Kempf Márta | 2020. április 7. | Olvasási idő: 6 perc
A Hagyományok Háza homlokzatán öt kiváló művész neve olvasható, akik egytől egyig kiváló és maradandó munkát végeztek saját területükön a magyar zenetörténetben. De vajon tudjuk-e, hogy belőlük mit hozott ki egy mostanihoz hasonló, vészterhes időszak? Ők vajon hogyan reagáltak a bezártságra, a szomorú hírekre, egy-egy nehezebb periódusra?
Milyen inspiráló, elfojtott, kiaknázatlan kreativitást rejthet magában egy ilyen, vagy ehhez hasonló váratlan esemény? Tartsatok velünk! Elsőként Liszt Ferenc és Erkel Ferenc életútját járjuk körbe ilyen szemmel. Kortársak lévén azt gondolhatnánk, hogy nagy valószínűséggel azonos elemeket találunk majd, de várjuk ki a végét!
„Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelvben való sajnálatos tudatlanságom ellenére születésemtől a sírig szívemben és érzéseimben magyar maradjak, és ennek megfelelően odaadóan elő kívánjam mozdítani a magyar zenekultúra ügyét” – Liszt Ferenc
Liszt Ferencben 1838-ban a nagy pesti árvíz idején lobbant fel ismét a magyar nemzethez való tartozás érzése. Március 13-18-ig az akkori Pest (1873-tól Budapest) utcáit elborította a fagyos árvíz. A hajnali két órakor Kisoroszinál átszakadt jégtorlasz után zúduló habok elárasztották Pest utcáit. A két méteres ár végighömpölygött a városon négy szigetet kialakítva. Az árvíz a mindennapos életet is veszélybe sodorta, a lakosságról nem is beszélve. Több mint száz embert nyeltek el a habok, közel ötvenezren váltak hajléktalanná és Óbudán csupán minden nyolcadik ház vészelte át a víz okozta károkat.
Ennek a hírnek a hallatán Liszt Ferenc Bécsben adott koncertsorozatot az árvízkárosultak javára, amely hatalmas sikert aratott. Ami igazán izgalmas, hogy úgy tartják, ezzel a koncertsorozattal kezdődött Liszt életének az az időszaka, mely során meghódította Európát. Jogos a kérdés, hogy vajon ha nincs ez a szerencsétlen eset, akkor mikor fordul Liszt ismét a magyar hagyományok felé, és vajon megszületnek-e a majdani, magyaros dallamok ihlette melódiái.
Szintén ezekben az időkben, a kortársának számító Erkel Ferencet nem a tragédiák vagy a természeti csapások ihlették meg, mindinkább a ma oly nehezen viselt bezártság. No, nem azt mondjuk, hogy Erkelt nem terhelte meg annak idején a „home office”, csupán annyit állítunk, hogy ha a legenda, miszerint a Himnusz megzenésítése annak köszönhető, hogy a zeneszerzőt a négy fal közé száműzték, ennyire jó energiákat mozgatott meg, akkor mi most roppant ihletett állapotban lehetünk annak ellenére is, hogy tudatában lennénk.
1844. február 29-én kiírtak egy pályázatot Kölcsey Ferenc Himnusz című művének megzenésítésére. A hivatalos zenetörténeti krónikák szerint Erkel határidő előtt jóval beadta pályázatát a megmérettetésre. Akad viszont olyan városi legenda, mely szerint a határidő letelte előtt egy nappal Bartay Endre bezárta a zeneszerzőt egy zongoraszobába azzal az ultimátummal, hogy addig nem engedi ki, amíg kész nincs a szöveg megzenésítésével. Így hát Erkel kénytelen volt kreatív energiáit koncentrálva összpontosítani, hogy mihamarabb kiszabaduljon a szorult helyzetből. Ez némely nyelvek szerint olyannyira jól sikerült, hogy egy óra alatt meg is született a nagy mű.
Azt persze egyik történetnél sem állíthatjuk biztosan, hogy a tragikus vagy az elszeparált állapotoknak köszönhetőek zenei nagyjaink előbb taglalt érdemei, mindenesetre érdekes és reményt keltő bizakodással vegyes érzéseket kelthet, hogy a szorult helyzetek is szülhetnek nagy karriereket, örökérvényű darabokat.
Hamarosan megtudhatjátok, hogyan merített ihletet a nehéz helyzetekből Lajtha László, Kodály Zoltán vagy éppen Bartók Béla.