Nem akármil­y­en fe­hérnép!

Az 5 éves Nyitott Műhely októberi alkotója Dulai Éva hímző Népi Iparművész

 

_{Farkas Réka   |    2020. október 16.  |  Olvasási idő: 8 perc} 

 

Hogyan kezdtél kötődni a kézművességhez?

Kilenc éves koromban kezdtem el hímezni. Anyukám nem járt akkor dolgozni, édesapám rendőr volt. Anyu otthon nevelt minket az öcsémmel, és szabadidejében a szomszédasszonnyal kalocsait hímeztek és horgoltak. Ezt ismertük az 50-es, 60-as évek elején. Engem nagyon érdekelt, főként az, hogy ott lehessek közöttük. Így tanultam meg hímezni és horgolni. Sok osztálytársamnak csinálgattam ezt-azt. Később tanítónő lettem. Akkor érzékeltem az iskolában, hogy a gyermekeknek a tanítás mellett másfajta tevékenységet is kell művelniük ahhoz, hogy a tanítás lényege a fejükben megmaradjon. Mivel engem a hímzés és a kötés érdekelt, a gyerekekkel is ezt csináltattam. Ráadásul Szadán tanítottam, ahol akkoriban még javában élt a régi hagyomány, viseletben jártak az idősebb emberek. Később ismerkedtem meg Petrás Annával, aki azt tanácsolta, hogy iratkozzak be a kézműves iskolájukba. Sokféle mesterséget tanultam népi játszóház vezetői képzésükön. A hímzés azonban szerelem volt első látásra. Nyugdíjas koromban most már főleg csak ezzel foglalkozom.

 

Egyszer mesélted, hogy neked milyen megnyugtató, stressz levezető tevékenységet jelentett, mikor iskola után hazamentél és hímeztél...

Igen-igen. Az iskolai tanítás után, amikor fáradtan hazamentem, nem vágytam arra, hogy rögtön beágyazzak és elmosogassak. Szükséges volt magamban átértékelnem a délelőtt történteket, a kudarcokat, élményeket. Leültem és hímeztem másfél órát, egy-egy tulipánkát, és megbeszéltem magammal, mi volt, mit kellett volna, hogy kellett volna. Ezek után nyugodtan végeztem a házimunkámat. Nem nagyon volt olyan nap, amikor nem vettem elő a hímzést.

Kik voltak azok a jelentős személyiségek, akik segítettek pályád során?

Petrás Annával kezdődött, aki a népművészetről olyan érdekes dolgokat mesélt, amit azelőtt én nem is hallottam. Beszprémy Babi nénitől tanultam meg a gyapjúhímzést. A gyapjú simogat. Túl azon, hogy a hímzés meg az abban való elmélyedés egy szellemi pihenés, a gyapjú anyaga maga sugárzó, megnyugtató. Éveken keresztül csak a gyapjút varrtam, mert annyira tetszett. Ahogy haladt az életem előre, egyre több technikával barátkoztam meg.

 

A szadai fehér hímzést mikor kezdted el?

Született egy fiam, aki Bagon tanult hegedülni. Hét éves korában már elkezdett muzsikálni, és nagyon hamar zenekarban játszott tanára, Rónay Lajos bíztatására. Kicsi volt a gyermek, kísértem mindenhova, és ott, Bagon, az asszonyokon láttam meg a gyönyörű fehér hímzéses viseletet. Én meg mindig megkérdeztem, hogy mi micsoda. Mondták, hogy fékető, meg keszkenő. Nem is hallottam addig ezeket a szavakat. Szadán is elkezdtem kutakodni a helyi értékek után. Ott azok a nagymamák, akik gyerekekért jártak, adogattak nekem zsebkendőt, vállkendőt, mert tudták, hogy engem, mint tanárnő érdekel. Összegyűlt 60-70 darab mintám így. Amikor pedig nyugdíjba mentem, első dolgom az volt, hogy az addig összegyűjtött szadai fehérhímzéseket egy gyűjteményben megjelentessem. 2011-ben jelent meg a Dr. Dulai Sándorné: FEHÉRHÍMZÉSEK SZADÁN című kiadvány.

 A tanulmányaimban is léptem előre, megtanultam, hogy van szadai, bagi, hévízgyörki… A hímzésnek ezer részlete van. Jártam utána. Kerestem az embereket, könyveket, kiállításokat, továbbképzéseket ezzel kapcsolatban.

Éltek még a faluban régi öregek, akik hímeztek?

Sokan voltak, akik tanulták még az iskolában annak idején, és volt Szadának hímző asszonya is, Seres Julianna. A gyűjteményemben sok olyan minta van, amit ő rajzolt. Meg lehetett különböztetni azokat a darabokat, amiket ő hímezett. Nagyon szabálykövető, szigorú asszony lehetett a hímzései alapján.

Sok embert kerestem fel a hímzéssel kapcsolatban. Nagyon szeretek emberekkel találkozni, beszélgetni, így sok-sok mindent meg lehet tudni. Nem is gondolná az ember, ha például egy buszmegállóban valakivel szóba áll, milyen történetek jönnek elő. A fiunkat sokat kísérgettük ide-oda muzsikálni, én pedig figyelgettem az táncosokat, mert nagyon szépnek találtam, ki hogyan öltözik. Ennek kapcsán sok-sok tájegységnek megtanultam milyen a viselete.

 

Mikor ismerkedtél meg Beszprémy Katával?

1999-ben, amikor Petrás Anna iskolájában vizsgáztam. Ott volt Beszprémy Kata, aki a Hagyományok Háza elődjében, a Népművelési Intézetben dolgozott. Ott találkoztam Vele először. 2000-ben Kata a Békéscsabai Textiles Konferencián hívta meg a szakkörvezetőket a velemi táborába. Nagy örömömre szolgált, így én is jelentkeztem. Babi nénivel, akivel haláláig nagyon jó barátságban voltunk, ott találkoztam. Sokat mentem hozzá Sárvárra, ha Ő jött Pestre, egyeztettünk, mikor tudunk találkozni, sülve-főve együtt voltunk. Mindig azt mondta, hogy „nem akármilyen ez a két fehérnép!” Jó volt vele, kedves volt, okos volt. Úgy tudott tanítani, hogy észre se vette az ember. Soha nem bántotta senkinek a munkáját, de lehetett érezni, mit kell még javítani. Joli néni pedig olyan volt, hogy úgy zsűriztetett, hogy nem a színét, hanem a visszáját nézte mindig. Ezt sem tudtam azelőtt, hogy arra is vigyázni kell, milyen lesz egy munka visszája. Igazán megtanulni semmit sem lehet úgy, hogy azt mondhassam, hogy most valamit tökéletesen tudok, de azért úgy gondolom, mára sok mindennel tisztában vagyok.

Kell a szellemi érettség is ahhoz, hogy a munkáink változzanak. Van-e látható különbség a fiatalabb kori és az idősebb kori munkáid között?

Igen, egész más volt az ízlésem fiatalabb koromban. Most nagyon jól vagyok, boldog életem van. A férjem engedi és szívesen veszi, hogy ezzel foglalkozom. A fiam népzenész, és elolvadok, amikor muzsikál. A menyem ugyan abbahagyta most a néptáncot, mert három kicsi gyerek mellett és egy zenész férj mellett ez elég nehézkes. Az unokáimat is próbálgatom tanítani. Hímzek nekik párnákat, olyanokat, amilyeneket szeretnének. Ezért gondolom, hogy boldog életem van, mert azt csinálhatom, amit igazán szeretek. Eljutottam arra a szintre is, amikor már úgy érzem, hogy birtokában vagyok egyfajta tudásnak. A szakmai elismerés is megérkezett, hiszen sok díjat kapok, és 2011-ben Népi iparművész lettem. Az évek alatt rengeteg barátom, barátnőm lett, akik azért csapódtak hozzám, mert ők is ugyanezzel a szemlélettel élnek. Ők a tanítványaim is, akik elfogadták és követik azt, amit én mondok nekik. Olyan 10-12 fős csapat van körülöttem, akikkel mindig együtt vagyunk.

Mióta dolgoztok együtt?

2005 óta vagyunk kilencen. Igazándiból 2000-től nyílt ki nekem a világ, amikor a Békéscsabai textiles konferencián megismerkedtem néhány hímzővel. Amikor először kiállításra kerültek a munkáim, nagyon nagy élmény volt, hát még amikor díjat is kaptam!

 

Zsámbékon az Országos Népművészeti Régiós kiállításon is szerepeltek munkáitokkal...

Szadai Varróka hímzőkör néven oda hatan adtunk be Galga menti anyagot, huszonkilenc darab. Ebben vannak bagi, kartali, turai, szadai, püspökhatvani, boldogi hímzések. Vannak önálló munkáim is Zsámbékon, erdélyi szász állatos motívumokkal hímzett párnák, terítők. Ezek szálánvarrott, azaz egyfajta keresztszemes technikával készültek.

Mi szerepel a további terveid közt?

Belemerültem a Galga menti hímzések kutatásába. Felfedeztem, hogy még mindig vannak olyan asszonyok, akiknél megvannak a régi nyomódúcok, habár ma már sokkal kevesebb, mint 30 évvel ezelőtt. Összegyűjtöttem kb. 6-700 motívumot 7 településről, amiről egy gyűjteményes kötetet szeretnék kiadni. Néhányat biztos le fogok varrni közülük. Számomra a legszebb hímzés a fehérhímzés. Mi úgy mondjuk magunk között, hogy a fehér hímzés a hímzések királynője, mert egy modern lakásba is éppúgy illik, mint a régebbi stílushoz. Ráadásul ott élek azon a vidéken, és közel áll a szívemhez.

 

Mi a tapasztalat, kiket érint meg a hímzés, hogy jut el az emberekhez?

Sok helyen tartok tábort, például a szadai tájházban is. Itt hamar betelnek a meghirdetett helyek. E-mailben és telefonon is megkerestek már úgy, hogy hallottak rólam. Volt, aki azért szólított meg, mert látta a kiállításomat, és tetszett neki. Én azt hiszem, a munka alapján keresnek meg. Általában nem a fiatal fiatalok, hanem inkább a középkorosztály. A huszonévesek azt szokták mondani, hogy nagyon gyönyörű, amit csinálok, de ők sajnos nem érnek rá. Szerintem mindenki arra ér rá, amire akar.

Számtalanszor, amikor takarítanom, vagy főznöm kellene, akkor is hímzek, mert látni akarom, hogy milyen lesz levarrva egy-egy motívum. Mindig találok rá időt.

Nagyon fontos az, amit egy néhai kolleganőmtől, Ciberéné Szitó Maritól, aki a Szadai Népi Együttes vezetője volt, tanultam: az alázat. Ezt ma már sokan nem is tudják, hogy igazán mit jelent. Akiben van alázat, az meg fogja azt találni, amit igazán érdemes csinálnia, és nem fogja azt mondani, hogy nincs ideje rá.

A Nyitott Műhelybe hogy kerültél?

Beszprémy Kata beszélt nekem először erről a helyről. Akkor még csak Sponga Zsuzsa volt tag. Fiser Sacit például én hívtam. Később itt is ragadtak hozzám tanítványok. Barátokat szereztem a Nyitott Műhelyben. Varrogatunk, fejtünk, beszélgetünk, szeretünk együtt lenni. A személyes találkozás nagyon fontos számomra.

Külföldiek tanultak-e tőled?

Itt a Nyitott Műhelyben volt nálam egy japán csapat. Egy hollandiai látogatásomkor a vendéglátónk meglátta a zsebkendőmet, és amikor hozzánk jöttek, meg kellett tanítanom neki a rajta levő hímzést. Ezenkívül hét évig tanítottam az Indonéz nagykövetségen, az Indonéz diplomaták feleségeit. Nagyon szerettem, habár keveset tudok angolul, mégis sikerült egymást megértenünk, ők pedig az alapszavakat megtanulták magyarul. A láncöltéshez magam mögé állítottam őket, és mutattam, hogy hogyan kell csinálni. Nagyon érdekesek voltak az ünnepeik, gyönyörűek voltak a ruháik. Az első attasé feleségével pedig oroszul beszélgettünk.

 

Te nagyon sokat teszel Szadáért is...

Három évvel ezelőtt sikerült a régi, illetve egy újabb formátumban a Szadai Asszonykórust újjászervezni. Meghalt a vezetőnk, de mi nagyon szeretünk énekelni, így tízen újra összeálltunk. Múlt vasárnap az Országos Népzenei Találkozón asszonykórusok jöttek össze minősítésre, ennek a megszervezése is az én feladatom volt, vagy tíz napot ezzel foglalkoztam. Programokat szerveztem a résztvevőknek. Tavaly lettem a falu díszpolgára. A polgármester meg is kérdezte, hogy mikor van időm aludni ennyiféle tevékenység mellett.

A múzeumunk is megvásárolt tőled anyagokat...

Igen, egy erdélyi szász hímzésű kollekciót. Egy könyvben találtam meg egy oroszlánt, aki rám nézett, és úgy éreztem, hogy meg kell varrnom. Az eredeti színeket megváltoztattam. Kék és zöld fonalat használtam.

A szászok nagyon zárt közösségben éltek, élnek. Ma is nagyon jellegzetes a tárgykultúrájuk. A technika, amit használtak, a szálán varrott hímzés, ami a keresztszemes bonyolultabb változata. Két színt használtak: pirosat és feketét. Nagyon jellegzetesek voltak hímzésükben az állatmotívumok, pl. az oroszlán, szarvas, kakas, nyúl, madárka, ló, páva. Párnákra és függönyökre, ingujjra és az ingek elejére hímeztek. Ma már tudom, hogy az Országos Régiós kiállításon díjazott erdélyi szász és Galga menti hímzéseim az újabb zsűrizésen is díjazott lett, azaz bekerültek az Országos kiállításra. A szász garnitúráim - összesen 12 darab - úgynevezett nagytányéros függöny, különféle lovas párnák, pávás párna, szarvasos párna külön szóbeli dicséretet kaptak a színvilága és a mai használhatósága miatt. A Galga menti garnitúrát hatan készítettük, és huszonkilenc különböző tárgy van benne. Pl: párna, függöny, kendő, komakendő, zsebkendő…