A tisztaság témakörét vizsgáló, s ennek kapcsán a hagyomány és a jelen közti kapcsolatról is elgondolkodtató „Szabad szappanozni” kiállítás itt, a Hagyományok Háza rendkívül korszerű technikával felújított épületében. a római sírok fölé épült középkori árucsarnok falmaradványai között kapott helyet, s ez jó alkalmat ad arra, hogy a kiállítás témáját a hagyomány elevenen tartásának összefüggésében szemléljük.
A kiállítás létrehozásáért elismerés illeti a MOME hallgatóit (a MOME projektalapú oktatása mindig is nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy kapcsolatot teremtsen az elméleti és történeti ismeretek és a gyakorlat között, ez az installáció is ennek példája), s külön ki kell emelnünk a kiállítás koncepciójában és előkészítésében meghatározó szerepet játszott Keszeg Anna és Czingel Szilvia munkáját. A kiállítás 4 fő pillérre épül: a tisztaság fogalma köré szervezve érinti a piszok, a tabu, a szappankészítés, a szerelmi ajándék, és a szépítkezés – vagyis a tisztaság képzetkörében végzett különböző gyakorlatok – témáját. Ezek a gyakorlatok mind közösségi gyakorlatok, vagy abban az értelemben, hogy közösen végzik őket, vagy – mint például a szerelmi ajándék esetében – az intim közlésen túl üzenetek a közösségnek is.
A szimbolikus antropológiai iskola egyik kimagasló alakja, Mary Douglas hívta fel a kultúrakutatók figyelmét arra, hogy egy-egy kultúra tisztasági szabályai és egyáltalán: tisztaság-felfogása szoros összefüggést mutatnak azzal, ahogy a társadalom a maga szellemi-kulturális értelemben vett tisztaságáról gondolkodik. Az, hogy mit tekintenek tisztának, s mit szennyezőnek, kultúránként eltérő lehet, és sok esetben azzal magyarázható, hogy magát a társadalmat milyen kategóriákkal tagolják, mit tekintenek „normálisnak” és a normától eltérőnek, az adott világrend kategóriáiba be nem sorolhatónak, s ezért az adott világendet veszélyeztetőnek, szennyezőnek. Hosszú évszázadokon át a férfiuralom jegyében ilyen „szennyező” tényezőnek számított például a női szexualitás, s a kiállítás -amelynek címe, az ismert népdalidézet, is egyszerre utal a hétvégi mosásra, s van, (mint a népdalok nagyrészének) erotikus szimbolikája - jogosan hívja fel arra a figyelmet, hogy például a menstruációs vérhez való viszony hogy változott át (a női emancipációval) a nőket megbélyegző szimbólumból az individuum integritását védő szimbólummá, s magának a tisztaságnak elsődlegesen spirituális szimbolikája miként profanizálódott, s lett mindinkább az egyén egészségvédelmének részévé.
A tisztaság mai szimbolikájában a legtöbb szó talán a környezetszennyezés, természetvédelem képzetkörében hangzik el, és kétségkívül divatja van a hagyományokhoz való visszakapcsolásnak, gondoljunk akár a természetes szépségápolás újrafelfedezésére, vagy arra, hogy miként lett divat egyesek körében a házi szappanfőzés. Ezek a példák jól mutatják a hagyomány ébrentartásának vagy felélesztésének azt a lényegét, hogy a hagyományok nem megmerevült normák, hanem olyan gyakorlatok, amelyek csak akkor tudnak életbenmaradni, ha a múltban felhalmozott tapasztalatokat a jelen szükségleteihez, céljaihoz szemléletéhez igazítva használják. És ha már a tisztaság témakörében járunk, itt érdemes elgondolkozni azon is, hogy mi a bartóki jelszó, a „Csak tiszta forrásból” valódi tartalma.
Ez a gondolat azon alapszik, hogy egy kultúra története olyan mint egy folyam útja a forrástól a tengerig. A „tiszta forrás” egyrészt a zsoltáros-balladás utalás arra, hogy az emberi léleknek éppúgy megújítója-megtisztítója-felemelője a hit, a szellemi örökség, mint amikor a szarvas szomját oltja a „híves patakból”, másrészt benne van az a tapasztalat is, hogy a kultúra éppúgy rendszerként működik, mint bármely élőlény, vagy az életre oly hasonlító folyóvíz. Amikor a hagyományhoz nyúlunk, nem azért tesszük, hogy egy múlt állapotot állandósítsunk, hanem azért, mert annak a rendszernek, ami a mi kultúránkat jelenti, éppúgy megvannak a működési alapjai, mint ahogy egy folyónak létalapja a forrása. Ez a folyó hasonlat régi, közhelyessé is vált már, de ebben is arra érdemes figyelni, ami a hasonlatot érvényessé teszi. A hagyományok sosem esetlegesek, koherens rendszert alkotnak, a kezdetektől meglévő sajátosságokon alapuló rendszert. A folyó nem lenne az, ami, a belétorkoló, máshol eredt mellékfolyamok nélkül, hiszen azoktól növekszik hömpölygő folyammá, de ha a Tisza többé nem a Tisza forrásából törne elő, akkor nem Tisza lenne, hanem Szamos, Bodrog vagy éppen Latorca, (a Marosról és a Kőrösökről nem is beszélve). A hagyományokból éppen azt tanuljuk meg, amitől kultúránk folyója az, ami, olyan, amilyen. Azokat a sajátosságokat, amelyek a rendszert egybentartják. A forrásoktól mindvégig. Amikor szerves fejlődésről beszélünk, éppen erről van szó: a szervest az különbözteti meg a szervetlentől, hogy saját, másoktól óhatatlanul különböző rendszer törvényei szerint fejlődik. Mindent, ami újítja, megtermékenyíti ezekhez a sajátos rendszertörvényekhez integrál. És bármely élő szervezet, s így egy kultúra esetében is az a döntő kérdés, hogy ő integrálja-e a folyton új hatásokat, vagy ő idomul mindinkább más rendszerek törvényeihez. A modernitás világában az „új” egyoldalú kultusza számos kultúra meggyengüléséhez, saját rendszersajátosságainak feladásához vezetett. Ha nem figyelünk az újra, bezárulunk, megmerevedünk, ha csak az újra figyelünk, elveszítjük, amit magunkkal hoztunk. Mint minden egyoldalúság és túlfutás, ez káros, hiszen az élővilág létét alapvetően jellemző diverzitás csökkenése az élővilág egészének sem érdeke. Az újdonság és hagyomány egyensúlyának helyreállítása, a „csak tiszta forrásból” bartóki figyelmeztetése a kulturális rendszer önfenntartási parancsa, a szervesség fenntartásának kötelessége. A világ fejlődésének élvonalához csatlakozni mindig csak olyan társadalmak tudtak, amelyek szerves fejlődéssel, saját kulturális hagyományaikra építettek, azokból növesztették ki válaszaikat az adott kor kihívásaira.
Ezzel a szemmel vizsgáljuk, s tanuljuk újra meg újra hagyományaink üzenetét, ilyen szemmel nézzünk mindenre, amit e házban láthatunk, hallhatunk, s ilyen szemmel tekintsük meg a „Szabad szappanozni” kiállítás installációját is. Gondolkozzunk el azon, hogy mit, mi mindent jelent a magyar kultúrában a fa, a lenvászon, vagy éppen a faggyú. Mit, mi mindent jelent a fehér. Milyen képzeteket ébreszt a csipke a nők ruhadarabjain, és a családi abroszokon. Mi minden tolongott-tolonghatott az évszázadok során az elmúlt korok embereinek fejében, amikor virágmintákat és varázsköröket vittek fel szerszámaikra, edényeikre, ruháikra, s képzeljük magunkat azok helyébe is, akik a sulykolófa csapásaival verték tisztábbá textíliáikat, vagy éppen azok helyébe, akik az embert okosan szolgáló, de egyszersmind agyonkényeztető automaták előtti időkben a kézzel hajtható mosógép ügyes szerkezetével forgatták azt, amit meg akartak tisztítani. Elődeink hagyatékára figyelve tanuljuk újra, hogy miként lehet aktívan viszonyulni a bennünket körülvevő, elénk állandóan kihívásokat táró világhoz.
Kapitány Ágnes, DSc, (MOME. TK SZI) Széchenyi-díjas társadalomkutató, professor emerita
Kapitány Gábor, DSc (MOME, TK SZI), Széchenyi-díjas társadalomkutató, egyetemi magántanár
