Sze­re­dás

Kamocsay Judit, az 5 éves Nyitott Műhely áprilisi alkotójának kedvenc műtárgya a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumból

 

A szeredás szó eredetéről és jelentéséről

A szeredás szó többféle meghatározással szerepel A magyar nyelv történelmi etimológiai szótárában: „nyakbavető fedeles szőrtarisznya itt Debretzenben” (1836) , kocsioldalon függő faedény, amelybe élelmét rakja a kocsis (1897), „kik Szerdán is böjtölnek vala ... Szeredásoknak mondatnak, „szeredás, süsü”(1825).

A szeredás, vagy „szőrtarisznya” elnevezés a szerda, szereda főnévből alakulhatott ki, ugyanis a szerda heti vásárra vihette magával ezt a fajta tarisznyát a parasztember. Elemózsiát, az útravalót pakolták be. Néhány közmondás is kapcsolódik tartalmához: „Nem nehéz a tarisznya, ha van benne kenyér." — „Üres tarisznya nehezebb, mint a teli."

A Magyar Néprajzi Lexikonban Paládi Kovács Attila a következő módon ír róla: „A szeredás: „szőrtarisznya” hosszú bőrszíjjal vállon hordozható, fedeles oldaltarisznya, melyet főleg kecskeszőrből, gyakran szarvasmarha- és lószőrből szőtt anyagból készítenek. Néha kutya-és sertésszőrt is kevernek a vastag fonálba, amit szövés előtt be is festenek. A színezett csíkos, mintás anyagból kiszabott és összeállított szeredást többnyire még bőrrátéttel is díszítik, fedelét rojtokkal szegélyezik. Előállítására a tarisznyás mesterek, kisiparosok specializálódtak, akik nagy kiterjedésű piaci körzeteteket láttak el a több méretben és minőségben készített szőrtarisznyákkal. A nyersanyagot, a mosott, mésszel tisztított szőrt a tímároktól szerezték be, majd maguk osztályozták, kártolták, fonták, festették és szőtték. Előnye, hogy esőben nem ázott át. Különösen a kecskeszőrből készült szeredás volt tartós és vízhatlan. Szőrtarisznya néven ismeretes a Dunántúlon, főleg annak keleti felében, ahol számos városban működött szeredás készítő műhely. K-Dunántúlon a szeredást inkább szegényparasztok vásárolták. A Duna vonalától keletre és az egykori Partium területén a szeredást minden paraszti réteg használta, hozzá tartozott a férfiak viseletéhez. Városban, vásárba cifra szeredást vittek, a mezőre, munkába egyszerűbbet, kopottasat. Északon a szeredás ritkán fordul elő, túlsúlyban van a fehér vászontarisznya. Szőrtarisznyát, gyapjútarisznyát az erdélyi magyarság is használt. A szomszédos szlovák és román parasztok körében kedveltségnek örvendett a gyapjú hátitarisznya. Az Alföldön sok helyütt a szőrös borjú-, vagy csikóbőrből készült tarisznyát is szeredásnak nevezték (borjúbőr tarisznya)”

 

A szőrtarisznya készítése

Domonkos Ottó 1955-ben írt a Tiszántúlon működő Laudisz Lajos tarisznya- és pokróckészítő mesterről és műhelyéről, annak működéséről. E műhely egyik eszköze egy erre a célra készített álló szövőszék volt. Egy példánya Szarvasi Múzeumban látható, amelyet 1953-ban vásároltak Laudisz Lajostól, akinek az apja még azt használta.

A felvetést, a középső piros-fehér-zöld csíkok két oldalára ugyanannyi szálból, színes csíkozással készítették. A vetülék juta vagy kender fonal volt. Általában hét színt használtak a csíkos tarisznya szövéséhez: nyers, szürke, fekete, sárga, piros, zöld és drapp. Kezdetben növényi festékeket alkalmaztak (pl. fekete-berzsenyefa), majd később áttértek a Bécsből hozott színtartóbb aninlin festékekre.

A tarisznya szélességére szőtt és méretre szabott anyagot vászonnal bélelték, a szabott szája-szélére és hajtókájára bőrcsíkot varrtak, hogy ne bomoljon. A tarisznya aljára és hátoldalára is egy háromszögletű bőrt varrtak, hogy ne kopjon. Ezután négyágú szíjjal fűzték össze a tarisznya két oldalát. Egy hosszabb és egy rövidebb, 2 cm széles bőrszíj végét 4 ágba vágtak úgy, hogy a befűzésre elég hosszú legyen. A hosszabbon egészben hagytak még egy akkora szíjdarabot, ami a vállra került, a rövidebbre csak egy csatot varrtak. A befűzés a szájrészről haladt lefelé, a szövetbe árral szúrtak és így készült a fonás. A végére közös csomó került, a maradék rojtnak maradt.

A Magyar Népi Iparművészeti Múzeumi gyűjteményben lévő tárgy vállszíja és fedélrésze marhabőrből készült, tulipános szironyozással díszített. A, csipkézett, almásolt bőrrátét nemcsak szép, hanem praktikus is, hiszen a fedélnek súlyt ad, lehúzza, így nincs szükség záródásra. Oldala hasított marhabőrcsíkokkal van összefűzve, így kapcsolódik hozzá a vállszíj, amelynek mind a két oldalán gyönyörűen megmunkált rézcsatok kapnak helyet. A gyapjú- és pamutszálakkal szövött anyag közepén megtalálható a szeredásokra jellemző piros-fehér-zöld csíkozás, illetve az alján a hátára felnyúló háromszög alakú bordó bőrbetét.

A szironyozásról

A szironyozás, más néven cirmozás, olyan díszítő varrás, amihez szőrtelenített bőrből hasogatott, vékony, 2-3 mm vastag bőrcsíkokat használnak. Sokszor szóhasználatban nincs különbség a díszítő jellegű és a fonottas varrás között, mindkettőt szironyozásnak nevezik.  A pásztorok a bőrből készült tárgyaikon (de ostor nyelén is), a szűcsök pedig a bőrruházaton alkalmazták, a szíjgyártók a kulacsokat, lószerszámokat, kolomp- és csengőszíjakat díszítettek vele. A bőrök ősi összeállítási módjából eredeztethető, mivel régen bőrcsíkokat is használtak arra, hogy a kiszabott bőröket összedolgozzák. A készség, mesterség kialakulása és fejlődése a pásztorok elszigetelt életmódjának köszönhető, mivel maguk készítették a bocskort és a lószerszámot is, tarisznyájukban pedig mindig megtalálhatóak voltak az ehhez szükséges eszközök.

A szálak alapanyaga régebben a „hasi” volt. Az 1906-os Néprajzi Értesítő 7. számában Madarassy László által írt, Alföldi pásztorokról szóló tanulmányában kifejti, hogy azt a bárányhasit, csikóhasit, borjúhasit tartották a legjobbnak, amit az anyja hasából kivett, avagy most ellett és azonnal eldöglött bárányról, csikóról, borjúról nyúztak le. Érdekesség, hogy a pásztorok a nyers bőrről a húst és a szőrt úgy mállasztották le, hogy trágyában rohasztották. Dr. Győrffy István A magyar népi ruhahímzések című írásában azt írja, hogy macskabőrt használnak ehhez a technikához.

A mai bőrös mesterek pergamennel dolgoznak, ami nyers, cserzetlen bőr. Kemény, merev, ezért használatához be kell nedvesítenünk, majd miután megszárad, visszakeményedik. Érdemes megemlíteni, hogy pávatollból hasogatott szirony szálakkal is készítettek kisebb díszítéseket, pl. szűrcsatokat. A szirony számára bőrt vésőszerű tűvel szúrták át, az öltés a szándékolt vonalak irányára mindig ferdén történik, ezért az öltése lépcsőzetes.

A szálakat színezték is. Zöld színt adott az ecetbe áztatott rézporos lé vagy kocsinyíl (cochenille, bíbortetű), pirost az anilin, feketét a galles (tölgygubacs), vagy berzseny.

A legfinomabbnak a kecskeszőr tarisznyát tartották, címeres díszítéssel.

Habár a tarisznyás mesterég már kihalt, szerencsére vannak olyan szövős és bőrműves mesterek, akik felelevenítik a régiek tudását. Így készült a Nyitott műhelyben közös alkotásként Kamocsay Judit népi iparművész szövő és Kelemen Eszter Klára bőrműves népi iparművész keze által egy újabb darab magyar címerrel.

Farkas Réka, Kamocsay Judit

 

Irodalom:

A magyar nyelv történelmi etimológiai szótára 3. Ö-ZS  (1976), 733.o., 1062.o

A Hét 1988/1 (33.évfolyam, 1-26.szám, 1988-02-19/8.szám

Magyar néprajzi lexikon 5. kötet Sz-ZS (1982) 48-49.o, 670.o.

Domonkos Ottó: Egy tiszántúli szőrtarisznyás műhely, Néprajzi értesítő 37. évfolyam (1955)

Néprajzi értesítő 7. évfolyam, (1906.) Tanulmányok Alföldi pásztorok szíjjártó készsége / Madarassy László = 7. évf. 2. f. 85–90., ill., 17 ábr.

dr. Győrffy István: A magyar népi ruhahímzések 14.o.

Ecsedi István: A Hortobágy-puszta és élete (Debrecen, 1914); Bátky Zsigmond–Györffy István, Viski Károly: A magyarság néprajza (I-II. Bp. 1941-43)

Kemendi Ágnes alapján