A mag­yar nép­művész­et hír­vivői

Zenészként segítette elő azt a szemléletváltást, hogy a falusi zenét nem kell feltétlenül „megművelni”, ma Pál István Szalonna a Magyar Állami Népi Együttes művészeti igazgatójaként a táncelőadások zenei felelőse, a Hagyományok Háza stabilitásának őre.

– Volt valaha is választási lehetősége, vagy a Jóisten is népzenésznek teremtette?
– A népzenével, néptánccal való foglalkozás soha nem volt kérdéses a családban, bár bevallom, én sokáig futballista akartam lenni. A szüleim alapjában véve klasszikus zenével foglalkoztak, karvezetők voltak, és amikor a próbákon fáradni látszott a társaság, édesapám párba állított bennünket, frissítésként táncolni kezdtünk. Ezzel párhuzamosan kezdtem hegedülni is, és miután megtanultunk három-négy ugróst muzsikálni, rájöttünk, milyen jó dolog is az élő zene, illetve élő zenével örömet szerezni a környezetünknek. Tizenhárom-tizennégy éves koromtól már pénzt is kerestem muzsikálással, a táncházakban való fellépéssel, amit Magyarországon tanultam, elkezdtem otthon is tanítani. Ungváron beleegyeztek, hogy Kárpátalján legyen magyar népzeneoktatás, engem pedig rendes tanárként iktattak be, miután az ukrán oktatási rendszer erre lehetőséget nyújtott.
– A Magyar Állami Népi Együttes tagjává válni eleve cél volt, vagy véletlenszerű találkozás?
– Miután Debrecenbe kerültem a Református Gimnáziumba, ott már muzsikáltunk táncházakat, és én elkezdtem kikacsintgatni a budapesti táncházak felé is, az ezekért a fellépésekért kapott pár ezer forintból kollégista diákként már egészen szépen el tudtam éldegélni. Az egyetemet Pesten kezdtem, a Galga zenekar tagjaként sodródtam egyre közelebb az Állami Népi Együtteshez, előbb egy zenekari, majd egy táncszámban kerültem be az Állami repertoárjába. A legelső alkalommal, 1999-ben nem is jutottam fel a színpadra, az ügyelő, Vudi Lajos még nem ismert, és mivel nem engedett be akárkit, az első muzsikálásomat a színpad mögött töltöttem. Akkoriban még Serfőző Sándor volt az igazgató, bementem hozzá, és elmondtam, hogy az Állami Együttesben szeretnék muzsikálni. Mire ő: nagyon örül, csakhogy épp nincs felvételi, és egyébként is nagy tudású zenészek állnak sorban. Jó, válaszoltam, egy évig szívesen maradok muzsikálni ingyen és bérmentve, azt követően térjünk vissza a témára. Így történt, a zenekar szívesen látott, a cigányzenekarba is beültem, Hacsaturjántól a széki négyesig mindent játszottam, irgalmatlan sokat kellett tanulnom. Aztán az együttes 2000-es japán turnéjára engem vittek ki egyedül hegedülni azzal, hogy ha minden rendben lesz, állásba kerülök. Állásba kerültem.

szali
fotó: Dusa Gábor


– Hogy élte meg az együttes zenekara az akkoriban folyamatosan zajló zenei korszakváltást?
– Berki Laci bácsiék – ő az Állami Együttes korábbi híres prímása volt – akár Sebő Feriék révén már korábban nagyon sok népzenét megtanultak, más kérdés, hogy nem az autentikus változatában játszották, hanem feldolgozásként. Alapvető szemléletváltásról volt szó, mert tudni kell, hogy a falusi cigányzenekarok mindig is felnéztek a városi cigányzenészekre. Magyarországon egyenesen tendenciaként érvényesült, hogy a tehetséges falusi zenészek Budapestre, a Rajkóba küldik tanulni a gyerekeiket, hadd legyen belőlük tanult városi zenész. Úgy érezték, a falusi zenét „meg kell művelni”, nem pedig az eredeti formájában játszani. A táncházmozgalom meg épp az ellenkezőjére törekedett, ne színpadi műfajt csináljunk belőle, hanem próbáljuk meg úgy reprodukálni, ahogy azt a falusi zenész muzsikálta. Ezen az „értetlenkedésen” kellett túllépni. Azt hiszem, magamat is azok közé sorolhatom, akik beülve a nagyzenekarba muzsikálni közelebb vittem a cigányzenészeket ehhez az átértelmezéshez. Persze ennek az volt az előfeltétele, hogy közben a magyar nótát vagy a kardtáncot is tisztességgel el tudtam játszani. Ma már nagyon sok autentikus zenét megszólaltató műsorunk van, amelyet a mi cigányzenészeink is magas színvonalon meg tudnak szólaltatni.
– Hogyan rajzolná fel saját pályaívét a MÁNE-ban?
– Én már csak széklábakat nem faragtam, mióta 2001-túl kezdődően az Állami Együttes tagja lettem. A MÁNE művészeti vezetői tisztségén túl 2021-tól a Hagyományok Háza főigazgató-helyettesének is kinevezett az akkor már leköszönni készülő főigazgató, Kelemen László. De igazából attól tudom én megfelelően végezni a feladataimat, hogy a hegedülés mindig aktív része maradt az életemnek. Ennek az ellenkezője természetesen nem fordulhat elő, az irodámban is mindig ott a hangszer. Természetesen pályám valamennyi lépcsőfokának hasznát veszem, ha bármelyik hiányozna, jóval szegényebb lennék. Az út folyamán közvetlen tudást „szereztem be” például arról, hogyan kell a karhegedűsnek felnéznie egy prímásra, illetve a prímásnak hogyan kell viselkednie a karhegedűssel. A zenekarban tanultam meg vezetőnek lenni, és ez a tudás az intézmény szintjén is hasznosítható. 
– Milyennek nevezi a tánckar és a zenekar közötti viszonyt: alá- vagy mellérendeltségnek? 
– A helyzet sokkal összetettebb. A MÁNE zenekara nem koncertező zenekar, hanem szinte kizárólag tánckísérettel foglalkozik, így alapvetően a tánckar igényei határozzák meg a zenekar repertoárját. Az elmúlt húsz esztendő során az is jelentős hatással volt a tevékenységünkre, hogy a Ház főigazgatója, Kelemen László lényegében muzsikus és zeneszerző. Ugyanakkor jelentős rálátással rendelkezik a táncházmozgalomra, de a klasszikus zeneirodalomra is, főleg Bartók Béla és Lajtha László útjait követve. Sok előadásunk zenéjét, illetve zenekari koncertünket ő állította össze. Ugyanakkor fontosnak tartotta, hogy mi vagyunk az utolsó együttes, amely még rendelkezik cigányzenekarral. Igyekeztünk olyan zenekari koncerteket közönség elé vinni, ahol ezt a sokszínűséget mutatjuk meg. Például a Bonchida-Bécs-Budapest című előadás, amelyben a városi zenekartól a falusi zenekarig tartó út ívét igyekeztünk felrajzolni. Mihályi Gáborral, a MÁNE vezetőjével már húsz éve együtt dolgozunk, így szavak nélkül is megértjük egymást. Az elején még szerkesztettem a zenét, mint például a Hajdani hold című produkcióban, a Kodály-műsorunkba már írtam is műveket, a Csodaváró bethlemes zenei anyagát pedig én írtam.

misi_szali
fotó: Váradi Levente


– Hogy zajlik egy-egy produkció összerakása?
– Mihályi Gáborral érzések alapján alkotjuk meg a muzsikákat. Ő megírja a műsor dramaturgiáját, ideadja nekem, én egy idő után ismertetem vele az egyházzenei, népzenei, népi ének vázlatomat, esetenként javaslok neki egy-egy táncot, ami szépen átvezetné a történetet egyik zenei motívumból a másikba. Aztán „leütjük” az alapvető táncokat, amelyek az előadás magvát képezik, a zenékre megszületnek a koreográfiák, mi feljátsszuk az anyagot, ők elkezdenek dolgozni, és ha a folyamat során itt-ott még egy-egy dallam kívánkozik, azzal kiegészítjük. Az egészre Gábor teszi fel az ívet, kiegészít, kér, és összerakja egyetlen műsorrá.
– Főigazgató-helyettesként milyen feladatokra kell odafigyelnie az előadások zenei tartalmán túl?
– Mindenekelőtt folyamatos együttműködésre a főigazgatóval a Hagyományok Háza anyagi stabilitásának biztosításától kezdve a különböző tárak, részlegek tevékenységének összehangolásáig terjedő témakörökig. A szakmai minősítések folyamatának megreformálását is fontosnak tartjuk a Ház vezetőiből álló tanácsadói testülettel együtt. A Magyar Állami Népi Együttes legutóbbi húsz esztendeje nagyon szép periódus, természetesen nem tévesztve szem elől, hogy a fennállása 70 éve alatt az együttes mindig a magyar népművészet legmagasabb szintjét jelentette, mindig irányt mutatott. Miután például elkezdtük mikroportokkal közlekedni a színpadon, rövidesen nagyon sok együttes kezdte alkalmazni ugyanazt a hangosítási módszert. Hasonló volt a helyzet a vetítésekkel, a fénytechnikával is. Hatalmas a felelősségünk, hiszen a népművészet színpadi megjelenítésének meghatározó szereplői vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy mivel a MÁNE fenntartója a mindenkori magyar kormány, természetes, hogy a világban mindenhová vinnünk kell a magyar népművészet jó hírét.

Csinta Samu, folkMAGazin, 2022/3., XXIX. évf. 3. szám

Interested in other programmes?

Subscribe to our newsletter and be the first to hear about our events and training.