Rácz Anna | 2021. augusztus 3. | Olvasási idő: 5 perc
Azt, hogy milyen is az Élő népművészet című kiállítás a Hagyományok Házában, tömören így tudnám összefoglalni: függőséget okoz. Legalábbis nálam, és jó értelemben véve. Alig telt el ugyanis egy kicsivel több mint huszonnégy óra azóta, hogy láttam a tárlatot, és már folyamatosan azon kapom magam, hogy az internetes oldalakat böngészem azután, hogy vajon hol is tudnék egy egyedi, magyar népi motívummal ellátott hátizsákot, blúzt vagy kabátot rendelni. Lelkesedésemben még odáig is elmegyek, hogy megpróbálom a tárlaton látott, komádi hímzéssel díszített hátizsákot készítő hímző körrel is felvenni a kapcsolatot, csak hogy megtudjam, vajon lehetne-e készíttetni egy olyan különleges darabot, mint amit nemrég megcsodálhattam.
Olyan szerencsés vagyok, hogy Sándor Ildikó néprajzkutató, pedagógus, a Hagyományok Háza Népművészeti Módszertani Műhelyének tárvezetője kalauzolásával nézhetem végig a XVII. Országos Népművészeti Kiállítást, amely 1973 óta öt évente kerül megrendezésre, és az adott időszak legmívesebb alkotásaiból válogat. Az idei eseményen nem kevesebb, mint 1533 tárgy szerepel, ebből 464 egyéni alkotó, 37 szakkör illetve 27, kifejezetten a pályázatra alakult alkotói egyesülés műhelyéből került ki. És ezzel máris elérkeztünk egy nagyon fontos jellemzőhöz, nevezetesen ahhoz, hogy a magyar hagyományőrző tárgyak elkészítése terepet biztosít a különböző területeken alkotók együttműködésének, közös gondolkodásának is. A kiállítás, mely a hazai kézműves szakma legrangosabb rendezvényének számít és immár személyesen is látogatható, végig megőrzi kettős szándékát, amely a hagyományok rekonstrukciójában, ugyanakkor azok 21. századi újragondolásában rejlik.
A látogatót már az előtérben lenyűgözik a felfelé vezető lépcső mentén kiállított ruhák, melyeken jól megfigyelhető a jelen idők felé irányuló útkeresés. Én már itt szívesen belebújtam volna egy-egy ruhadarabba, főként a Soutache méretes szabóság ruhadarabjai tűntek rendkívül vonzónak a számomra, melyek visszafogott eleganciájukkal még hatásosabb alapot adnak a rajtuk megjelenített szép motívumoknak. A kiállítás első termében ezután a magyarországi öltözetek és öltözetkiegészítők témaköre vár ránk, ahol a kiállított darabok a népi ruházatok újjáéledésének egy valódi, friss áramlatát érzékeltetik a látogatóval. A teljesség igénye nélkül sorolom, hogy láthatunk itt női ruhákat a legkülönbözőbb, de mégis nagyon harmonikus színárnyalatokban, hátizsákok, nyakékek, menyasszonyi ruhák, stólák, fésűk zavarba ejtő szépsége vár ránk. Egytől egyig hordható, használható darabok, melyek láttán nem is tudok megálljt parancsolni abbéli gondolataimnak, hogy ebből a választékból mit, mikor és milyen alkalomra vennék fel. Nagyon figyelemre méltóak a mesterek és tanítványok együttműködéséből született darabok, amely szintén tapinthatóan viszik tovább a tanultakat a modernebb darabokon. Több alkotás a karantén idején a Hagyományok Háza által életre hívott, Most van időm alkotni című pályázatra született, ami kiváló lehetőséget biztosított a hirtelen feladat nélkül maradt kézműveseknek egy még régebben félbehagyott projektjük befejezésére vagy egy új megkezdésére. Kovács J. Attila kisgyőri cipőkészítő művész fekete-piros színvilágú, míves lábbelijei is ez alkalomból készültek.
A tárlat jelentős részét teszik ki az épület földszintjén illetve folyosóin, kerengőjén látható hímzések, melyek a legkülönbözőbb régiókba kalauzolnak el minket, Szászföld, Torockó, Bukovina, Palócföld, Kalocsa csak néhány az itt felvonultatott, rendkívül gazdag hímzésmotívumokkal rendelkező vidékek közül. A párnahuzatok, terítők és más textíliák hangsúlyosan tükrözik a modern törekvéseket. Színeik, mintáik a hagyományok őrzése mellett játékosságról, kísérletező kedvről tanúskodnak. A kiállított darabok akár egy ultramodern bútorokkal berendezett lakás kiegészítői is lehetnének, a konyhai kellékek formái, díszítései teljes harmóniában vannak a textíliákkal. Új régiókat is felfedezhetünk, ilyen például a Barkóság, amely Borsod, Nógrád, Heves és Gömör megyék határán elhelyezkedő néprajzi terület, az itt élők néphagyománya a palócokéval rokon. A jellegzetes barkó rózsa motívuma visszaköszön a tárgyakról, és tanúskodik arról a termékfejlesztési folyamatról, amely ebben a térségben nemrégiben elindult. Komplett esküvői kelengyének is beillő vászon-nemű összeállításokat is látunk, és vezetőnk kitér az esküvői kelengye minőségének és milyenségének fontosságára. Az esküvő a kelengye megszemlélésével kezdődött, így az egész falu láthatta a férjhez menni készülő leány kelengyéjét, s bizony, ha az valamiben hibádzott, a leánygyermeket és családját is szájára vehette a falu népe. Ezért járt az a mondás, hogy: „ Hadd korogjon, csak ragyogjon!” Vagyis a megfelelő kelengye rendelkezésre állása még a gyomor jóllakottságánál is előbbre való volt. Ennek megfelelő színvonalú darabokat láthatunk a tárlaton, bele sem merünk gondolni azoknak a családoknak a helyzetébe, akiknél három-négy leánygyermek kiházasítása volt a feladat.
A kiállítás önálló részben foglalkozik az otthon világával, kompletten berendezett lakásrészleteket láthatunk, és itt már a kézműves bútorok és az otthonberendezéshez szükséges tárgyak birodalmában járunk. Vessző-lámpabúrák, cserépkályha, sütő- és főzőedények szegélyezik utunkat, de figyelmünket mindenképp magára vonja a népzenét játszó hi-fi torony, amely egy gömöri ihletettségű fazekas munka. Mint a kék szín nagy hódolója, örömmel időzöm Ament Éva és Széll János népi iparművészek palóc vidéket idéző kék konyhájában, amelyet falusi házban és modern lakásban is el tudnánk képzelni. A bútorok kialakítása a szép díszítés mellett a praktikum figyelembevételéről is árulkodik, ami még vonzóbbá teszi a szemnek a látottakat.
Ha a tárlatban sétálva marad lehetőségünk a földi kiállítási tértől elszakadni és felfelé nézni, akkor az épület átriumának felső részén megpillanthatjuk a tárlat záróköveként is értelmezhető száz fehér zászlót, amely Trianon 100. évfordulójának emlékére készült. Száz magyarországi és határon túli alkotó munkája ez - nemezkészítőké, hímzőké, szövőké, csipkeverőké - szerte a Kárpát-medencéből. A zászlók ötlete az Élő népművészet kiállítás egyik szervezője, tervezője, Nagy Mari Népművészet Mestere-díjas nemezkészítőé volt. Az egyenként különböző, mégis remek összhangot alkotó textil installáció az ártatlanságot tükröző hófehér színeivel tovább erősíti az önmagában is tragikus esemény fájdalmát, ugyanakkor képes visszaadni az elszakított területeken élő magyarság egybetartozását is.
A második emeleten vár ránk - hogy vezetőnk találó megfogalmazását idézzem - az „apró kis huncutságok birodalma”, ahol bepillantást nyerhetünk a hagyományőrző kézművesség legkülönbözőbb területeibe. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna ilyen széles spektrumát például a festett tojásoknak, melyekből a legkülönbözőbb technikával és színváltozatokban készültek sorakoznak előttünk a tárlókban. De láthatunk itt mézeskalács készítő formákat, eszközöket, és az ékszerek kedvelői sem maradnak látnivaló nélkül. Pompás gyöngygallérok, nyakékek, fülbevalók és Zala megyei, délszláv eredetű, gyöngyös főkötők is megtalálhatóak itt. A hangszerekre érdemes külön is kitérni, a különböző oktatási intézményekben egyre többen népzenét tanulók okán szerencsére felfutóban van az ezekre vonatkozó megrendelések száma, és látható, hogy a zenei eszközök felülete milyen remek lehetőséget biztosít a népművészeti motívumok tovább-örökítésének is.
A vezetés során – Sándor Ildikó érdekes magyarázataival kísérve – ismerkedünk meg az úgynevezett visszatanítás fogalmával, amely egy adott néprajzi területeken élők számára saját, ősi hagyományaik megismertetését jelenti az ezzel foglalkozó szakemberek által, melynek célja azok továbbélésének, alkalmazásának biztosítása. Ha azt gondolnánk, hogy a Hagyományok Házában kiállított tárgyak sora már nem növelhető, akkor tévedünk, ugyanis utunk a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumba vezet, ahol Szabó Zoltán, a Hagyományok Háza Népi Iparművészeti Osztálya és a múzeum vezetője vár ránk, és lehetővé teszi, hogy megtekintsük a kiállításnak azt a részét, amely itt került berendezésre.
Itt újabb perspektívák nyílnak előttünk, először a szakrális terek népművészeti díszítésének bemutatásával. A templomi hitélettel összefüggésben használt tárgyak, úrasztalára való terítők, padelőlapok, betlehem, és templomkazetta rekonstrukció is látható. Azután a gyerekszoba ötletes berendezési tárgyait figyelhetjük meg, ahol a gyermekekkel idelátogatóknak bizonyosan nem lehet könnyű dolguk, mert a sok tárgy mind-mind játékra hív. A babaházak és fonott bútorok mellett Sevella Zsuzsa ötletes, népi motívumokkal újragondolt gyermekjátékai a mai gyermekkultúra bevett dolgai népművészettel való találkozásának ötletes bemutatásai. A fonott bútorok is kipróbálásra csábítanak, és az egész tér betekintést enged annak a lehetőségnek a megtapasztalásába, hogy milyen pozitívumok származhatnak abból, ha a legifjabb generáció már egészen kicsi korban találkozhat a népi kultúra értékeivel. Népi öltözetekben itt sincs hiány, az általam is nagyon kedvelt kékfestők jellemzik a teret, de a pásztorélet kellékeiből is ízelítőt kapunk, a lószerszámok és az elmaradhatatlan kerámiák mind-mind plasztikusan idézik fel a pusztai élet mindennapjait.
A kiállítás egészében cáfol rá arra a téves elképzelésre, hogy a népi kultúra és hagyományőrzés értékei csak egy letűnt korszak sajátjai lennének. A napjainkban való továbbélés lehetőségeinek bemutatása rendkívül inspiráló, és nem csak az érdeklődőknek, de az ezzel a területtel professzionális vagy hobby szinten foglalkozóknak is kihagyhatatlan a tárlat. „Must see” – ahogy mondani szokták. Jó szívvel javaslom, hogy augusztus 22-ig használjuk ki a lehetőséget a hagyományőrzés ilyen gazdag kincstárában való megmerítkezésre!
