Az elismert olasz nyelvű nép- és világzenei magazin, a Blogfoolk főszerkesztője, Ciro De Rosa kereste meg júniusban dr. Both Miklóst, a Hagyományok Háza főigazgatóját, hogy beszélgessenek az intézmény archívumok megőrzésében, dokumentálásában betöltött vezető szerepéről. Az interjú az alábbiakban olvasható.
Élő Archívum: A magyar zenei hagyomány átadása
Magyarország népzenei katalogizálásának történelmi örökségének szíve ma a Hagyományok Háza, a Kárpát-medence népi kultúrájának, zenéjének és hagyományos táncának megőrzésével és népszerűsítésével megbízott nemzeti kulturális intézet. Székhelye egy monumentális épületben található Budai Vigadóban, mindössze pár lépésre a Lánchídtól. Igazgatója Both Miklós zeneszerző, néprajzkutató és zenész, a Napra együttes korábbi vezetője. Both mindig is ötvözte a művészi érzékenységet a kutatói szigorúsággal, és az európai etnomuzikológia egyik leginnovatívabb alakja. A Blogfoolk megkereste őt, hogy megvitassák az archívumok szerepét egy olyan országban, amely vezető szerepet tölt be a szóbeli hagyományok megnyilvánulásainak dokumentálásában.
Főigazgatóként hogyan határozza meg a Hagyományok Háza alapvető küldetését? Hogyan fejlődött az akadémiai partnerségek kiépítése felé?
A Hagyományok Háza küldetése lényegében változatlan maradt az intézmény 2001-es alapítása óta: a Kárpát-medence népi kultúrájának megőrzése, kutatása, továbbadása és életben tartása. Ami megváltozott, az a mód, ahogyan ezt a feladatot felfogjuk. Már nem csupán az örökölt értékek őrzőinek, hanem egyre inkább a tudás nemzeti központjának tekintjük magunkat: kutatási és módszertani központnak, hálózatszervezőnek, és egyre inkább a kulturális diplomácia szereplőjének. E munka tudományos struktúrája megelőzi magát az intézményt. A népzenei kutatás történeti-földrajzi megközelítése, amelyet Bartók Béla és Kodály Zoltán alapított egy évszázaddal ezelőtt, ma is számos szorosan együttműködő intézményen keresztül él tovább: a HUN-REN Zenetudományi Intézeten (korábban a Magyar Tudományos Akadémia része), a Néprajzi Múzeumon és önmagunkon. Ennek a hagyománynak a megújítására tett kísérleteink egyike az Éves Népművészeti Jelentés, amelyben akadémiai módszerekkel vizsgáljuk az élő népművészeti mozgalom konkrét kérdéseit: finanszírozását és tényleges hatásait, közösségeinek állapotát, a generációváltás kérdését, valamint az oktatási folyamat állapotát. Egyetemi partnerségeink ebből a kutatási irányultságból fakadtak. Munkakapcsolatot ápolunk a hazai egyetemek néprajzi és kulturális antropológiai tanszékeivel, valamint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Budapesti Egyetem népzene- és néptánc tanszékeivel. A Magyar Táncművészeti Intézetet, mind az előadásmód, mind a módszertan terén, és tudatosan vonunk be hallgatókat kutatói hálózatainkba. Kortárs terepkutatást is finanszírozunk, beleértve a hosszú távú és rezidens munkákat is, Magyarországon és külföldön, UTAK programunkon keresztül, amely néprajz és kulturális antropológia mester- és doktori hallgatók terepmunkáját támogatja. Számomra ez a küldetésünk fejlődésének leghitelesebb mércéje: olyan archívumként működni, amely nemcsak a múltat őrzi, hanem új ismereteket is előállít.
Zenészi és kutatói háttered mennyire befolyásolja azt, ahogyan egy tudományos archívumot „kurálsz”?
Azzal kezdeném, hogy bevallom, nem semleges megfigyelője vagyok ennek a hagyománynak. Fiatal zenészként erősen befolyásoltak azok az emberek, akikkel a Hagyományok Házában és a környező tudományos közösségben találkoztam, és ez a képzés elkerülhetetlenül befolyásolja az archívumról alkotott felfogásomat. Ezért valahol az előadóművész, a terepmunkás és a tudós között helyezkedem el, ahelyett, hogy csak e szerepek egyikével azonosulnék. Ez a pozíció produktívan megváltoztatja a prioritásokat. Egy olyan előadóművész, aki terepmunkát is gyűjtött, tudja, hogy egy felvétel soha nem pusztán "nyers adat". Minden döntés – melyik falut látogassa meg, kit vegyen fel, mit kérjen, milyen metaadatokat jegyezzen fel – már most is formálja azt, amit az archívum a jövőben képes lesz közölni. A kortárs zenekutatás egyre explicitebben megerősíti ezt; a felelős zenekutatásról szóló legújabb szakirodalom azt állítja, hogy egy tudományágnak kritikusan meg kell vizsgálnia saját feltételezéseit, és nem egyszerűen csak diverzifikálnia kell az adatkészleteit. Az ösztönöm, amely a színpadról fakad, az, hogy a használhatóságra legalább annyira összpontosítsak, mint a dokumentációra: előtérbe helyezzem azt, hogy hogyan lehet egy dallamot valójában megtanulni, mennyire változatos a kivitelezése, hogyan élt az előadásban, és nem csak azt, hogy hogyan kellene osztályozni. Ez az ösztön a munkánkban is tükröződik. Jelenleg gyűjteménykezelő szoftverünk jelentős átalakításán dolgozunk, amelyre később visszatérhetünk. Ezzel párhuzamosan létrehoztuk a Folk_ME (Népzenei Oktatás) programot – és most már a tánc, a roma városi zene és a népi kézművesség megfelelőit is –, amely valóban új dimenziót nyitott a digitális oktatásban a mi szakterületünkön. Szeretnék egy őszinte figyelmeztetést hozzátenni: az oktatási platformokon szereplő művészek többsége kortárs revival művész, nem pedig a klasszikus történeti-földrajzi kutatási iskola értelmében vett hagyományos informátor, amely számára a platformok értelmező és rekonstrukciós megközelítésen alapulnak. Ennek a megkülönböztetésnek az átláthatóvá tétele – mi az elsődleges forrás és mi a sajátja – véleményem szerint pontosan azt a pontot jelenti, ahol a szakember érzékenységének és a tudós szigorúságának találkoznia kell.
Visszatekintve a digitális archívum kezdeti céljaira, hogyan bővült a hatóköre?
A Hagyományok Háza 2001-es megalakulásakor az archívum terjedelmét elsősorban az előd intézmények szellemi és anyagi öröksége, valamint az 1970-es években kibontakozó magyar népzenei újjáéledés, a Táncházmozgalom igényei és gyűjteményei határozták meg. Többek között örököltük az 1951-ben alapított Magyar Állami Népi Együttes archívumát és az 1981-ben létrehozott Néptáncosok Szakmai Háza gyűjteményét. Ahogy a hang- és képrögzítő technológiák egyre elérhetőbbé váltak, nemcsak a kutatók, hanem a zenészek, táncosok és más amatőr gyűjtők is elkezdték a hatalmas mennyiségű folklóranyag dokumentálását. Archívumunk kezdetektől fogva alapvető feladatának tekintette ezen magángyűjtemények digitalizálását, tartalmuk feldolgozását és leírását, hosszú távú megőrzését és hozzáférhetővé tételét. A magángyűjtemények mellett kutatási anyagokat és intézményi gyűjteményeket is fenntartunk. A tényleges folklórdokumentumok mellett gyűjteményeink fokozatosan bővültek, magukban foglalva a populáris kultúrához kapcsolódó intézmények és szakmai közösségek dokumentációit és történetét is. Jelenleg a gyűjteménykezelési folyamatainkat és az azokat támogató informatikai rendszert nemzetközi szabványok alapján megújítjuk. Egyik elsődleges célunk, hogy az új, digitálisan natív dokumentumok a megfelelő válogatás és metaadat-feldolgozás után a lehető leggyorsabban bekerüljenek az archívumba, garantálva azok hosszú távú megőrzését és kutatási hozzáférhetőségét. Jelenleg archívumunk digitális állománya összesen körülbelül 350 TB. Ebből csak körülbelül 17 TB digitálisan natív, de az elkövetkező években rendkívül gyors növekedésre számítunk ezen a területen.
Hogyan férhetek hozzá az Archívumhoz? Minden anyag meghallgatható?
Gyűjteménykezelő rendszerünk folyamatban lévő megújításának egyik fő célja az archívum hozzáférhetőségének és kutatási használhatóságának javítása. Ennek részeként a jövőbeni online Gyűjteményi Adatbázisunk fokozatosan közzéteszi a gyűjteményleírásokat, azok belső szerkezetét és az összes legálisan hozzáférhető digitális anyagot. Jelenleg a népzene, néptánc és népköltészet hiteles felvételei, amelyeket az elmúlt 25 évben széles körben katalogizáltak, ingyenesen elérhetők online. A folkloredb.hu címen elérhető Folklór Adatbázis jelenleg közel 7000 folklórgyűjteményt tartalmaz, beleértve körülbelül 1000 órányi videó- és 5000 órányi hangfelvételt. A weboldalon kollégáink által írt rövid angol nyelvű bevezetők is találhatók a kiválasztott archív anyagokhoz. A szerzői jogi vagy adatvédelmi korlátozások hatálya alá tartozó felvételek nem érhetők el online, ahogyan azok az anyagok sem, amelyek még részletes tartalomfeldolgozásra és az azt követő katalogizálásra várnak.
Hogyan képzelhetjük el a digitális archívumok átalakítását a konzervációs terekből „kreatív laboratóriumokká”, amelyek aktívan szolgálják a tudósokat, a zenészeket és a nagyközönséget?
Digitális archívumunkra építve az elmúlt két évtizedben már számos tudományos, oktatási és ismeretterjesztő kiadványt készítettünk, online és offline egyaránt. A Folklór Adatbázis weboldalon a regisztrált felhasználók már most létrehozhatják saját gyűjteményeiket és lejátszási listáikat, és megoszthatják azokat másokkal. Ezek a funkciók tekinthetők az első lépéseknek egy jövőbeli „kreatív laboratórium” felé. Hosszú távon célunk egy együttműködésen alapuló kutatási és tudásmegosztási környezet kialakítása, ahol kutatók, zenészek, táncosok és az érdeklődő felhasználók aktívan együttműködhetnek a gyűjteményekkel. Tervezzük a közösségi alapú adatgazdagítás és annotáció bevezetését is, szakemberek felügyelete mellett. A kapcsolt adatszerkezetek bevezetése és a mesterséges intelligencia alkalmazása várhatóan jelentősen javítja az adatfeldolgozást, és segít új kapcsolatok és összefüggések feltárásában, nemcsak magán az archívumon belül, hanem más nemzeti és nemzetközi gyűjteményekhez, kutatási adatbázisokhoz és tágabb kulturális tudásrendszerekhez való kapcsolódások révén is. Ugyanakkor úgy gondoljuk, hogy elengedhetetlen, hogy az automatizált eszközök használata ne veszélyeztesse az tudományos megbízhatóságot vagy az archiválási szabványokat, és hogy minden folyamat továbbra is szakértői ellenőrzés alatt maradjon.
Hogyan segíthet a mesterséges intelligencia a tudósoknak és zenészeknek a magyar gyűjtemény hatalmas anyagtömegében való hatékonyabb eligazodásban, mint a múlt század kézi osztályozási rendszerei?
A mesterséges intelligencia által támogatott keresés és mintázatfelismerés elsősorban a hatalmas mennyiségű archív anyag kezelésében és elemzésében segíthet. Intézményünkben jelenleg egy nagyszabású dallamosztályozási projekt fut Pávai István etnomuzikológus vezetésével, amely nemcsak az énekdallamokat, hanem a hangszeres népzenét is magában foglalja. Bartók Béla, Kodály Zoltán, Járdányi Pál, Dobszay László és munkatársaik elsősorban az énekdallamokra összpontosítottak, és az osztályozást kéziratos zenei átiratok fizikai elrendezésén keresztül végezték. Digitális környezetben a virtuális rendezés és a szoftveresen támogatott keresési funkciók jelentősen megkönnyíthetik ezt a fajta munkát. Azonban az egyik fő kihívás, hogy az archívumunkban található felvételek többségéhez hiányoznak a zenei átiratok. Következésképpen a dallamok azonosítása és osztályozása gyakran a hangszeres felvételek gondos meghallgatását igényli, amelyek általában sokkal változatosabbak, mint az ének előadások. Ez a rendkívül összetett osztályozási feladat mesterséges intelligenciával még nem automatizálható jelentősen. Archívumunkban a katalogizált dallamok száma meghaladja a 250 000-et, amelynek körülbelül 20%-át eddig bevitték a dallamosztályozási rendszerbe. Ennek a munkának az eredményei már részben láthatók a nyilvánosság számára: a Folklóradatbázisban az osztályozással rendelkező dallamok esetében megjelenítjük azok változatait és kapcsolódó dallamait, láthatóvá téve a hagyományon belüli kapcsolataikat.
Milyen stratégiákkal tehető ez az örökség zeneileg hozzáférhetővé a „Spotify-generáció” számára? Vagy inkább a hallgató fülének képzéséről van szó?
Mindkét megközelítés szükséges. Kulcsfontosságú, hogy ne veszélyeztessük az archív anyagok hitelességét: a lehető legjobb digitalizálás után csak a legalapvetőbb zajcsökkentést és technikai korrekciókat alkalmazzuk a megőrzött felvételeken. Ugyanilyen fontos, hogy az új terepkutatásokat a lehető legjobb minőségű audio- és videoeszközökkel végezzük. A Poliphony Projekt kiváló példa erre a megközelítésre. Sajnálatos ellentmondás van abban, hogy miközben a technológia folyamatosan fejlődik, egyre kevesebb eredeti „informátor” – azok, akik a klasszikus értelemben vett anyagot életben tartják – van még közöttünk. Részben ezért is keresünk új témákat a szakterületünkön. A közönség bevonása szempontjából a gondosan összeállított lejátszási listák, a történetmesélés, a restaurálási munka, a dokumentumfilmek, az oktatási tartalmak és a kortárs újraértelmezések mind kulcsszerepet játszanak. Ezek a megközelítések segíthetnek a fiatalabb generációknak személyes kapcsolatot kialakítani az archív felvételekkel anélkül, hogy elveszítenék azok dokumentumértékét és hitelességét.
Milyen szerepet játszik a hagyományos magyar zene az oktatási rendszerben? Hogyan változik a zeneoktatás módja?
E tekintetben Magyarország szokatlan helyzetben van, mivel iskoláinkban a népzene nem választható tantárgy, hanem bizonyos értelemben a zeneoktatás alapja. A Kodály-koncepció, amelyet az UNESCO 2016-ban felvett a Jó Gyakorlatok Jegyzékébe, az óvodától kezdődő népdaléneklésre építi az általános zenei műveltséget. Így még mielőtt bármilyen speciális képzés megkezdődne, a legtöbb magyar gyermek ezen a repertoáron keresztül ismerkedik meg a zenével. Erre az alapra egy teljes mértékben kidolgozott, speciális tanterv épül. A népzenét és néptáncot az államilag fenntartott általános művészeti iskolarendszerben tanítják; a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Tanszéke, amely 2007-ben alakult, ma már doktori (DLA) szintig kínál alapképzést; a Magyar Táncművészeti Egyetem pedig néptánctáncosokat és -tanárokat képez. Sok minden történik ezen a formális struktúrán kívül is – a kulturális szektor által finanszírozott workshopokon és nyári táborokban –, ami azt jelenti, hogy sokféle módszertan létezik egymás mellett. Szerepünk része, hogy fórumokat hozzunk létre, ahol ezek a tanárok párbeszédet folytathatnak egymással, hogy a legjobb gyakorlatok hatékonyan áramolhassanak. Maga az átviteli módszer – a táncház modell – szintén egy jó megőrzési gyakorlat, amelyet az UNESCO 2011 óta elismer. A digitális kezdeményezések a módszerhez rendelkezésre álló eszközöket változtatják meg. A Folk_ME platformon, amely ma már több mint 150 válogatott zenei bejegyzést kínál, a diák izolálhatja az egyes hangokat és hangszereket egy többsávos lejátszón, lelassíthatja a nagyfelbontású videókat a minőség romlása nélkül, és összehasonlíthatja az egyes előadásokat az eredeti történelmi felvételekkel. A Craft_ME ugyanezt az elvet kiterjeszti a kézműveskedésre is, több mint 200 oktatóvideóval, és egy táncplatform is fejlesztés alatt áll. A pedagógiai változás finom, de fontos: ahelyett, hogy egyetlen „helyes” utánozható verziót mutatnának be, ezek az eszközök lehetővé teszik a diákok számára, hogy meghallgassák, hogyan változhatott volna egy dallam vagy technika, összehasonlítva a tanulást. Az egyetlen dolog, amire ügyelünk, az az, hogy ne engedjük, hogy a platform csillogó változata csendben felváltsa az alapul szolgáló archív forrást.
Tekintettel a magyar népzene Kárpát-medencében zajló összetett történetére, hogyan kezeli az archívum e hagyományok „határok nélküli” jellegét, miközben tiszteletben tartja azok sajátos, helyi eredetét?
Archívumunk elsősorban a magyar nyelvterületről gyűjt folklórt, de nem korlátozódik erre. A Kárpát-medence hagyományos kultúrája történelmileg többnyelvű és soknemzetiségű környezetben létezett, ezért különösen fontos számunkra, hogy a feldolgozás során a lehető legpontosabban rögzítsük a helyszínre és az etnikai háttérre vonatkozó metaadatokat. Ez különösen releváns a hivatásos zenészek és előadóművészek számára, akik gyakran több településen és különböző etnikai közösségek számára játszottak. Emiatt az előadóra vonatkozó metaadatokat külön kezeljük a zenére vagy táncra vonatkozó metaadatoktól, mivel földrajzi vagy etnikai hovatartozásuk nem mindig esik egybe. A katalogizálás során azonban gyakran találkozunk azzal, a ténnyel, hogy a korábbi dokumentáció hiányos. A kutatók nem mindig készítettek kellően részletes interjúkat zenészekkel, vagy nem rögzítették teljes mértékben az előadások kontextusát. Következésképpen egy felvétel pontos kontextusának rekonstruálása gyakran további kutatásokat igényel.
Sokat dolgozott az Utolsó Óra gyűjteményen. Most, hogy az „eredeti” informátorok generációja szinte teljesen eltűnt, vajon az archívum szerepe a gyűjtésről a rekonstrukcióra helyeződik át? Hogyan biztosíthatjuk, hogy a digitális másolat ne nyomot hagyjon az élő hagyományon?
Ez őszintén szólva az egyik legnehezebb kérdés, és úgy hiszem, minden újjáéledési mozgalom középpontjában áll. Az Utolsó Óra program – Kelemen László és Pávai István vezetésével, amely 1997 és 2001 között zajlott a budai Fonó Zeneházban – körülbelül 1250 órányi zenét vett fel mintegy 112 Kárpát-medencei falusi zenekartól, összesen körülbelül huszonháromezer dallamot. Maga a név is kódolja a mentési logikát: azt az érzést, hogy valóban az utolsó órában vettünk fel felvételt. Később lehetőségem volt újraszerkeszteni és újra kiadni ezt az anyagot, és pontosan az a kérdés, amelyet felvetsz, az, amellyel folyamatosan találkoztam. A veszély valós: amikor az eredeti informátorok utolsó generációja eltűnik, egyetlen pillanatfelvétel csendben kánonná válhat, és a felvételt elkezdik összekeverni a „hagyománnyal”. Az etnomuzikológia régóta óva int ettől a „mentő” reflextől, és azoktól az archívumoktól, amelyek egy élő gyakorlatot egy engedélyezett változatban fagyasztanak be. A mi válaszunk az, hogy ahol csak tudunk, ellensúlyozzuk ezt a lefagyasztást. Digitális tananyagainkban szándékosan több párhuzamos gyűjteményt csatolunk egyetlen dallamhoz, hogy a tanulók hallhassák, milyen gazdagon változatos volt, ahelyett, hogy egyetlen fix formát memorizálnának. Rendszeresen szervezünk olyan programokat, amelyek olyan táncokat mutatnak be a táncházi közönségnek, amelyeket még soha nem látott, éppen azért, hogy szélesítsük a hagyomány tartalmának megértését. Képzésünk pedig egy stílus szélességének megértésén alapul, nem pedig egyetlen helyes változat megőrzésén. Tehát igen, a hangsúly a gyűjtésről a rekonstrukcióra helyeződik át, de a rekonstrukciónak őszintének kell lennie a saját státuszával kapcsolatban. Ahogy korábban mondtam, a ma bemutatottak jelentős része kortárs olvasmány, nem pedig elsődleges forrás, és ezzel tisztában kell lennünk. Végső soron ezeknek az anyagoknak inspirációként kell szolgálniuk. A magas színvonalú adatbázisok és a szigorú módszertani képzés rendkívül fontos, de az anyag felhasználásának végső döntése az egyes zenészek kezében kell, hogy legyen. Ez az, ami életben tartja. Az intézmény szerepe a tudásközpont, nem pedig a szabályokat előíró fegyelmi testület: a széles látókör fenntartása, ahelyett, hogy korlátozná azt.
Korábban említetted a Polyphony Projektet: kifejtenéd bővebben? Hogyan változott ennek az emléknek az értéke az ukrajnai háborúval?
A Hagyományok Háza irányításának felelőssége gyakorlatilag véget vetett személyes terepmunkámnak Ukrajnában; aztán persze a háború sokkal drámaibb módon lehetetlenné tette a visszatérésemet. A Polyphony Projekt 2013 óta több mint száz ukrán faluban dokumentálta a hagyományos éneklést, több mint kétezer felvétellel, és a maga nemében a legnagyobb online archívummá vált; 2022-ben az Európai Parlament Európai Polgár Díjjal tüntette ki, kifejezetten azért, mert Ukrajna kulturális örökségének megőrzése a háború alatt minden eddiginél sürgetőbbé vált. A háború nemcsak a munka nehézségét, hanem a jelentését is megváltoztatta. Amikor elkezdtük, fogalmunk sem volt, milyen szerencsés volt az időzítés: szabadon mozoghattunk egy olyan területen, amelyre még viszonylag könnyű volt utazni és felvételeket készíteni. Ennek a világnak a nagy része mára megváltozott vagy hozzáférhetetlen. Ami egy élő vidéki polifónia dokumentálásaként kezdődött, akaratunk ellenére egy egzisztenciális fenyegetés alatt álló örökség tanúságtételévé és a ma szétszórt közösségek erőforrásává is vált. Egy további tanulmányt tervezünk, amelyről úgy vélem, megható és őszintén szólva szomorú is lesz: visszatérünk ugyanazokba a falvakba, lehetőség szerint ugyanazokat a közösségeket érjük el, és új felvételeket készítünk, amelyek dokumentálják a projekt kezdete és napjaink közötti változást. Úgy vélem, hogy élénken bemutatja majd egy ilyen időszak hatását a közösségekre és zenéjükre. Mindebben kulcsfontosságú számunkra, hogy ez egy ukrán örökség, amelyet ukrán partnerekkel közösen gondozunk: a felette lévő hatalom és az abból származó előnyök továbbra is azoké az embereké, akikhez ezek a dalok tartoznak.
Az Európai Folkhálózatban való részvételed révén látsz-e irányt egy „Egységes Európai Folk Archívum” jövőbeli kiépítése felé?
Óvatosan fogalmaznék az „egységes európai népzenei archívum” kifejezéssel kapcsolatban, ha az egyetlen, homogenizált gyűjteményre utalna. Amit az Európai Népzenei Hálózaton keresztül látok kibontakozni – amelynek stratégiai bizottságában ma is ülünk –, az valami realisztikusabb és véleményem szerint értékesebb: nem egyetlen archívum, hanem sok archívum összekapcsolódása, miközben megőrzik a különbségeiket. Ezek a különbségek mélyrehatóak, és alábecsülésük klasszikus hiba. Még Magyarországon belül is, a nagy intézményeink, amelyek közös módszertant alkalmaznak, ugyanazt az anyagot különböző szemüvegen keresztül vizsgálják; az, hogy mit választottak rögzítésre és amire összpontosítottak, már formálta az archívum felépítésének és értelmezésének módját. Európai szinten ezek az eltérések sokkal nagyobbak.
Mivel ezek eltérő nemzeti kutatási történetekből fakadnak, amelyeket nehéz megérteni, hacsak valaki nem ismeri őket belülről. A felelős zenekutatással kapcsolatos legújabb tanulmányok hasonló koncepciót hangsúlyoznak: a zenei világ alapvetően széttöredezett, és ahelyett, hogy ezt a széttöredezettséget munkánk érvényességét fenyegető veszélyként kezelnénk, erőforrásként kellene tekintenünk rá.
Történelmileg a falusi zenét tudósok gyűjtötték, hogy megőrizzék a főváros intézményeiben. A digitális korban mi az archívum felelőssége abban, hogy visszajuttassa ezt a zenét azoknak a közösségeknek, ahonnan származik?
A terület legmodernebb gondolkodásmódja az őshonos adatkezelésből származik: a CARE alapelvek (kollektív haszon, ellenőrzési tekintély, felelősség és etika) és a hagyományos tudáscímkék, amelyeket olyan projektek révén fejlesztettek ki, mint a „Helyi kontextusok”, amelyeket Jane Anderson és Kim Christen a kulturális örökségre vonatkozó „szerzői jog” egyszerű alkalmazásának alternatívájaként írnak le. A központi gondolat az, hogy a származási közösségeknek meg kell őrizniük a kulturális dokumentumaik feletti hatalmat, és meg kell osztaniuk az azokból származó előnyöket, még azután is, hogy ezek a dokumentumok egy archívum részévé válnak. Sokat tanulhatunk ebből a megközelítésből, de tisztáznom kell, hogyan vonatkozik ez a mi esetünkre. Nagyrészt gyarmati kontextusban alakult ki, ahol a származási közösség egy különálló nép, amely egyértelmű hatalmi egyensúlytalansággal néz szembe. A Kárpát-medencében más a viszony: a falusi közösségek ugyanahhoz a nemzethez tartoznak, és a hagyomány örökösei közé tartozik az egész újjáéledési mozgalom, és bizonyos értelemben a társadalom egésze. A szuverenitás kérdései egyre élesebbek, és a modell közvetlenebbül vonatkozik, pontosan ott, ahol határokhoz érünk: a határokon átnyúló gyűjtemények, a kisebbségi és roma anyagok, valamint az ukrán felvételeink esetében. A gyakorlatban a „digitális visszaküldés” több konkrét dolgot jelent számunkra: annak biztosítását, hogy az anyag valóban hozzáférhető legyen a származási régiókban; többnyelvű interfészek kiépítését – a Polyphony Projekt adatbázisa pontosan ezért háromnyelvű –, és a másolatok közvetlen visszajuttatását a helyi közösségekhez; a magánélet és a beleegyezés tiszteletben tartását; az előadók megnevezését úgy, ahogyan valójában ők voltak, ne pedig névtelen „informátorokként”. De hozzátennék valamit, amit a technikai vita néha figyelmen kívül hagy. A zenei visszaszolgáltatás legmélyrehatóbb formája nem egyszerűen a fájlok hazaküldése, hanem annak biztosítása, hogy a hagyomány élő, közösségépítő gyakorlat maradjon. Magyarországon a néptánc és a népzene, és egyre inkább a kézművesség is, igazi reneszánszát éli. Ha a középgenerációval beszélgetünk, szinte mindegyikük emlékszik arra, hogy fiatalkorában a táncház létfontosságú kötőszövet volt: mennyit adott nekik utazásokon, előadásokon és barátságokon keresztül. Egy évszázados falusi közösség...
Egy modern táncház nyilvánvalóan nem ugyanaz, mégis valami lényeges megmarad: a közös jelenlét, a közös nyelv, valamint a test, az emlékezet és az önkifejezés fejlődése, amelyet egy szokatlanul jól felépített iskolákból, archívumokból, tanárokból és történelmi mélységből álló rendszer támogat, amely segít értelmet adni annak a helynek, ahol az emberek élnek. A hazatelepítés a legjobb esetben ennek az élő szövetnek a táplálását jelenti, nem pedig egyszerűen egy felvétel visszahelyezését egy otthonhoz közelebbi polcra.
A populáris zene érzelmes és kontextuális, meghatározott társadalmi funkciókhoz kötődik. Hogyan képes egy digitális archívum egy dal „emberi kontextusát” is megragadni, ne csak a hanganyagát?
Archívumunkban a feldolgozott gyűjtemények közel 6%-át autentikus társadalmi kontextusokban – esküvőkön, bálokon, tánceseményeken, temetéseken vagy más közösségi eseményeken – készült felvételek teszik ki. Ezek különösen értékesek, mivel nemcsak magát az előadást, hanem annak társadalmi és érzelmi környezetét is dokumentálják. Egy jó terepkutató nemcsak az előadást, hanem annak kontextusát is rögzíti: beszélgetéseket folytat az előadókkal és az informátorokkal, feljegyezve az alkalom jellegét, a résztvevők szerepét, a zene funkcióját és a kapcsolódó narratívákat. Sok esetben ezek a beszélgetések a gyűjtemény részeként is hozzáférhetővé válnak. Ugyanakkor a funkcióra és a társadalmi kontextusra vonatkozó információkat szisztematikusan rögzítjük a metaadatokban, biztosítva, hogy a zene „emberi kontextusa” is megmaradjon a hang- vagy videóanyag mellett.
Bartók terepfelvételeket használt fel a klasszikus zene új nyelvének megalkotásához. Lát-e fiatal kortárs zeneszerzőket, vagy akár elektronikus zenei producereket, akik hasonlóan innovatív módon használják az archívumokat?
Igen, és érdemes megjegyezni, hogy Magyarországon hajlamosak vagyunk egy kicsit más szókinccsel dolgozni, mint a nemzetközi színtéren. Itt a „népzene” erősen örökség-orientált, és szinte mindig tudományos háttérrel rendelkezik: az előadók általában rendelkeznek némi tudományos képzettséggel, és még azok is, akik a kulturális szektorban tanulnak, nem pedig a formális oktatásban, általában ismerik és becsülik a pontos forrásinformációkat. Számunkra a népzene a történelmi és örökségismerethez kötődik. A legszabadabb kreatív felhasználás általában a világzene címkéje alatt történik. És még ezen belül is két szálat különböztetnék meg: a képzett népzenészek kreativitását, akik belülről dolgozzák fel a hagyományt, és a kívülről érkező zenészek – rock-, klasszikus vagy jazz-zenészek – munkáját, akik népzenei ihletésű hangszereléseket kezdenek készíteni. Mindkettőt világzenének nevezik itt, de mivel a művelők ilyen sokféle háttérrel rendelkeznek, az eredmények csodálatosan változatosak, és ez a sokszínűség a terület gazdagságának része. Az archív anyagok felhasználása nagyon gyakori ebben a világban, mind közvetlenül – tényleges terepfelvételek mintavételezésén keresztül –, mind inspirációként. Bartók a kézenfekvő történelmi előzmény: terepfelvételeket használt fel arra, hogy új nyelvet teremtsen a műzenében. Ma örökségünk nyílt hozzáférhetősége – a szabadon kereshető Folklór Adatbázis – sokkal könnyebbé teszi ezt a fajta kreatív kölcsönzést, és kezdjük látni, hogy ez az elektronikus produkcióba is átterjed, ahol egy régi falusi énekes felvétele egy teljesen kortárs darab magjává válhat. Nem felhígulásnak látjuk ezt, hanem inkább annak bizonyítékának, hogy az archívum teszi a dolgát: egy olyan archívum, amely új alkotásokat táplál, élőbb, mint egy olyan, amely pusztán megőrzi. Feladatunk, hogy a forrás átlátható és megfelelően hitelesített legyen, hogy az örökség és a kreatív szálak továbbra is gazdagítsák egymást, ahelyett, hogy szem elől tévesztenék egymást. www.hagyomanyokhaza.hu
Ciro De Rosa
Az interjú ITT olvasható.
