Megjelent: folkMAGazin 2021/2.
Húszesztendős a Hagyományok Háza, amelynek alapító főigazgatója a következő évtizedekre másokra bízná az intézmény sorsát. Kelemen Lászlóval a lassú érés természetrajzáról, az intézményalapítás és -mentés epizódjairól és a virtuális világ kihívásairól beszélgettünk.
– Mikor, milyen körülmények között találkozott a népzenével, a népi kultúrával? Szerelem volt első látásra?
– Nem egészen, hiszem én falusi környezetből, Gyergyóditróból származom, a népzene teljesen természetes módon része volt az életemnek. Gyermekkoromban citeráztam is, de a táncházmozgalom kapcsán csodálkoztam rá újra, hogy ez a világ egyszerűen bennem létezik. Az erdélyi táncház 1976-1977-es elindulásakor a marosvásárhelyi zenelíceum diákja voltam, egy-két osztálytársam – vásárhelyi zenészdinasztiák sarjai – pedig elkezdett népzenét játszani. Eljártak a bukaresti magyar adás által akkoriban futtatott Kaláka-rendezvényekre, a jelenség általuk gyűrűzött be az osztályba. Amikor legközelebb hazamentem, elkezdtem faggatni a nagyszüleimet, és kértem a szüleimtől egy magnót. Egyhavi fizetésébe került az apámnak, de kaptam egy 13 kilós Unitrát, amellyel aztán mindent felvettem, amit a tágabb család tagjai tudtak, így kezdődött az én népzenegyűjtésem. Nálunk azonban nemcsak énekelt mindenki, nagyapám és édesapám hegedült is, nagyapám a „kicsi seregnek” nevezett ditrói gyerektáncházban is muzsikált.
– A mélyvíz azonban később következett, miközben alkalma nyílt kijárni a legendás Kallós Zoltán -féle „iskolát” is. Mit tart e kapcsolat legemlékezetesebb pillanatának?
– Talán a Zoli bácsival való első találkozásomat. A kolozsvári zeneakadémiára való sikeresen felvételizésem után, 1980-ban találkoztam Tötszegi András „Cucussal”, a helyi táncházmozgalom egyik vezéralakjával. Aki mindjárt megkérdezte: lenne-e kedvem megtanulni brácsázni, a diplomázás előtt álló, s a kihelyezést követően minden bizonnyal Kolozsvártól messze landoló Kostyák Alpár helyébe lépni a Bodzafa együttesben. Addig klasszikus hegedűt tanultam, ezért a brácsázás jóval többet igényelt puszta elhatározásnál. Arról nem is beszélve, hogy brácsám sem volt. Semmi gond, vágta rá Cucus, indulunk Kallós Zoli bácsihoz. Az öreg szemügyre vett, megpróbálta bemérni, ki vagyok, mi vagyok, édesanyja, Vilma néni megkínált egy tányér levessel, közben Zoli bácsi elment az egyik raktárába, s egy brácsának látszó tárggyal tért vissza. Vörös színű eszköz volt, legalább 45 centi hosszú, egy mezőségi asztalos készítette. Kaptam hozzá húrokat, egy gyimesi tarisznyát, abba belevágtuk a hangszert, melléje egy Új guzsalyam mellett című könyvet, egy példányt a Balladák könyvéből. És már indulhattam is a néhány nap múlva kezdődő, első alkalommal szervezendő gyimesi tánctáborba.
– Hogyan kezdett tudatosodni önben, hogy csupa megmentésre, átmentésre váró hagyománnyal van dolga?
– Az a típus vagyok, akiben lassan érnek meg a dolgok. Többnyire megérzésből indulok valamilyen irányba, az irányról pedig többnyire csak menet közben bizonyosodik be, hogy jó-e. A népzene számomra nem valamiféle nagy felismerés volt, egyszerűen csak rátaláltam az útra, amely azáltal szélesedett ki jelentősen, hogy Kolozsváron kezdtem el zenélni. A hetvenes-nyolcvanas években a környék igazi kincsesbánya volt. Kalotaszegen például még erejük teljében muzsikáltak a nagy prímások, Varga Ferenc „Csipás”, Fodor Sándor „Neti”, a Samuk, Nónika Miklós „Hitler”, a magyarpalatkai, a magyaszováti zenekarok. Nagyon sok lehetőség kínálkozott a népi kultúra megismerésére. Fodor Sándor „Netivel” kezdtem muzsikálni rendszeresen, és nemcsak azért, mert jól megfizetett, hanem azért is, hogy tanuljak. Közben arra is kezdtem ráébredni, mennyire összetett jelenséggel van dolgom. Hogy ebben a jelentős mértékben még érintetlen világban nagyon sok réteg rakodott egymásra, és ezek között rengeteg átjárás van. Nemcsak a magyar–román–cigány együttélésből és az egymásra gyakorolt kölcsönös hatásokból, hanem a polgári és az ősi idők közötti viszonyból fakadóan is. És rájöttem, hogy mi, magyarok nem a dallamokat hoztuk magunkkal, hanem a dallamok felépítésének tudását: a „makámot”, a dallamalkotási törvényeket, amelyeket kötelességünk átadni a következő generációknak is.
– A hagyományok, rétegződések intézményi keretek közötti mentése gondolatának megfogalmazódása szinte logikus következménynek tekinthető?
– Ennek gyökerei a rendszerváltás körüli években keresendő, amikor – a Magyarországra való kényszerű kitelepedésem után – már az Ökrös zenekarban muzsikáltam. Adott pillanatban Zelnik Józsefék kikérték az MDF-kormánytól az óbudai Selyemgombolyító épületét, ahol rendezvényházat hoztak létre. Talán ez volt az előkép, amely némileg modellként szolgált a Hagyományok Háza megalakításához. Többször hívtak bennünket koncertezni, táncházat muzsikálni, akkoriban kezdtem gondolkodni azon, milyen jó lenne, ha a mozgalom kapna egy intézményt, hiszen akkor még a Fonó Budai Zeneház sem létezett. Rendszeresen jártam a falvakat, gyűjtöttem, hazajártam Erdélybe, egyre erősebbé vált bennem a felismerés: ha nem teszünk valamit, ez a kultúra fokozatosan kiszorul, az emberek, akik hordozzák, kihalnak. Két dolog fogalmazódott meg bennem. Egyrészt csináljunk még egy utolsó nagy gyűjtést, rögzítsük, ami még megmaradt – ebből lett az Utolsó óra elnevezésű program. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy a két világháború között születettek még tudják, ismerik ezt a kultúrát, az utánuk jövők viszont már egyre kevésbé. Másrészt szükség van egy intézményre, amely révén élő módon át tudjuk adni az örökséget a következő generációknak.
– Milyen háttérben reménykedett tervei megvalósításához?
– Soha nem a háttér feltérképezésével kezdem. Több helyen is „házaltam” a gyűjtési ötletemmel, míg a Fonó vezetője, Lukács József befogadta és kezdetben finanszírozta is az elképzelésemet. Az Utolsó óra körüli lobbizás keretében jutottam el 2000-ben Rockenbauer Zoltánhoz, akiről nem tudtam, hogy néhány napon belül az első Fidesz-kormány művelődési minisztere lesz. Ő kérdezett rá, hogy milyen további jó projekteket lehetne megvalósítani. Akkor adtam elő neki a Hagyományok Házával kapcsolatos tervünket.
– Hogyan „adta el” a leendő miniszternek az ötletet?
– Akkorra kapott némi körvonalazást az ötlet, miután néhány emberrel már megtárgyaltuk a dolgot. Így Sebő Ferenccel, aki a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetőjeként azon gondolkodott, miként lehetne megreformálni az együttes végletekig becsontosodott tevékenységét. Ennek jegyében létrehozta a Martin-médiatárt, ami aztán a Hagyományok Háza gyűjteményének egyik alapjává vált. Nekem elsősorban a népi kultúra visszatanítása volt fontos, hogy annak elemei ne váljanak múzeumi tárgyakká. Ezekről meséltem Rockenbauer Zoltánnak, aki néhány nap múlva, immár miniszterként bejelentette, hogy egyik célkitűzése a Hagyományok Házának megalapítása. Jómagam a Kossuth Rádió Déli krónikából értesültem a dologból, sürgősen be is mentem hozzá, amint lehetett, ő pedig megerősítette, hogy igen, ezt meg kell csinálni. Én nem gondoltam, hogy ezt feltétlenül nekem kellene irányítanom, elismertsége és az Állami Népi Együttes révén való beágyazottsága révén Sebőt tartottam erre a leginkább alkalmasnak. A miniszter azonban rám bízta a dolgot, kezdetben miniszteri biztosként dolgoztam a koncepción Sebő Ferenccel és Pávai Istvánnal.
– Hogyan fogadta a közeg? Például a „megcsontosodott” Magyar Állami Népi Együttes igazgatója?
– Viccesen indult a dolog, amikor első alkalommal, immár miniszteri biztosként bejelentkeztem a Budai Vigadó – a Hagyományok Háza mai otthona – épületében székelő együttes igazgatójához, Serfőző Sándorhoz, ő azzal fogadott, hogy pillanatnyilag nem tud irodát biztosítani nekem. Erre tüntetőleg leparkoltam a ház előtt, az autómban egy laptopon kezdtem dolgozni. Másnapra lett irodám. Sebővel és Pávai Istvánnal hármasban folytattuk a munkát, gyártottuk az iratokat, hiszen a kötött államigazgatási rendszerben hosszú folyamat a határozatok, minisztériumi és kormánydöntések előkészítése. Amikor 2001-ben igazgatóként átvettem a házat, az ellátmányban két számítógépet találtam, liftünk nem volt, viszont a korábbi évtizedek során kilenc lakást is kialakítottak az épületben, valamennyi lakott volt, az udvaron az emberi élet nyomaival az autóroncsokig bezárólag. A ház felületének kevesebb mint a felébe, körülbelül 3000 négyzetméterre költözhettünk be, 154 fős állománnyal indultunk útnak.
– Szakmai értelemben melyek voltak az építkezés első lépései?
– Többek között a Magyar Állami Népi Együttes zenekarának megújítása. Addig az együttesnek volt egy cigányzenekara és egy „parasztzenekara”, amelyek között gyakorlatilag nem létezett kommunikáció, még kevesebb átjárás. Ezen az állapoton kellett változtatni. Sikerült megnyernem Radics Ferencet, a kiváló prímást, őt korábban rendszeresen elvittem a Fonóba, ahol megérintette az Utolsó órában hallott falusi cigányzenészek technikája és embersége, elkezdett érdeklődni e zenekultúra érint. Az első előadás, ahol „összeengedtük” a két zenekart, a 2003-as Verbunkos volt, amelynek a zenéjét én állítottam össze. Kibővítettük a Martin-médiatárat is, teljes részlegnyi embert alkalmaztunk, akik a digitalizálással, a katalogizálással, az adatbázis építésével foglalkoztak. Átvettük és kiszélesítettük a Magyar Művelődési Intézet népművészeti osztályát, felnőttképzési intézménnyé akkreditáltattuk a házat, odahoztuk a felvidéki származású Agócs Gergelyt, aki többek között bevezette az élőszavas mesemondás visszatanítását. Nagy nyereségnek bizonyult, hogy sikerült megtartanunk az együttes tánckarvezetőjét, Mihályi Gábort, akiből művészeti vezető lett, ma is az együttest vezeti, nagyon sikeresen.
– Egy évnyi működés után, 2002-ben politikai kurzusváltás következett. Nem érezte veszélyben a Fidesz-érában létrehozott intézetet?
– Kezdetben éreztem némi gyanakvást, néhány vizsgálat, átvilágítás is érkezett, de mindent rendben lévőnek találtak. A további tevékenységünk zavartalanságának biztosításában oroszlánrésze volt Vitányi Iván MSZP-s parlamenti képviselőnek – aki amúgy a magyarországi táncházmozgalom megalapításának egyik legfontosabb pártolója volt –, 2006-ban ő harcolta ki az akkori kulturális miniszternél, Hiller Istvánnál, hogy ne szüntessenek meg bennünket, pontosabban ne válasszák szét és sorolják be máshová az intézmény különböző egységeit.
– Az elmúlt évtized fontos megvalósításai közé sorolandó a Budai Vigadó felújítása is. Az intézmény tevékenységének fokozódó elismerése tette lehetővé, vagy elodázhatatlanná vált a dolog?
– Mindkét szempont érvényes, de a szerencse is fontos szerepet játszott. Első lépésként Naszvadi György államháztartásért felelős volt államtitkár segített, aki a helyszínen tájékozódott a helyzetünkről, az ő segítségével végre liftet építhettünk a házba, illetve néhány fontos javítást hajtottunk végre. Aztán jött a 2016-os „ijedtség”, ezúttal Lázár János által, amikor újra az összevonandó intézmények listájára kerültünk, ám végül kiemelt nemzeti intézményként jöttünk ki az ügyből. A teljes felújítás azonban az első, általam rendezett évköszöntő rendezvényünkhöz köthető, amelyen alkalmam nyílt beszélni Orbán Viktor miniszterelnökkel a felújítás fontosságáról. Ihletett pillanatnak bizonyult, hamarosan megszületett az erre vonatkozó kormányhatározat, és mivel rákészültem, a felújítási tervek már készen álltak, a költségvetésünkbe foglalt felújítási összegeket maximális hatékonysággal tudtuk felhasználni, sikerült megegyezni a lakókkal is. Most csúcstechnikával ellátott színházteremmel rendelkező, szépen rendbe tett épületben dolgozhatunk. Ma már alig emlékeznek rá, de a kezdeti otthonunknak a MÜPA-t szánták, amit kezdetben el is vállaltam, mivel az előadások szempontjából összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalat biztosított volna. Az akkori kormányzat azonban egységes intendánsi rendszerben képzelte el az oda szánt intézmények – Nemzeti Filharmonikusok, Ludwig-múzeum és a Hagyományok Háza – irányítását, és ebből a változatból 2004-ben kihátráltam, azzal érvelve, hogy nem hozhatom rosszabb helyzetbe az intézményt, mint amiben van, tekintve, hogy a MÜPA-ban megtűrtként jóval kevesebb területen dolgozhattunk volna. Akkor is kaptam hideget-meleget a „szakmától”, de az idő bebizonyította, nekem volt igazam.
– „Költöztek-e” önben időközben az intézmény prioritásai?
– Igen, egyre fontosabbá vált a visszatanítás. Miközben van egy „agyunk”, az archívum, egy művészeti „lábunk”, az Állami Népi Együttes, amellyel tömegeket tudunk vonzani a népi kultúra környékére, a másik lábunk pedig a közművelődési, egyre inkább meggyőződésem, hogy a visszatanítás, a módszertani műhelymunka a leglényegesebb. Ahogy bővülnek a lehetőségeink, a magyar társadalom kezdi elfogadni, hogy a népművészet az alapkultúránk ugyanolyan súlyú része, mint a nyelvünk, úgy válik egyre fontosabbá a visszatanítás. Ebbe az irányba haladva szeretném megvalósítani egy régi álmomat, egy művészeti alapiskola elindítását. Az első két évben a népművészet minden ágát tanítanánk szinkretikusan – népzenét, táncot, kézművességet, mesemondást –, ez alatt meg eldőlne, kinek mihez van leginkább érzéke, tehetsége.
– A Hagyományok Háza külhoni hálózatának kialakítása is menet közben érkező felismerés eredménye?
– Korántsem, a ház már a 2001-es alapító okiratában is Kárpát-medencei intézményként szerepel. Sokáig azonban csak informális hálózatot tudtunk kiépíteni a határon túliakkal. Természetesen mindenkiről tudtunk Gyimestől Pozsonyig, aki ezen a területen alkotott, de nem tudtunk hozzá szervezett hátteret biztosítani. Az intézményesítéssel csak az utóbbi öt esztendőben tudtunk érdemben foglalkozni. Különlegesen fontos a Hagyományok Háza erdélyi lábának létrejötte. Nem a személyes érintettség okán, hanem azért, mert a magyar paraszti kultúrában Erdély őrizte meg a legsokszínűbben a hagyatékot. Nem véletlen, hogy a világ magyar néptáncegyüttesei repertoárjának 70-80 százalékát erdélyi táncok alkotják. Ebből a szempontból Erdély igazi nagyhatalom. Nem beszélve arról, hogy ma is legalább 1,2 millió magyar él ott egy Svájcnál nagyobb területen. A népi kultúra éltetése ugyanakkor mindenki számára nyertes játszma, amely által csak gazdagodni lehet.
– Milyennek ítéli az intézmény mai „védettségét”, beágyazottságát?
– Nagyon jónak, elsősorban azért, mert olyan munkát végzünk, amelyet a magyar társadalom egyre szélesebb körben elismer. Ebben a Fölszállott a páva című műsorsorozat óriási szerepet játszik, hiszen a munkánknak ennél díszesebb „kirakatát” elképzelni sem lehet. Ott van a Magyar Állami Népi Együttes is, amely mindig telt ház előtt játszik. Úgy érzem, kezdünk teret nyerni a magyar társadalom tudatában. Az újratanításnak ugyanakkor mindenekelőtt a hálózatok révén kell megvalósulnia. Mindenhol a lokális anyagot kell elsősorban megtanítani, csak így tudjuk igazán társadalmiasítani a tevékenységünket. A munkatársaimnak is szoktam mondani: nem gondolhatjuk azt, hogy a teljes magyar társadalmat képesek leszünk átszőni a népi kultúrával, de ha ki tudjuk alakítani azt a 20 százalék körüli nagyon erős réteget, amelynek beépül a lényébe, a tudatába, akkor jó munkát végzünk. A hatásfokunk ma még megmérhetetlen, legfeljebb néhány olyan adatot tudnék mondani, mint például hogy a Páva nézettsége esetenként 800-900 ezres volt, hogy Magyarországon ma több mint 200 ezer ember táncol néptáncot, vagy hogy a Csoóri Sándor Alapnál évente 2500, a teljes Kárpát-medencéből érkező pályázatot bírálunk el. Ami 2500 olyan közösséget feltételez, amelynek tagjai ezzel a kultúrával foglalkoznak.
– Húsz év után elköszönni készül, a novemberben lejáró főigazgatói mandátuma után nem pályázik újabbra. Miért?
– Mert húsz év elég volt, itt az ideje, hogy jöjjenek a fiatalok. Terveim azért még vannak, az egyik érdekében doktorálni is készülök a Zeneakadémián: visszatelepszem Erdélybe, és szeretném megalapítani az egyetemi szintű hangszeres népzenész szakot. Ilyen szempontból Erdély hiteles hely, ahol még sok mindent élő módon meg lehet tanulni. Az erdélyi Hagyományok Házát vinném tovább a nyugdíjazásomig, közben meg szeretném minél inkább előtérbe helyezni eredeti szakmámat, a zeneszerzést.
– A koronavírus-járványt övező korlátozásokkal hogyan sikerül megbirkóznia az intézménynek?
– Már a 2016-os igazgatói pályázatomban megfogalmaztam a virtuális Hagyományok Háza létrehozásának szükségességét. Akkor még abból a felismerésből fakadóan, hogy az újabb generációk számára már a világháló, a virtuális világ jelenti az információszerzés fő forrását, és ezt az igényt ki kell elégíteni. Erre a világjárvány alakította körülmények rá is erősítettek. Beszereztük a megfelelő eszközöket, és létrehoztuk a Folkstúdiót, ahol rengeteg előadást, mesterségbemutatót teszünk elérhetővé. Ugyanakkor a FolkMe nemzetközi projekttel olyan adatbázist alakítunk ki, amely lehetővé teszi a hangszeres visszatanítást. Ami az anyagok digitalizálását illeti, azzal jobban állunk, mint a katalogizálással, az eddig digitalizált 15 ezer órányi anyag dallamszintű feldolgozása lassabban halad, ott a jelenlegi technika és emberállománnyal körülbelül hatvan évnyi munka vár az utódaimra. Valahogy fel kellene gyorsítani a folyamatot, de ez elsősorban a technikai eszközök fejlesztésén, például a mesterséges intelligencia térnyerésén múlik. A Fehér foltok elnevezésű programunk létjogosultságát az bizonyítja, hogy bőven van még felgyűjteni való, élnek felfedezésre váró prímások, ott vannak a magánkézben lévő gyűjtemények, a régi képek is feldolgozásra várnak. Jelenleg 232 fős emberállománnyal dolgozunk, és a létszám szándékaink szerint tovább szélesedik. Ráadásul minden újabb generációt meg kell nyerjünk az ügyünknek: sziszifuszi munka, ahogy hordjuk a kultúrát az emberek között tátongó mind nagyobb szakadékokba.
Csinta Samu
