Rácz Anna | 2021. október 13. | Olvasási Idő: 4 perc
Amikor Kányádival kapcsolatos előadásra megyek, én már reggel ünneplőbe öltöztetem a lelkem. Egy gimnáziumi tanáromnak köszönhetem, hogy fogékony éveimben megismertetett költészetével egy diákszínköri előadás kapcsán. A Halottak napja Bécsben című versének szövege azóta is velem van, és a sorait magamban mindig Kányádi hangján hallom úgy, ahogyan az az általunk létrehozott előadásban is egy felvételről elhangzott annak idején. Ezért is tett különösen kíváncsivá a Maros Művészegyüttes Valaki jár a fák hegyén című előadása, amely a költőóriás verseivel kísért néptánc előadást ígért a Határtalan táncfőváros 2021 elnevezésű eseménysorozat keretében.
A Hagyományok Háza színházterme zsúfolásig megtelt, és az előadás előtt még nem tudtam róla, hogy hamarosan nagyon ünnepélyes pillanatok részeseivé válhatok. A Maros Művészegyüttes színpadra lépése előtt került sor ugyanis az 1991-ben létrejött, a romániai kisebbségek kultúráját ápoló Kriterion Alapítvány által adományozandó, Kriterion Koszorú elnevezésű díj átadására. A 2007-ben elhunyt alapító elnök, Domokos Géza kezdeményezésére 1995-től Kriterion Koszorúval jutalmazzák az erdélyi magyarság azon kiemelkedő személyiségeit, akik értékteremtésüknél fogva Európa és a világ szellemi áramlataiba is bekapcsolják ezt a közösséget. Kányádi Sándor 2015-ben kapta meg ezt az elismerést, ő azonban sajnos már nem lehet közöttünk. Velünk van azonban az idei díjazott, Novák Ferenc Tata, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és Erkel Ferenc-díjas magyar koreográfus, rendező, etnográfus, érdemes művész. A magyar néptánciskola és a folklór sajátos színházi megjelenítésének egyik megteremtőjeként számon tartott Novák Ferencre tökéletesen illik a díj azon kritériuma, amely szerint az olyanoknak adományozható, akik Erdélyben születtek, és munkásságuk alatt töretlenül megőrizték ezt a kötődésüket. A díjazottat méltató Kornis Péter fotóművész – aki maga is rendelkezik ezzel az elismeréssel -,értékteremtő, értékmentő, intézményteremtő személyiségnek nevezte Novák Ferencet. Kiemelte: „nem csak a díj ad rangot a kitüntetettnek, hanem a kitüntetett is emeli a díj értékét.” Elmondta, hogy Novák Ferenc mindenhová magával vitte azt az erdélyi kultúrát, amelyet gyermekkorában magába szívott. Erdély mindig vele volt, szellemisége a sajátja lett, és sokszínűségét beépítette a munkájába. Hangsúlyozta, hogy a koreográfus mindig tudta, hogy a népi kultúra az a habarcs, ami a közösséget összetartja. Szakdolgozatát a tánc társadalmi szerepéről írta, és első gyűjtőútjai is Erdélybe vezettek. Mindig közösségben élt, Erdélyből hozta magával a közösségben való gondolkodást is. A táncot anyanyelveként használja, kortárs művek létrehozásában ugyanúgy jeleskedett, mint az ősi kultúrakincsből való merítésben. Előadásaiban saját gondolatait mondta el, olyan meséket adott át a tánc nyelvén, amelyek máig is érvényesek. Kiemelte azt is, hogy az ő tevékenységének köszönhetően foglalhatta el a helyét a néptánc a színházak világában is. Mivel több nyelven beszél, művészete sosem kötötte határokhoz, egyszerre magyar és világpolgár. Több olyan nemzedéket felnevelt, akik a magyar táncélet meghatározó alakjai lettek, és személyiségét alapvetően határozza meg az a tény, hogy Erdélyből indult és azt valójában sosem hagyta el. Novák Ferenc megilletődve vette át a díjat, és rövid köszönetet is mondott, melyben a család és az Erdélyből hozott szellemi vagyon fontosságát hangsúlyozta. „Erdélyben születtem és erdélyi vagyok” – zárta köszönetét.
E szép bevezető esemény után lépett színpadra a Barabási Attila Csaba által igazgatott, 1956-ban Állami Székely Népi Együttes néven útjára indított, ma Maros Művészegyüttes néven működő táncegyüttes. A különleges dramaturgiára épülő előadásban irodalom és zene kéz a kézben jártak, egymást kiegészítve, erősítve juttatták el közös üzeneteiket. A verseket értő és szívhez szóló módon hallhattuk Kozsik József színművész tolmácsolásában. Hozzám nagyon közel áll a versek interpretálásának az a teljesen természetes, sallangmentes módja, ahogyan ezeket a szövegeket hallhattuk. Hiszen Kányádi ilyen, akár a konyhából kifordulva is elkezdhetjük mondani gondolatait. A táncegyüttes által bemutatott táncokat szólótánc szakította félbe Kovács Szabolcs Zoltán előadásában, mozdulatai alatt Kányádi saját hangján hallhattuk a versek egy-egy jellegzetes részletét. „Szerény fohász az én fohászom”, „Álruhában viseltem a magyarságom”, csak egy-egy kiragadott mondat a látottakból-hallottakból. Juházs Zsolt rendezői elképzelésének megfelelően a szólótáncok során éteri fény vetült a színpadon a dobogón magában táncoló művészre, aki nem csupán a néptánc, de más műfaji elemeket is vegyítve, a mozgás érzékeny nyelvén megfogalmazva kísérte a szöveg mondanivalóját. A közös táncok az erdélyi tájak táncos sokszínűségéről tanúskodtak, a nagykörben, majd időnként kiskörökbe formálódva előadott táncok az Ifj. Csoóri Sándor által komponált kísérőzenével együtt időnként balkáni hatásokat is idéztek. Számomra az előadás inkább férfi-központú volt, a férfiak táncát, színpadi jelenlétét hangsúlyosabbnak éreztem. Egyetlen dolog volt zavaró a számomra, hogy a lábak erőteljes dobogása végig elnyomta az énekek szövegét, és ettől azokat sajnos nem lehetett érteni. Külön kiemelném a táncosok szép ruháit, amelyek hűen tükrözték a Kalotaszegtől kezdve a Mezőségen és Nyárád mentén keresztül Gyimesig a tájak népművészetének sokszínűségét is. Az előadás záróképe egészen megrázó és mélyen elgondolkodtató volt, a Vagyunk amíg című vers két sora ismétlődött a táncosok mozgása alatt: „vagyunk amíg |lenni hagynak”. Ezzel ismét egy újabb dimenzióba kerültünk át, ahol már kisebbségi létünkről is elgondolkodhattunk, „se kint se bent | mint az ablak” folytatja Kányádi a verset, amely most már bennem is lüktetni fog mindig, ha erre az előadásra visszagondolok, melynek forgatókönyve és szerkesztése a műsor elején kitüntetett, Novák Ferenc Tata munkáját dicséri.
