Ke­le­men Pet­ra Pi­ros­ka me­sél: Ilók és Mi­hók

Bolond Mihókok – és Kelemen Petra Piroska változata

Domokos Mariann vizsgálta azt a folyamatot, mely során a 19. században a népmese a korabeli pedagógia egyik eszközévé vált. A költő, irodalmár Gyulai Pál írta át például Arany László népmeséit a gyermekeknek szánt olvasókönyvek számára, Domokos Marianntól tudjuk, hogy az Az Ilók, meg a Mihók című is ezek között volt.

Benedek Elek, aki ki is talált, maga is gyűjtött, és elődei publikációiból és kézirataiból is vett át népmeséket, a Mihókot is feldolgozta és megjelentette, Bolond Mihók címmel. Nála nem az együgyű legény és az anya (vagy az apa) párbeszédéből értesülünk az eseményekről, hanem mindig az egész falu népe csődül össze és neveti ki Mihókot vagy tanácsol neki valami új viselkedési módot. „Elek apó” ugyan diszkréten kihagyja az illetlen témákat a záróepizódból, ugyanakkor a történések logikája itt a legteljesebb. A későbbi, a szóbeliségben élő változatokban csak egy töredéke maradt meg a zsiványok utolsó jelenetének és menekülésének. Az ajtót Mihók ráejti az egyik (vagy a fő-)zsiványra, amitől az elharapja a nyelvét, és csak pöszén kiáltozza: „ember lót”, vagy máshol: „empeló”…és itt a mese vége. Benedek Eleknél viszont egyértelmű, ez a kiáltás a többi zsiványt akarta volna visszahívni, hogy csak ember volt az, nem kellett volna szétfutni - de azok nem értik, mit mond: „Hogy észre ne vegyék a zsiványok, hirtelen felmásztak egy fára, felhúzták az ajtót is. Gondolták, hogy attól majd nem veszik észre a zsiványok. Na, ezek éppen ez alá a fa alá telepedtek le, s ottan elkezdették számolni a pénzüket. Mondja Mihók suttogva: - Én nem bírom tovább tartani az ajtót, feleség, mindjárt leejtem. - Fogjad, te szerencsétlen, mert ha leejted, megölnek a zsiványok. De hiszen mondhatta. Éppen abban a pillanatban, puff! leesett az ajtó. Le ám! Éppen annak a zsiványnak a fejére, aki számlálta a pénzt. A zsivány kettéharapta a nyelvét, a többi tizenegy pedig annyi felé futott, ahányan voltak. Hiába kiabált utánuk a tizenkettedik zsivány, mikor meglátta, hogy egy férfi s egy asszony van a fán, mondom, hiába kiáltotta: ember lót! ember lót - ehelyett, hogy ember volt! -, a zsiványok elszaladtak, úgy elszaladtak, hogy hírük-poruk sem maradott. Elszaladt a tizenkettedik zsivány is. Otthagyta a fél nyelvét, de még a temérdek sok pénzt is. Mihók s a felesége most már lejöttek a fáról. A sok pénzt felszedték, hazavitték, s bezzeg hogy e naptól fogvást az egész faluban nem volt több oly okos ember, mint Mihók.”

Kelemen Petra Piroska is megmagyarázza az elharapott nyelvű zsivány szavait, aki: „...kiabálja utánuk: Ne menjetek! Ember vót! Ember! De azok már, hogy „ember vót”, nem is értették, és olyan messzire futottak, azt hitték, hogy a Jóisten akarja őket agyoncsapni, hogy mán meg sem hallották ezt a segélykiáltást.”

Később Illyés Gyula is átvette híressé vált, sokat használt gyűjteményébe, az 1953-ban megjelent Hetvenhét magyar népmesé-be a „boldogtalan”, vagyis együgyű Mihók történetét. Illyésnél a cselekmény nem folytatódik az abszurditásig menő kalandokkal, csak a lakodalomig tart, és „realistán” végződik. Mihók párja, Ilók ugyan megsokallja a durva tréfákat és elszökik, de az anyós segítségével „…elmennek a menyasszony után, kibékítik nagy bajjal, s még egyszer elviszik a vőlegényhez. Egybekelnek, s máig is élnek, ha meg nem haltak.”

A XX. század végéről még egy változatot említünk. Szűcs László ludasi, vajdasági mesemondó mesetudását több csoportba osztotta a gyűjtő, Raffai Judit. A keveset mesélt, lazább szerkezetű mesék csoportjai mellett az állandó repertoárba sorolta azokat a meséket, amelyeket sokszor, szívesen és szinte mindig ugyanúgy mesélt Szűcs László  - ezek közé tartozott Jacsó és a Kató címmel a mi mesénk típusához tartozó szöveg is. A cselekmény majdnem teljesen megegyező, leszámítva, hogy a félkegyelmű legénynek Szűcs Lászlónál csak apja van, nem anyja, az küldi el szolgálni, az mondja meg, mit kellett volna tennie a kapott ajándékokkal, majd a menyasszonnyal. De - talán mivel a mesemondó is férfi volt, aki „zsíros”, erotikus mesét is mondott - a Piroskáénál jóval drasztikusabb nyelvezetű ez a variáns, a mese végén a fa alatt tanyázó rablók még egy királykisasszonyt is elkezdenek paprikásnak fölaprítani (ennek ellenére, nyilvánvalóan a tréfás mese „logikája” szerint, a kegyetlen zsiványok megijednek a fán ücsörgő bolondos pártól…).

A Jacsó és a Kató itt olvasható:  Raffai Judit: A mesélő ember. Szűcs László bácskai parasztember meséi. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. 52-55.,

Kelemen Petra Piroska a Jacsó és a Kató-val megegyező epizódokból álló mesét hallott a nagyszüleitől. Ezt az otthon „kapott” mesét tovább alakította, apró kis változtatásokkal, főleg a megfogalmazást, a szókészletet, a jelzőket illetően, de van olyan változás is az ismertebb szövegekhez képest, ami lényegesebb. Ilyen például, hogy a legtöbb néprajzi adat szerint nincs indoklás, miért is kap Mihók ilyen vagy olyan tárgyat, állatot a szolgálatáért cserébe vagy ajándékba. Piroskánál viszont a kezdetben lusta legényt a nagygazda szándékosan „neveli”, alakítja: amikor csak ímmel-ámmal dolgozgat, csak egy tűt kap.

„Eltelt egy esztendő, hát gondol egyet a nagygazda, no, most lesz a fizetség. Mérlegölte ám, hogyan dolgozott a legény! Hát gondolta, majd ő megtanítsa űtet,  megtréfálja:

- No, te legény! Egy esztendőt ledolgoztál nálam, itt egy tű, vigyed haza.”

De több esztendei szolgálat során már minden szükséges dolgot elvégzett ez a Mihók, Piroska szavaival: „Hát dógozott, szántott, vetett, aratott, kapált, elvégzett mindent, állatot etetett, itatott, ami létezik, eltelt az egy esztendő...”.  A nagygazda, amikor látja, hogy ha kicsit „együgyücske” is, de dolgos lett a legény, akkor először kisbornyút ad neki, majd végül a saját lányát is szívesen hozzáadja.

Kelemen Petra Piroska, aki a beszédével, a viseletével is faluja, szűkebb pátriája hagyományait szeretné mindenkivel megismertetni, a mesébe is beleszövi, ahol lehet, az „otthoni” dolgokat, a mindennapi élet, az ünnepek szokásait. Amikor a bolond Mihók lakodalmára kerül a sor a meséjében, azt az igazi palóc lakodalmakhoz hasonlítja: „Vót, ami vót eddig, de mégiscsak megtartották a lakodalmat. Nálunk nem ám olyan lakodalmak vannak , hogy összegyünnek az emberek, esznek-isznak, egyet táncolnak, oszt hazamennek, nem ám! Nálunk olyan lakodalmak vannak, hogy három nap tartanak, meg egész hetet tartanak! Frissen vágnak disznyót! Mindent ott elibe készítenek! Hát, itt is úgy vót! Ment a nagy készülődés...”

A néprajzi adatokban is van rá példa, Piroska is alkalmazza az a fogást, hogy a folklór vándormotívumait, a mese cselekményét és tereit a  saját falujába, saját ismerős természeti környezetébe teszi át. Amikor Mihók és a felesége menekül, nem akárhova mennek, hanem "beérnek a kéméndi erdő közepibe…". Amikor a mesezáró formulához érünk, akkor is visszautal saját nagyapjára, akitől hallotta a mesét, és saját falujára, ahol ezek „megtörténtek”: „Hogy a zsiványok vezérivel mi lett, meg hogy őnekik mi vót az életükbe, aztat én már nem tudom, merthogy az öregapám sem mondta el. De az biztos, hogy olyan bolondok, mind az én falumba ezek ketten, többet nem születtek!”

A mesemondói stílushoz hozzátartozik, hogy lehetőleg érzékletesen, láttatóan válogassa a szavakat a mesélő. Ennek egyik eszköze a mesei formulák és a hasonlatok alkalmazása. Piroskánál is találhatunk ilyen példákat: „...má úgy korgott a hasa, úgy kopogott a szeme, a szomszéd tanyán is lehetett hallani”! A mesei történéseket segít elképzelni a hallgatónak az, ha nem „ugrik” át részleteket, hanem az apró mozzanatok egymásutánját mind elmondja a mesélő, mint Ilók és Mihók hazamenetelénél itt: „Fogták, elengedték a faágat, lepottyantak, leporolták magukat, oszt elindultak hazafele.”

A mesehallgatáshoz sokat hozzátesz a mesemondás látványélménye is. Kelemen Petra Piroska ezúttal ülve mesél ugyan, de a mimetikus mozgást így sűrűn alkalmazza, utánozza a szereplők mozdulatait. Ilyen például, amikor mutatja a kezeivel, a lakodalomban a bolond Mihók hogy enne már, a kanalat már emeli, de ledobja, mert azt hiszi,  a felesége jelzett neki: „...ahogy leűt enni, emelte vóna a kanált a szájáho… (…) hopp, ledobta a kanalat, szépen vigyázzba űlt, oszt nem evett!”. Ilyen az is például, amikor összetett kézzel mutatja a hálálkodás, imádkozás gesztusát, mert a zsiványok a fa alatt félreértik a föntről jövő „áldást”: „Jaj, köszönjük, Istenem, hogy meg is töpörtyűzted a mi vacsoránkat!”

 

Aki szívesen nyomozna tovább e mese(típus) kiadástörténete után, annak ajánljuk ezeket az olvasmányokat:

Gyulai Pál folklórgyűjtése és meseköltészete:

Domokos Mariann: Arany László népmeséi a 19. századi magyar olvasókönyvekben

Benedek Elek: Bolond Mihók

Illyés Gyula: Ilók és Mihók

A Hagyományok Háza Vasárnapi mese-sorozatában is hangzott már el Bolond Mihók-történet, másik változatban. Csíki Lóránt fűzött össze hármat egy füzérré, köztük az Ilók és Mihók is

Szár­nya­ló ze­nei öt­le­tek

Május 2-án ismét izgalmas zenei kísérletnek lehetünk szem- és fültanúi, a Hagyományok Háza Népzenei inkubátor programjában, ezúttal ugyanis három tehetséges és kreatív népzenész öltöztet új köntösbe egy közismert magyar népmesét, A szorgalmas és a rest leány történetét. A Cinka triót Paár Julcsi mentorálja.

Érdekli a többi műsor?

Iratkozzon fel hírlevelünkre, és értesüljön elsőként rendezvényeinkről, képzéseinkről!