterjedt közművelődési tevékenységet folytatok. A különböző zsűriztetések mellett továbbra is rendszeresen készítek népzenei lemezeket, oktatási kiadványokat, jubileumi műsorok szerkesztésével bíznak meg, de számos szakmai kuratóriumban is dolgozom.
Kárpát-medencei Táncházzenészek Találkozója 2015, Skanzen, fotó: Bege Nóra
– Tárvezetőként milyen újítási, módosítási elképzelésekkel rukkolt elő?
– Igyekeztem folytatni Pávai szellemiségét. Kétségtelen, olyan eredeti és értékes néprajzi anyagot már alig lehet gyűjteni a Kárpát-medencében, mint akár 20-30 évvel ezelőtt. Viszont szociológiai szempontból érdekes dolgokkal szembesülhetnek a mai gyűjtők: hogyan változtak meg a zenei igények egy-egy településen pl. az akusztikus hangszerek kiszorulásával? Ahol öröklődött a zenei tudás, miként változott meg a fiatalabb zenészek játékstílusa, repertoárja az apjáéhoz, nagyapjáéhoz képest? Bár a gyűjtések tekintetében világviszonylatban is nagyon jól állunk, korántsem mondható el mindez a feldolgozásról, márpedig az egyik alapvető feladatunk, hogy ebből a páratlanul értékes anyagból minél többet közkinccsé tegyünk. Ennek egyik felülete a Pávai által specifikált internetes folklóradatbázisunk, e hatalmas mennyiségben való eligazodáshoz pedig elengedhetetlen, hogy az anyag minél nagyobb része adatolva legyen.
– Ha a klasszikus elapadóban is, a nagy öregek hagyatéka különös gondoskodást igényel. Mi történik ezekkel a gyűjteményekkel?
– Folyamatosan igyekszünk összeszedni a magánkézben lévő folklórgyűjteményeket, hagyatékokat, esetenként a vidéki, határon túli múzeumokban megőrzött anyagokat. Az eredeti hordozókat múzeumi körülmények között, megfelelő hőmérséklet és páratartalom mellett tároljuk, minél gyorsabban digitalizáljuk, majd tartalmilag feldolgozzuk, adatoljuk. De fontos a meglévő gyűjtemények kiegészítése is: visszamenni a már elhunyt adatközlők családjaihoz, leszármazottaihoz, beszkennelni a családi fényképeket, szóbeli adatokkal kiegészíteni a korábban velük készült gyűjtéseket. Az Utolsó Óra gyűjtések húszéves évfordulóján, 2018-ban elhívtuk, és újra felvettük a még élő adatközlőket, ez is jó lehetőséget kínált az összehasonlításra. A fényképek adatolásáról, a tengernyi kéziratos anyag digitalizálásáról is hosszan lehetne beszélni. A Hagyományok Házában még jelentős folklórgyűjtemények várnak feldolgozásra vagy újrafeldolgozásra, az utóbbit az immár magasabb színvonalú gépparkunk – korszerű szkenner vagy filmdigitalizáló állomás – is indokolja.
Kárpát-medencei Táncházzenészek Találkozója 2016, Skanzen, fotó: Hont Angéla
– Megsaccolható, hogy mennyi időn belül érik utol magukat?
– Ezt szinte lehetetlen megjósolni. Egyfelől elképesztő iramban nő a technikai színvonal, ez a mi munkánkra is jótékony hatást gyakorol: egyre gyorsabban és egyre jobb minőségben digitalizálunk. Másrészt nemcsak az eredeti, falun gyűjtött folklóranyag archiválása és közkinccsé tétele a feladatunk, hanem a közel ötven éves táncházmozgalom dokumentumainak, történetének megőrzése is. Ez a mozgalom napjainkban is folyamatosan zajlik, naponta újabb és újabb tartalmak születnek. Ezt a munkát Halmos Béla 1997-ben már elkezdte, megalapította a Táncház Archívumot, majd itt a Ház egyik kis irodájában gyűjtötte a különböző dokumentumokat: plakátokat, fényképeket, hang- és videófelvételeket. Gazdag interjúsorozatot is készített, kikérdezte a táncházmozgalom és szimpatizánsainak jeles képviselőit. Az általa elnevezett Orális Archívumban 434 ilyen audiokazettát hagyott ránk, ezek tartalmának feldolgozása is zajlik. A táncházaknál pedig nemcsak a magyarországi, hanem a külhoni magyar folklórmozgalom anyagairól is szót kell ejteni.
– Sokak szerint ma sokkal több fiatal van a mozgalomban, mint korábban. Számukra mi a kihívás, ha már nincs mit felgyűjteni? Akár frusztráltak is lehetnének, hogy az elődök semmit sem hagytak nekik…
– Akik az eredeti folklóranyagot tekintik mérvadónak, sokszor mondják nekünk, hogy milyen szerencsések vagyunk, mi még láthattunk-hallhattunk néhányat a legendás muzsikusok, táncosok közül. Halmos Béla is többször mondta, hogy előbb-utóbb mi leszünk az adatközlők. Ez nagyképű kijelentésnek tűnhet, holott csak a felelősségünkre hívta fel a figyelmet. Mert bizony fennáll a veszélye annak, hogy a fiatalok között ezeknek az anyagoknak az elsajátítása csak tananyag szintjén marad: megtanulni és minél technikásabban előadni sok dallamot, táncfigurát. De ezt nem könnyű hitelesen bemutatni, ha hiányzik a személyes kötődés, ha nem tapasztalták meg az eredeti zenészekből, táncosokból áradó kisugárzást. Nekünk kell mindezt megpróbálni megsejtetni velük. Ugyanakkor manapság már könnyedén elérhetőek az archív anyagok, és hihetetlen módon megnőtt a kollektív tudás, tehát egy pályája elején lévő zenész, táncos már rengeteg olyan dolgot magától értetődően lát és tud, amivel korábban csak néhány kutató találkozott. De az is igaz, hogy ebből a széles tömegbázisból már nem könnyű kiemelkedni.
Zenei menedzsment workshop, 2017, fotó: Szilárd Katalin
– Milyen perspektívák elé néz a tár működése öt-tíz éves távlatban?
– Több okból is optimista vagyok. A technikai színvonal várható növekedése nemcsak a régi felvételek „kitisztítását” ígéri, hanem például az ötvenes-hatvanas években készült némafilmek, illetve a párhuzamos hangfelvételek egymásra helyezését, az utószinkronizálást is. Ezáltal sokkal könnyebben értelmezhető és tanulható egy régi muzsikus vagy táncos produkciója, és az ilyen gyűjtések elősegítik a folklóranyag még alaposabb megismerését. Úgy látom, most lehetőségünk van nagyobb iramban digitalizálni a kéziratanyagokat, fejleszteni és korszerűsíteni az online adatbázisainkat, különböző csatornákon hatékonyabban népszerűsíteni a folklórkincseket. A hangzó és vizuális folklórgyűjtemények mellett az ország legjelentősebb szakkönyvtárával is mi rendelkezünk, benne szinte az összes kiadott népzenei lemezzel, CD-vel. Rengeteg a feladat, ugyanakkor hallatlanul szerencsések vagyunk, mert azzal foglalkozhatunk munkaidőben, amit igazán szeretünk. Ne feledjük ugyanis, hogy a Hagyományok Ház megalakulása előtti harminc esztendőben ugyanezt a legtöbben hobbiból művelték.
Címlap: Táncház a Hagyományok Házában, 2021, fotó: Jekken Péter
