„A magyarországi villamosenergia-rendszerben kialakult rendkívüli helyzet miatt, az energiafogyasztás csökkentését célzó intézkedések következtében a Hagyományok Házában működő Magyar Népi Iparművészeti Múzeum 2026. augusztus 4–5-én (kedden és szerdán) ZÁRVA TART.” Olvashattuk augusztus 3-án a Hagyományok Háza közösségi oldalán.
Talán ez volt az első olyan pillanat, amikor a klímaváltozás hatása egészen közvetlenül begyűrűzött a Hagyományok Háza működésébe. Ha eddig úgy éreztük, hogy a klímaváltozás valami távoli, környezeti probléma, amelyről a hírekben hallunk, de amelynek nincs különösebb hatása a mindennapjainkra, most kaptunk egy ízelítőt abból, hogyan zárja ránk az ajtót két napra az energiaellátás biztonságát veszélyeztető rendkívüli helyzet.
És nemcsak a múzeum működését érintette a villamosenergia-rendszerben kialakult rendkívüli helyzet. A munkarendünkbe is beleszólt.
Az otthoni munkavégzés fogalmával a Covid idején ismerkedtünk meg. Akkor egy mindenki számára jól érzékelhető kényszerhelyzet miatt kerültünk át egyik napról a másikra egy addig szokatlan munkarendre. A járvány elmúltával visszatértünk a jelenléti munkavégzéshez, és a távmunkának már csak nyomokban maradt helye. Augusztus 1-jén azonban ismét egy vészhelyzet miatt kaptunk lehetőséget az otthoni munkavégzésre. Both Miklós szombaton küldött levelében így tájékoztatta a munkatársakat:
„A magyarországi villamosenergia-rendszerben kialakult rendkívüli helyzet miatt a MAVIR életbe léptette a jelentős üzemzavarok esetére kidolgozott protokollt.”
A helyzet valóban rendkívüli volt. A Paksi Atomerőműben a tartós szárazság és a kánikula miatt már júniusban és júliusban is többször csökkenteni kellett a blokkok teljesítményét. Július 27-én a Duna paksi szakaszán rekordalacsony, –106 centiméteres vízállást mértek, július 30-án pedig az MVM már arról tájékoztatott, hogy a további vízszintcsökkenés esetén szükségessé válhat az erőmű teljes leállítása. A teljes leállás végül nem következett be. De talán érdemes megállnunk egy pillanatra ennél a pontnál.
Valóban rendkívüli helyzet volt, amely sem azelőtt, sem azután nem fordul elő? 2026 nyara egy szélsőségesen meleg és száraz nyár, vagy egy új korszak előszele?
Az idei nyár valóban szélsőséges. Június végén Magyarországon 42 °C-os új országos abszolút hőmérsékleti rekord született. A HungaroMet szerint azonban nem pusztán egy-egy rekordról van szó: Magyarországon a magas hőmérséklettel kapcsolatos szélsőségek gyakoribbá váltak, miközben a hőhullámok tartóssága és intenzitása is növekszik. Vagyis nem egyszerűen arról van szó, hogy „idén nagyon meleg volt”. Hanem arról, hogy egy időjárási szélsőség egy másik rendszeren – az energiaellátáson – keresztül hatott vissza a mindennapi életünkre.
És ez már kockázat.
Amikor kockázatokról beszélünk, nem azt állítjuk, hogy valami biztosan bekövetkezik. Azt jelenti, hogy számolnunk kell a lehetőségével. Az idei nyár arra figyelmeztethet bennünket, hogy a klímaváltozás egyre inkább olyan kockázati tényező, amelyet egy intézmény működésének tervezésekor is érdemes figyelembe venni. Egy rendkívüli helyzetben természetesen reagálni kell. Meg kell hozni a szükséges döntéseket, át kell szervezni a munkát, be kell zárni a múzeumot, ha szükséges, és alkalmazkodni kell a körülményekhez.
De hosszabb távon talán érdemes feltennünk a kérdést: csak akkor akarunk majd reagálni, amikor a következő rendkívüli helyzet bekövetkezik? Vagy előre is fel tudunk készülni rá?
Lehet például olyan intézményi forgatókönyvünk, amely végiggondolja, mi történik, ha egy nagy hőség miatt egy programot nem lehet biztonságosan megtartani. Mit teszünk egy többnapos hőhullám esetén? Mikor válik indokolttá a munkarend módosítása? Milyen programokat lehet átszervezni? Mi történik, ha az energiafogyasztást korlátozni kell? Ki és milyen szempontok alapján hozza meg ezeket a döntéseket?
Ezek tulajdonképpen egy klímaalkalmazkodási és kockázatkezelési terv kérdései.
És itt válik igazán fontossá, hogy mit is jelent a fenntarthatóság. A fenntarthatóság ugyanis nemcsak arról szól, hogyan csökkentjük a saját környezetterhelésünket, hanem arról is, hogyan alkalmazkodunk ahhoz a világhoz, amely rohamosan változik körülöttünk.
Az idei augusztus eleji két nap talán csak egy egyszeri, rendkívüli epizód volt. Bizakodhatunk, hogy így van, de sokkal valószínűbb, hogy egy olyan jövőből kaptunk rövid ízelítőt, amelyben a kulturális intézmények működésének tervezésekor már ugyanúgy számolnunk kell a hőhullámmal, az aszállyal, az energiaellátás sérülékenységével és az egészségügyi kockázatokkal, mint ahogy ma számolunk a költségvetéssel, a műszaki hibákkal vagy egy meghívott előadó betegségével.
Talán ez az, amire az idei nyár tanít minket: nem az a kérdés, hogy visszatérünk-e a régi kerékvágásba. Hanem az, hogy felkészülünk-e arra, ha a kerékvágás megváltozik.
