Megrendülten búcsúzunk Sebő Ferenc Kossuth-díjas előadóművésztől, zeneszerzőtől, zenetudóstól, a Nemzet Művészétől, a Hagyományok Háza alapítójától, a hazai táncházmozgalom egyik elindítójától.
Az a parasztfolklór, amelyre az én versekre kitalált zenéim épülnek, valamikor a falusi közösségben minden ember számára kifejezési formákat, kereteket adott. Mi ezeket szeretnénk megtanulni, és egy olyan városi népzenét teremteni, amely a városi közösségben, a városi fiatalok számára teremti meg ugyanezt a lehetőséget.
– vallotta az 1970-es évek elején. Életműve ennek a gondolatnak a következetes megvalósítása: a hagyományt nem pusztán megőrizte, hanem élő, közösségi gyakorlattá formálta.
1947-ben született Szekszárdon. Klasszikus zenei tanulmányait zongorán és csellón kezdte, majd 1970-ben a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán szerzett diplomát. Halmos Bélával a BME szimfonikus zenekarában, majd a Bercsényi kollégiumban indult közös útjuk: A Halmos–Sebő duóból kinövő Sebő Együttes, az 1972-ben induló táncházak és az 1973-tól működő Kassák Klub révén egy új közösségi szórakozási forma született, amely rövid idő alatt országos mozgalommá vált. Zeneszerzőként és előadóként visszahelyezte a verset az élő, közösségi megszólalás közegébe: megzenésítette többek között József Attila, Weöres Sándor, Nagy László és Lázár Ervin műveit. Filmzenéi, rádiós és televíziós munkái – köztük a Bartók Rádió „Népzene – Sebő” című műsora – széles közönséghez vitték közelebb a magyar zenei hagyományt. Munkásságában az előadói, kutatói és adatközpontú szemlélet szorosan összekapcsolódott. Az 1970-es évektől kezdve meghatározó gyűjtéseket végzett többek között Méhkeréken, Széken, Ördöngösfüzesen, Lőrincrévén, Moldvában és Bogyiszlón. 1984 és 1989 között a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zenetudományi szakán tanult. Részt vett a népzenei anyagok rendszerezésében, közreadásában és digitális nyilvántartásának kialakításában is.
Szerkesztői és kiadói munkája ugyancsak maradandó: nevéhez fűződik többek között a bogyiszlói zenekar, a magyarországi román népzene, a moldvai csángók és a bukovinai székelyek zenei anyagainak, Lőrincréve népzenéjének, valamint Csorba János önéletírásának közreadása. Kötetei és gyűjteményes kiadásai – köztük a Népzenei olvasókönyv, a Vikár Béla-gyűjtemény, A táncház sajtója és a Patria-felvételek dokumentációja – meghatározó szerepet játszanak a népzenei tudás megőrzésében és továbbadásában. 1996 és 2001 között a Magyar Állami Népi Együttes művészeti vezetője volt, majd a Hagyományok Háza megalapítását követően, 2002 és 2011 között szakmai igazgatóként meghatározó szerepet vállalt a magyar néphagyomány intézményes kereteinek kialakításában. Gyűjteménye ma is élő része archívumunknak: az 1970-es évektől 2005-ig terjedő időszakból több mint 150 gyűjtési eseményhez kapcsolódó hangfelvétel és dokumentum őrzi munkáját. Az általa képviselt gondolat – hogy a hagyományt kutatni, rendszerezni, tanítani és élő közösségi gyakorlatként továbbadni kell – ma is intézményünk egyik alapja. Oktatóként a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen generációknak adott át tudást és szemléletet. A Fölszállott a páva zsűrijének elnökeként új tehetségek útját segítette.
Dr Pávai István, a Hagyományok Háza katalogziálási vezetője így emlékezik rá:
Emléktöredékeim Sebő Feriről
A hetvenes évek elején, kolozsvári zeneakadémista koromban került a kezembe, diáktársaim kezébe, a Sebő együttes első hanglemeze. Mindannyiunkat megfogott az az újszerű hangzás, ami nem volt jellemző a korabeli városi népdalinterpretációra. Amikor 1974-ben Magyarországra utaztam erdélyi terepkutatásaim kiegészítése céljából, Martin Györgyöt kerestem fel, aki a számomra nyújtott szakmai segítség mellett kiemelten fontosnak tartotta, hogy megismerkedjek Sebő Ferivel. Rögtön meghívott a lakására, akkor még a Limanova utcába, adott az újabb hanglemezeiből, és elkezdődött az évtizedeken keresztül tartó barátság és szakmai párbeszéd, főleg két témáról: a népzenekutatásról és a táncházról. Későbbi kiutazásaim alkalmával már a Király utcai lakásában találkoztunk, ahol egy nagy asztalon állt a Budai Vár, amit a fiaival épített legóból. Építészi végzettsége egész életén át hatással volt a népzenéről való gondolkodásmódjára. Az, hogy a népzenével való kapcsolata nem pusztán a táncház és színpadi szereplések miatt volt fontos számára, nemcsak intenzív és szakszerű gyűjtőmunkájából látszott, hanem abból is, hogy közel negyven éves fejjel beiratkozott a Zeneakadémia zenetudományi szakára, s ott diplomát is szerzett.
Amikor engem 1994-ben az MTA Zenetudományi Intézet alkalmazott, ő már ott volt félállásban, Kovács Sándorral rendezték sajtó alá a Bartók-rend kiadását. Richter Palival hármasban dolgoztunk a Dobszay-Szendrei stílusrend számítógépes nyilvántartásán, amihez a Feri által létrehozott dBase adatbázis-struktúra adta a hátteret. Főállásban a Magyar Televízió Zenei Osztályán dolgozott rovatszerkesztőként, ahová alkalmanként engem is meghívott zenei rendezőnek. Örökké emlékezetes marad számomra a közös munkánk a Duna-parti Ötös stúdióban, ahol a Zenelánc és a Nyitott stúdió című műsorsorozatokhoz készítettünk felvételeket a Kaláka együttessel, Hobóval, Selmeczi Gyurival, a szanyi és az eleki hagyományőrzőkkel, és még sorolhatnám tovább.
Hagyományok Háza, 2011. március 22. Fotó: Pávai István
1996 decemberében nevezték ki művészeti vezetői beosztásba a Magyar Állami Népi Együtteshez. Mivel az együttes alkotói több évtized alatt sokfelé jártak gyűjteni, ott is kialakult egy kisebb archívum. Feri már a következő évben szorgalmazta egy archiváló-szolgáltató műhely létesítését, ami Hagyományőrző Műhely néven 1998-ban meg is valósult a Corvin téri egykori Budai Vigadó épületében. Vezetésére engem kért fel. Amikor bizonytalanná vált Martin György hatezer kötetes szakkönyvtárának egyben tartása, ő beszélte rá Borbély Jolánt, Martin özvegyét, hogy ez a páratlan értékű gyűjtemény a Hagyományőrző Műhelyben kerüljön elhelyezésre. Ismét előbújt belőle az építész, ezúttal a belsőépítész, így valósult meg a maga tervezte, látványként is különleges, galériás, lépcsős könyvtárterem, amit a Hagyományőrző Műhely közönségszolgálati tereként Martin Médiatár néven működtettünk.
Feri látta, hogy a szakterületünk finanszírozása eléggé esetleges, ezért támadt az a gondolata, hogy egy szélesebb feladatkörű, nagyobb létszámú intézmény hatékonyabban tudna kiharcolni a feladatai jelentőségéhez méltó támogatást. Egy széknek is legalább három lába van, mondta volt közös korondi barátunk, Lőrincz Lajos. Adva volt az Állami Népi Együttes, az alárendeltségében működő Hagyományőrző Műhely, amelyhez harmadikként az akkori Művelődési Intézet Népművészeti Főosztályát lehetett volna csatlakoztatni. 1997-ben már ígéretet is kapott a szaktárcáról az új intézmény létrehozására, aminek a nevét is maga találta ki: Hagyományok Háza. Sok huzavona után 2001-ben jött létre ez az intézmény, amelynek koncepcióját Sebő Ferivel, Héra Évával és Kelemen Lacival négyesben dolgoztuk ki. Laci lett a főigazgató, Feri a szakmai igazgató. Nyugdíjazásáig még nagyon sok szakmai vitában álltunk a barikád azonos oldalán.
Később a Zeneakadémián a 2007-ben megalakult Népzene Tanszék tanáraiként még sokáig voltunk kollégák A nyári gólyatáborok kötetlen hangulatában számos emléket, poénos történetet mesélt a tanártársaknak és a diákoknak. Feri volt az egyik, azok közül, akik ajánlást adtak, hogy bekerüljek a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Tagozatára, így aztán ott időről időre újra találkoztunk. Legutóbb négy nappal ezelőtt, az MMA tagozati ülésén ültünk egymás mellett, és jó hangulatban beszélgettünk. Természetesen ismét tudott néhány újabb poénos történetet mondani az életéből. Semmi jele nem volt annak, hogy ez lesz az utolsó találkozásunk. Nem szeretem azt a szót, amit az élet elmúlásának megnevezésére szoktak használni. Úgy tekintem, hogy ő most is létezik, csak nem vagyunk abban a helyzetben, hogy találkozhassunk, beszélgethessünk. Ilyenkor a fekete-fehér fotókat sem szeretem. Színes egyéniség volt, számomra mindig is az marad.
Őrizzük meg szeretettel emlékét, és mindazt, amit tőle kaptunk!
