A Hagyományok Háza Nyitott Műhely Rejtett kincsek-szekrénytitkok felhívására 57 darab pályázat érkezett.
A Hagyományok Háza Nyitott Műhelye online pályázatot hirdetett egyének, hobbi alkotók, kézművesek, designerek számára, amiben arra ösztönözte az érdeklődőket, hogy fedezzék fel és ismerjék meg nagyszüleik múltját, tárgykultúráját, ezzel kapcsolatban saját elfeledett hagyományaikat, kézműves örökségünket. A kiírás további célja volt az újrahasznosítás, gondolkodásmódunk átalakítása, a kézimunkával töltött idő felértékelése.
Régi, szekrények alatt megbújó néprajzi tárgyakat és azok újabb funkcióit kerestük.
A sok történet és tárgy közül nehéz volt kiválasztani azokat, amelyeket tárgyi és szakmai díjazással tudtunk értékelni.
A zsűri tagjai - Kovács Bence néprajzkutató és Benedek Krisztina néprajzos, közművelődési szakember - a beküldött anyagokban a néprajzi értékeket, a Hagyományok Háza által képviselt értékrendet kutatta, továbbá azt is elemezték, hogy sikerült-e új funkciót találni a tárgyaknak.
A beküldött anyagok rendkívül érdekesek voltak, köszönjük, hogy megosztották velünk kincseiket!
Edelényi Dóra: Szőttes
Története:
A felhívásra örömmel mutatom meg még az anyai nagymamám hagyatékából elővett régen három szélből vart takarót. Anyai nagymamám és családjának még az első világháború előtt kellett elhagynia Zilahi otthonát. A terítő alapanyaga len, a soproni nagymamám ollójával bontottam, vágtam a már rongyos, foszlott terítőt. Még nyáron határoztam el, hogy kenderből és gyapjúból újra álmodom ezt a régi mintát. Nagyon sok régi emlék ébredt fel bennem míg szőttem, mostam a régi szőttesből megmaradt darabokat. Az asztal amin a fénykép készült szintén elmúlt már 140 éves.Értékelés:
A másképpen kézikosárnak nevezhető garaboly tradicionálisan paraszti tárgytípus. Noha napjainkban a fonott kosárról elsősorban a bevásárlókosár jut eszünkbe, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a különböző típusú paraszti kosárhasználat komoly előzményekre tekint vissza (gondoljunk csak a Néprajzi Múzeum önállóan kezelt kosárgyűjteményére). Külön köszönöm, hogy a tárgy funkcióját is megosztotta velünk!
Kovács Kata: Konyhai textilek
Története:
Mákos guba
Kulcsár Katalin az apai ükanyám volt, Zala megyei, reszneki születésű. Leánykorában, mint akkor dívott, megszőtte a kelengyéjét, hogy férjhez mehessen.
A nevével ellátott törölköző a szüleim lakását díszítette. Én pedig őutána vagyok Kata.
Nagyon sok szőttes maradt a Nagyanyámra, de számomra nagyon fura volt, hogy csak akkor vehettünk elő újat, ha az épp használt már annyira tönkrement, hogy a Nagyanyám szégyellte az asztalra rakni.
Így számomra teljesen természetes volt, hogy Nagyanyám kérdésére - hogy mit is szeretnék nászajándékul? - azt válaszoltam, hogy terítőket. Ezzel egyetlen probléma volt, hogy szerinte azok a terítők ott állnak, majd 100 éve, s milyen ajándék az? Ő valami értékeset szeretne nekem adni! Hisz a Keresztanyámtól étkészletet kapok, a Keresztapámtól kristálypoharat, tőle pedig semmit?
Végül is megkaptam a terítőket, a mai napig használom. Kaptam két nagy terítőt az asztalra, s két kisterítőt, amit a kelesztéskor használok.
A Nagyanyám nagyon jól főzött. Tőle tanultam a kelt tészták készítését. Legyen az kalács, guba, berkedli. A képen a mákos guba készül, terítéskor pedig ott sorakozik a teljes nászajándék. A villát még az Édesanyám kapta nászajándékul. Két készletet kapott, a másik adagot a Húgom örökölte.
Értékelés:
A valóban autentikus, napjainkban is jól használható tárgyak mellett a történet igazán ékes példája a praktikum-központú paraszti tárgyhasználatnak, és a kelengye összeállítási módjának. A második világháború előtti paraszti közösségekben sem volt ritka a házi vásznak esetében, hogy egy gazdaghozományú menyasszony kelengyéjébe „vadonatúj”, édesanyja, vagy nagyanyja által szövött terítők, törölközők, zsákvásznak, vagy éppen végvásznak kerültek.
Ömböli Viktor: Festett láda
Története:
E ládát üknagyapám készítette a lányának (dèdimamámnak) Bukovinában. Andrásfalván. Majd 1942 szekéren menekülés alatt került Vajdaságba. Onnan ismét menekültek 1950-ben Baranya megyébe, Hidas községbe. Tavaly találtam rá, használták terménytálorásra, elletőládának, stb. A méretèt kisebbre kellett csinálnom, de a festés és alapanyag eredeti. Most az előszobában köszönti a ház vendégeit☺
Értékelés:
Utólagos átalakítása ellenére jól felismerhetőek rajta a bukovinai festett ládák jegyei. Noha ezen tárgyaknak tradicionálisan nem volt lábuk – ráadásul ahogy a képet feltöltő is tájékoztat, gazdasági tárolónak is használták – faanyaga mégis a lehetőségekhez képest jó állapotban maradt az utókorra, ezért megfelelő éke lehet egy kortárs otthonnak.
Csapó Ani: Hímzések és történetek
Története:
1945 augusztusában nagy hőség volt. A férfiak és a felnőtt nők a határban aratták a gabonát. A faluban csak az öregek, betegek és a gyerekek maradtak. Nagyanyám jólelkű ember volt, segített mindenkinek. Volt a faluban egy beteg, gyengeelméjű ember, akinek néha enni adott. A bácsi ebéd után lepihent a pajtánkban és pipára gyújtott. Az ott tárolt széna lángra kapott, és akkoriban még zsúptetős házak pillanatok alatt meggyulladtak.
Az egész Kis-malomszeg leégett. Hiába kongatták meg a harangokat, mire a határból édesanyámék hazaértek, semmink sem maradt. Örültek, hogy emberi életben nem esett kár és a négy unokatestvér, köztük én egy évesen, akik az udvaron játszottak, életben maradt.
Nagynénénk fogadott be bennünket ideiglenesen.
Nagy család voltunk, nagymama kilenc gyermeket szült, hét élőt nevelt fel és persze az unokákat.
Hogy új házat építsünk a falu végén, édesanyám és testvérei cselédnek, napszámosnak álltak, hogy valami kis pénzhez jussanak, de felépült a ház, ami már kő ház volt és cseréptetős, döngölt agyag padlóval.
Így hát a textiljeink megsemmisültek, de dolgos emberek lévén, kukoricacsuhéból szőnyeget (tepiket) fontunk, szőttünk. szatyrokat pödörtünk, még az első iskolatáskám is cekker volt.
Nagymama megtanított kötni, horgolni, hímezni, hogy díszítsük környezetünket.
Az emlékeim szülőfalumhoz kötnek, szeretem Mosonmagyaróvárt ahol élek, de haza Bőbe megyek.
Kőszegen középiskolába tanultam népművészetet, néprajzot.
15-16 évesen hímeztem a kisírásos fésű-tartót, a boldogi lyukhímzéses kötényt, melyben az iskolában megfordult vendégek ebédjét szolgáltuk fel. A kollégiumunk hálótermeibe is mi hímeztük az ágyterítőket, függönyöket, díszpárnát az ágyunkra. Ez is szép emlékeket idéz fel bennem, ezért is jártam később továbbképzésekre, ezért is igyekeztem azon lenni, hogy a történelmi Magyarország jeles tájegységeiből 1-1 db-ot feldolgozzak. Szakkörömbe szívesen hímeznek az asszonyok és nekik bemutathatom.
Hogy nekem mit jelent a hagyomány? Az egész életem, ami megtörtént velem, amit átéltem, amit a családtól kaptam és tanultam: a szorgalmat, a pontosságot, a kézművesség szeretetét, a toleranciát, a segítőkészséget, és még sorolhatnám ...
A gondolataim, az emlékeim szülőfalumhoz és szeretteimhez fűznek, akik nagy része már föntről irányítja éltem.
(Ez egy kis epizód nagy vonalakban életem egy kis szakaszáról.)
Értékelés:
Igényes mintaválasztású, és kifogástalan megvalósítású tárgyak, melyek különösen a közölt történet fényében mutatják meg igazi értelmüket. Úgy vélem, hogy ezen kortárs népi iparművészeti tárgyak kitűnően értelmezhetők egy Népművészet Mestere Ars poeticájaként.
Necz Zsuzsa: Berliner kendő
Története:
Tíz éve már, hogy Dédi elköltözött közülünk. Veresegyházon élt, élete utolsó percéig ragaszkodott a viselethez, amiben asszonytársai jártak. Sokszor órákat töltöttem a szobájában, tanítgatott szoknyát ráncolni, inggallért átfordítani, kötényt varrni.
Néhány viseletet is kaptam tőle, no meg egy téli vállkendőt. A családja nem tudta hova tenni, nagy helyet foglalt, megválltak volna tőle.
Elkértem...
Azóta a kisnappaliban ágyterítőknek használjuk. Így mindig velünk van Dédink.
Értékelés:
Valóban autentikus néprajzi tárgy, az idős asszonyok jellemző téli népviseleti darabja. A megfelelő tartásmódot, és a tárgy letisztult stílusát jelzi, hogy egy mai kortárs otthonban is megtalálta funkcióját megkérdőjelezhetetlen emocionális értéke mellett.
Szabó Magda: Elásott tányér
Története:
Ez a 37 cm átmérőjű, nagy cseréptányér 1907-ben készült, amiről a ráfestett dátum árulkodik. A szélén sajnos hiányzik belőle egy darab, de ez teszi igazán érdekessé a történetét. 1914-ben kirobbant az első világháború, melynek folyamán a lakosságnak sok mindet be kellett szolgáltatni a katonaság részére. Hogy a nép valamennyire meg tudja menteni az értékeit a beszolgáltatástól, elcsomagolta, és elásta azokat. Így rejtették el az edényeket, az ünneplő ruháikat és más értékesebb dolgaikat. A becsomagolt értékeket elásták egy-egy kijelölt helyre. Minden családtag tudta, hogy hol vannak a rejtekhelyek – melyik fától, melyik irányban, hány lépésre, stb. – nem lehetett ugyanis tudni, hogy a háborúból ki tér haza, ki éli túl a veszedelmet. A háború végeztével a túlélők kiáshatták az elrejtett tárgyakat, hogy valamiből újrakezdhessék az életet. Ezt a tányért az 1920-as években ásták ki a csantavéri határban. A széle ásás közben tört le, nem volt ugyanis pontos a mérés, nem tudták eltalálni, hova ásták el. A letört rész ottmaradhatott valahol a földben, de a tányért még így is használták, mert sokáig nem volt másik.
Értékelés:
Szép kivitelű, autentikus néprajzi tárgy. A törés a történet függvényében nem csak hogy nem von le értékéből, hanem sokkal inkább különlegesebbé, egy korszak mementójává teszi azt.
