Tisztelt államtitkár helyettes úr, főigazgató úr!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nagy tisztelettel és örömmel köszöntöm Önöket a Hagyományok Házában,
köszönöm a megtisztelő meghívást erre a különleges estére, amikor megnyitjuk a
„Tulipán & zsálya – Kertek, korok, népművészet” című kiállítást.
Ez a cím már önmagában is költészet.
Tulipán és zsálya.
Szín és illat.
Dísz és gyógyítás.
Szépség és gondoskodás.
Két növény, két világ – mégis egy tőről fakadnak: abból az ősi emberi vágyból, hogy kapcsolatban maradjunk a teremtett világgal, hogy megértsük, ápoljuk és továbbadjuk mindazt, amit kaptunk.
Virág a kertben. Virág a hímzésen. Virág az emlékezetben.
Ez a három mondat számomra ennek a kiállításnak a szíve. A virág nem csupán növény. Nem pusztán biológiai jelenség. A virág emlék. A virág jel. A virág üzenet.
Ott van a nagymamák kertjében, a templomi terítőkön, a jegykendőkön, a menyasszonyi ruhákon, a bölcsők fölött, és ott van azokban a mintákban is, amelyeket nemzedékek hordoznak magukkal – néha anélkül, hogy tudnák, honnan erednek.
A magyar népművészet minden szirmában ott rejlik a természet és a kultúra találkozása. Ez nem túlzás, ez tapasztalat.
A népművészet nem könyvtárakban született. Nem műtermekben. Nem akadémiák falai között. A népművészet a kertben született. A föld mellett. A kapálás, az aratás, a gyűjtögetés, az imádság és az ünnep között. Ott, ahol az ember nap mint nap találkozott az élet törékenységével és csodájával. Amikor valaki egy virágmotívumot hímez egy kendőre, nem pusztán díszít. Világképet hímez. Hitvallást hímez. Egy egész életfelfogást ölt bele a fonalba.
Mert a virág megmutatja, hogy az élet ciklikus, hogy a pusztulás után újrakezdés van, hogy a gondoskodás gyümölcsöt terem, hogy a szépség nem luxus, hanem szükséglet.
Szerzetesként és kertművelőként különösen közel áll hozzám mindaz, amit ez a kiállítás közvetít. Pannonhalmán, amikor a gyógynövénykert újjáélesztésén dolgoztunk, hamar megértettem: nem csupán növényeket nevelünk. Emlékezetet ápolunk. Tudást őrzünk. Egy életformát próbálunk továbbadni. A monostori kertek mindig is a test és a lélek gyógyításának helyei voltak. Ott tanultuk meg, hogy a zsálya nem csak fűszer, hanem bölcsesség; a levendula nem csak illat, hanem megnyugvás; a rozmaring nem csak dísz, hanem emlékezés.
És ugyanez igaz a népművészet virágaira is. A virág- és növényábrázolások nem csupán díszítőelemek. Tükrözik a közösségek világképét, a hitüket, a mindennapi élet ritmusát.
Megmutatják, hogyan látta magát az ember a teremtés rendjében. Nem uralkodóként, nem kizsákmányolóként, hanem gondnokként.
Olyasvalakiként, aki tudja: a föld nem az övé – csak rábízták.
Ebben a kiállításban számomra az egyik legszebb üzenet az, hogy megmutatja: a hagyomány nem múlt. A hagyomány jelen. A hagyomány él.
Minden egyes hímzett szálban, minden faragott virágban, minden megőrzött motívumban ott van azoknak az embereknek a keze, tekintete, reménye, akik előttünk jártak. És akik azt kérdezik tőlünk: Mit adtok tovább belőlünk? Ma, amikor világunk gyakran elszakad a természettől, amikor képernyők mögül szemléljük az évszakokat, amikor sokszor már azt sem tudjuk, honnan jön az ételünk, a ruhánk, a gyógyszerünk, különösen nagy szükségünk van ilyen kiállításokra.
Mert ezek visszatanítanak minket figyelni, várni, gondozni, tisztelni.
A kert türelemre tanít. A hímzés kitartásra. A hagyomány alázatra. A „Tulipán & zsálya” kiállítás nemcsak tárgyakat mutat meg. Történeteket mesél. Életeket idéz fel. Csendben kérdez. És talán választ is ad. Arra a kérdésre, hogy kik vagyunk, és honnan jövünk.
Engedjék meg, hogy egy személyes gondolattal zárjam.
Amikor újra és újra végig sétálok a pannonhalmi kertben, gyakran látom, hogy ugyanaz a növény minden évben másképp virágzik. Van, hogy bőven. Van, hogy visszafogottan. Van, hogy alig. De él, ha gondját viselik.
Maga a hagyomány is ilyen. Ha törődünk vele, ha teret adunk neki, ha nem vitrinekbe zárjuk, hanem életté tesszük, akkor újra és újra kivirágzik. Más formában, más színekben, de ugyanazzal a lélekkel.
Ez a kiállítás ilyen kert. Egy lelki kert. Ahol emlékezhetünk, tanulhatunk, elcsendesedhetünk.
Köszönöm mindazok munkáját, akik létrehozták ezt a gazdag, szép és mély tartalmú tárlatot.
Köszönöm a Hagyományok Házának, hogy otthont ad ennek a találkozásnak: természet és művészet, múlt és jelen, ember és teremtés között.
Kívánom, hogy amikor végig sétálnak a kiállításon, ne csak nézzenek, hanem lássanak. Ne csak csodáljanak, hanem megértsenek. És vigyenek magukkal egy virágot nem kézben, hanem a szívükben.
Isten áldja munkájukat, és áldja meg mindannyiunkat ebben az őrzésben és továbbadásban.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
