A Hagyományok Háza koncepciójának megálmodója, szakmai igazgatója, Sebő Ferenc szerint több mint negyven éves közvetlen előtörténete van a húszesztendős intézménynek. Beszélgetés a népi kultúra „öncélú” megismerésének értékéről, és arról is, hogy a népzene miért sokkal inkább popzene, mintsem vonósnégyestéma.
– Belemenne olyan vitába, hogy ki is a Hagyományok Háza ötletgazdája?
– Sokan állnak elő alapítóként, én is, a Kossuth-díjat is ezért kaptam. Sokkal célravezetőbb azonban, hogy rögzítsük: több mint negyvenéves előtörténete van ennek a népművelési intézetnek, csak a nevek változtak az idők folyamán, illetve néha a funkciók.
– Honnan kezdené az eredettörténetet?
– A népzene felfedezésével, de általában a hagyomány megőrizte műveltség tudatos birtokba vételének folyamatával, amely a 19. század elején indult és napjainkban is tart. Közben az idők múltával és a történelmi helyzetek változásával együtt módosultak nemzedékről nemzedékre az eredeti célok, elképzelések is. Akár a politikai, a kulturális mozgalmakat nézzük, a kutatás és a felhasználás mindig valamilyen konkrét cél szolgálatában zajlott, ami természetesen nem segítette elő e hatalmas, nyolc évszázad alatt összegyűlt műveltségi anyag objektív feltárását. A 19. századi nemzeti mozgalom egyenesen lemondott róla, amikor új dolgokat komponált és terjesztett mozgalmi célokra, létrehozva a Kárpát-medence legnagyobb slágerét, a magyar nótát. Nehéz is lett volna azt a sok-sok variánsban élő dallamot, szöveget egyetlen nevezőre hozni, a nemzeti mozgalom egységre való törekvését ezzel a heterogén anyaggal kiszolgálni.
– Mi hozta meg a fordulatot?
– Az, hogy Vikár Béla, majd Kodály Zoltán és Bartók Béla nevéhez fűződő nagy felfedező és ismeretterjesztő munka végre magát az anyagot kezdte felgyűjteni, megismerni és beilleszteni a magyar kultúra szerkezetébe. Vikár az irodalom megújítását remélte a népdaltól. Kodály az általános zenei műveltség kiterjesztését kívánta megalapozni vele. De az általa indított éneklő ifjúság mozgalomban a népdal nem eredeti formájában, hanem leginkább feldolgozások témájaként, az új műzene inspirátoraként jelenhetett meg. Aztán mire Györffy István a harmincas évek végén eljutott a gondolatig, miszerint a néphagyományt az oktatás minden területén fel kellene használni, jött a háború, és a kérdés elnapolódott. A Györffy-kollegisták háború utáni NÉKOSZ-mozgalma a társadalom elitjének megújítását a faluról érkező tehetséges fiatalok kiművelésében látta. Kommunikációjukban nagy szerepet kapott a népdal, sőt, már a néptánc is: politikai demonstráció céljából. Ez nem kedvezett a hagyomány önmagáért való tanulmányozásának. A korabeli szóhasználat szerint az öncélúság, a formalizmus életidegen, elítélendő fogalomnak számított. A pártállami átalakulás utáni helyzetben ismét változott a néphagyományhoz való viszonyulás, az csak annyiban lehetett fontos, amennyiben a párt által vezetett öntudatos dolgozó nép derűs alkotókedvét, a szocializmus jövőjébe vetett hitét fejezi ki, utcabálokon, felvonulásokon, de leginkább a színpadon.
– Milyen mértékben használt, illetve ártott a mozgalomnak a kommunista hatalomátvétel?
– Volt benne minden, és minden emberfüggő volt. Az amatőr mozgalmak irányítása céljából 1951-ben megalapított Népművészeti Intézet tennivalóit Révai József, a kommunista párt akkori meghatározó ideológusa a következőképpen írta elő: „A népdal az kifejezi a nép elégedetlenségét, a nép jobb iránti vágyát, de egy nincs benne a népdalban, a szocializmus eszméje, és ezt nekünk kell belevinni a népművészetbe.” Vagyis: felülről kell beleerőltetni az új eszmét, de mégis úgy kell tűnnie, mintha spontán, alulról jövő népi akarat és teremtő képesség megnyilvánulása lenne. Az új intézet igazgatója, Széll Jenő azonban nem sokat filozofált ezeken a kérdéseken, mindent megígért, aztán a feladatot a maga módján értelmezve sürgősen munkához látott. Igyekezett minél szorosabb kapcsolatot kiépíteni a Néprajzi Múzeummal és az egyetemi néprajzi tanszékekkel. Muharay Elemér az intézet néprajzi osztályának vezetőjeként úgy értelmezte a feladatát, hogy a mozgalomnak kell eredeti anyagot, táncokat, zenéket gyűjteni, és azt minél szélesebb körben hozzáférhetővé tenni. Olyan fiatal és kezdő munkatársai voltak, mint Martin György vagy Pesovár Ernő. Nagyarányú kollektív gyűjtőmunka indult. Domokos Pál Péter 1952-es beszámolója szerint az intézet havonként átlag harminc gyűjtőutat bonyolított le harminc gyűjtőjével, ez a munka csak 1951-ben mintegy négyezer népdalt eredményezett.
– Mi volt a legfontosabb haszna ennek az offenzívának?
– Gyakorlatilag itt alapozódott meg az azóta európai hírűvé vált magyar néptánckutatás. Széll Jenő minden segítséget megadott ehhez. A sosem használt szolgálati autójával a folkloristák jártak vidékre gyűjteni. A híres Pátria-sorozat folytatása, az áttelepült moldvai csángók és bukovinai székelyek anyagának felvétele is a Corvin téri épületben történt. A sorozat háború előtt készült lemezei már elfogytak, a Népművészeti Intézet utánnyomatta Magyar Néprajzi Hangfelvételek címmel. Martin György visszaemlékezése szerint a csaknem száz darabból álló sorozat hanglemezeit darabonként hat, azaz hat forintért lehetett megvásárolni. Az intézet gyűjtési útmutatókat adott ki, megjelentette a Néptáncosok Kiskönyvtárát. Tanfolyamokat, összejöveteleket szervezett. A népzene-, népi tánc-, népi játék-, gyermekjátékgyűjtők számára rendezett tanfolyamokon a megbeszélendő anyagot népi énekesekkel felvett gramofonlemezről vagy magnetofonról, de legtöbb esetben az eredeti népi énekes, nótafa előadásában hallgathatták. A táncot az eredeti népi táncossal mutatták be, a népi vagy gyermekjátékot az eredeti játszócsoport bemutatásában tárták az érdeklődők elé. Mindez 1955-ig tartott, amikor Széll Jenőt leváltották az igazgatói tisztségből. Nem ezt várták tőle, a szocializmus sehogy sem akart megjelenni a népdalban. Bár felbukkantak ilyen „népdalok” is, ezekről hamar kiderült, hogy a gyűjtő „költése”.
– Hozott-e e tekintetben bármilyen változást az ’56-os forradalom?
– Természetesen ismét irányt váltottak az ideológiai szelek, fokozatosan átszervezték a Népművészeti Intézetet, amely kiterjesztett feladatokkal, Népművelési Intézet néven folytatta a munkát. Ebben a népművészet már nem jutott olyan hangsúlyos szerephez, a vele való foglalkozás a Népművelési Intézet Táncosztályára korlátozódott. A hatvanas évek elején minden tánc és részben a népzene iránti érdeklődést tulajdonképpen ez a táncosztály szolgált ki. A táncosztály feladata volt az is, hogy kiszolgálja a néptáncmozgalmat, ezért lehetett folytatni a néptáncgyűjtést a Népművelési Intézet keretében is. Minden héten volt úgynevezett stúdiófoglalkozás, teljes napos néptánctanulás, ahová az ment el, aki akart. Akkoriban még nem fizettek a tanfolyamokért, és mindig olyan anyagra került sor, amilyet a koreográfusok igényeltek. A koreográfusok pedig mindig vágytak valami újdonságra. Martin – aki 1958-tól 1964-ig szinte minden héten tanított – örök sérelme volt, hogy a csekély számú vezető koreográfus gyorsan aprópénzre váltotta a felületesen elsajátított tudományt. E gyors megismerési folyamat célja a többség számára nem a néptánc intenzív, „öncélú”, teljes folyamatában való megismerése volt, hanem mindig csak egy bizonyos, adott koreográfia elkészítése. A néptáncoktatók általában kimazsolázták az érdekesnek ítélt mozgásokat, és mindjárt fel is használták. Ezért aztán ennek a generációnak a néptáncismerete rendkívül sokféle anyagot ölelt fel ugyan, de mélységről nem lehet beszélni. A bartóki utat sűrűn emlegetők akkori ideológiáját legtömörebben az a vélemény fejezte ki, amelyet a kor egyik neves koreográfusa így fogalmazott meg: „Engem maga a néptánc nem érdekel, csak ami eszembe jut róla.” Így aztán ezek a törekvések, bár sok jelentős színpadi újítást hoztak, nem járultak hozzá az eredeti anyag jobb megismeréséhez, alkalmazásához. 1964 végére a Népművelési Intézet Táncosztálya is megszűnt, a népművészettel való foglalkozás még inkább háttérbe szorult, a filmtár és a gyűjtőmunka átkerült a Magyar Tudományos Akadémiára.
– A változás, az eredeti folklórhoz való viszony újraértékelése amatőr körökből indult ki. Törvényszerű, hogy így történt?
– Akár így is nevezhetjük a folyamatot, ahogyan a hetvenes évek elején a fiatal zenészek hangszeres mozgalmához csatlakozó Timár Sándor együttesében, a Bartók Táncegyüttesben végre kialakult az eredeti táncok – Martin kifejezésével élve – „öncélú” megismerésének igénye. A néptáncok társastáncként való megtanulása a hagyomány közösségi érvényű üzeneteit lobbantotta ismét lángra. „A néptánc lekerült a színpadról” – méltán híresült el Csoóri Sándornak ez a megállapítása, amellyel azt üdvözölte, hogy a néptánc ismét utat talált a közösséghez. De az igazsághoz tartozik, hogy a színpadon is maradt néptánc elég, hiszen a táncházmozgalomba torkolló törekvés a színpadi munkát is megújította. A korábbi kimazsolázó, figuravadászattal összeeszkábált, mesterséges tánckoreográfiák helyett a megismert eredeti táncfolyamatok kezdtek elterjedni, lassan, de biztosan az egész országban.
– És a folyamat egy idő után már intézményi támogatást is élvezett…
– Igen, a Népművelési Intézetben Vásárhelyi László és Simay Zsuzsa idején lassan újra megindult a korábbi tevékenység felfejlesztése, amely aztán a hetvenes években az új igazgatónak, Vitányi Ivánnak köszönhetően, a táncházmozgalommal összekapcsolódva új irányt szabott a hagyományápolás értelmezésének. A pusztán magamutogató, személyes önmegvalósítás ideája helyett újra kialakult a népzene és néptánc egyszerű, és a közérdekre tekintő felhasználása, amelynek igényét a nagy elődök már a harmincas években megfogalmazták. És ez volt a nagy pillanat, amelyre Martin György oly régóta várt. A táncanyag alapos ismeretében ő ugyanis pontosan tudta, hogy ez az anyag használható lenne a mai életben is. Csak hát zene nélkül nincs tánc. A zene eredeti formában való megszólaltatása pedig az eddigiek fényében szinte megoldhatatlannak tűnt. Márpedig sokan, élükön Kodállyal megállapították, hogy a leírhatatlan és nehezen megközelíthető előadási sajátosságok jelentik a népzene lényegét. Ez a lényeg a népzene másodlagos előadásában valahogy mindig elsikkad, hiányzik. A hetvenes években viszont bebizonyosodott, hogy kemény munkával a népzenéből még ezt is meg lehet menteni a jövő számára. Újra lehet tanulni, sőt, sokak számára így még vonzóbb, átütőbb erejű, igazabb.
– Egyszerűen azért kezdtek foglalkozni vele, mert önmagában is szépnek találták?
– Egészen pontosan így történt. Csupán ezért akartuk megtanulni és játszani is. Nagy öröm számomra, hogy ez a fellángolásunk nem bizonyult valami személyhez kötött hóbortnak, hanem nagyszámú követőre talált. Senki sem gondolta volna – a hatóságok sem –, hogy a népzene felfedezése ezúttal minden hátsó szándék nélkül történt. Sem politika, sem tudálékos népboldogítás eszméje nem rakódott hozzá. Ma már elmondhatjuk, hogy a népzene játszásának rendkívül nagy, ugyanakkor sokarcú tábora van, ezen belül jelentős réteget képeznek azok, akik nem tartják szükségesnek az „eladhatóság” érdekében végzett beavatkozásokat, hanem „öncélúan”, a maguk kedvére kutatják és játsszák kis klubokban, kocsmákban vagy éppen otthon afféle polgári házi muzsikáláshoz hasonlóan. Félreértés ne essék, nem vagyok a feldolgozások, átgyúrások, idézetek és utalások művészetének ellensége, de mindezek csak addig működhetnek értékelhető minőségben, amíg ott van mögöttük az eredeti nyelvet értők, tovább beszélők élő közege. Ebben kap értelmet, ettől lehet „akcentusmentes” minden játékos kísérletezés, elrugaszkodás, kreatív alkotás.
– Önt miféle „végzet” sodorta erre a pályára?
– Passzióból, bármilyen terv nélkül kezdtük műveltük a dolgot Halmos Bélával, módszertanról szó sem lehetett. Szórakozásból támadt ötlet volt, hogy milyen jó lenne mindezt eljátszani a maga eredetiségében. Elmentünk hát Martin Györgyhöz, hiszen sehol máshol nem kaptunk anyagot. A Néprajzi Múzeumból például azzal küldtek el, hogy „minek az maguknak, nincs is hozzá végzettségük”. Martin volt az egyetlen kivétel – még a saját intézményén belül is –, őt nem érdekelte a végzettségünk, kinyitotta a szekrényét, és szedte elő a magnószalagokat. Akkoriban kerültek hozzá Kallós Zoltán Erdélyből kimenekített gyűjtései is, így az ő saját és Kallós anyagaiból kezdhettünk muzsikálni. Ezzel párhuzamosan soha nem hittem abban, hogy elegendő lenne a kultúra értékeit csak úgy lerakni valahova. Lapulhat a könyvtárak mélyén akármennyi okos gondolat, ha nem olvassa, nem használja senki. Nem lehet egy nyelvet, egy kommunikációs rendszert csak úgy „elrakni”. Ha nem értjük, nem beszéljük, elvész mindazon érték is, amelyet hordoz, amelyet kifejez, és nem lehet majd előhalászni, akkor sem, ha ne adj Isten épp szükségünk lenne rá. Lehet vitatkozni afölött, hogy Kodály konkrétan miként gondolta azt a híres mondatát, miszerint a népzenének „köze van még mindnyájunk mai életéhez”, de vitathatatlan, hogy vannak olyan mai, népzenével foglalkozó fiatalok, akik mindenféle ideologizálás nélkül, pusztán szívükre hallgatva váltják valóra ezt az elképzelést. Mindezekből logikusan következik, hogy szükség volt a régi intézmény felújítására és az új funkciók szolgálatába állítására. És itt kezdődik a Hagyományok Háza története.
– Az ön szempontjából hogyan „történt” a Hagyományok Háza?
– A Hagyományok Házával „mindössze” annyi történt, hogy amikor az Állami Népi Együttest meg akarták szüntetni, valamit tenni kellett a veszély elhárítására. Az együttes akkori igazgatójával, Serfőző Sándorral azt találtuk ki, kapcsoljuk össze egy népművelési intézménnyel, és akkor senki sem mondhatja, hogy minek nekünk még egy táncegyüttes. A Hagyományok Háza néven megjelenő intézmény már a revival mozgalmat támogatta, nemcsak a színpadi néptáncművészetet, hanem a teljes táncházmozgalmat. Nagy szükség volt rá, az akkori tudományos háttérintézmények, múzeumok már képtelenek voltak helytállni önmagukban, a már említett egy-két kivétellel, mint amilyen a Martinék néptánc csoportja a Zenetudományi Intézetben, ők sokat segítettek nekünk. A Hagyományok Háza ötlete munka közben merült fel. A Magyar Állami Népi Együttesben (MÁNE) nagy vonalakban már lezajlott a reform, a Timár Sándor-féle szemlélet, miszerint nemcsak ötleteket ragadunk ki és visszük színpadra, hanem megtanuljuk nyelvként a táncot rendesen, társastáncként, és abból viszünk fel elemeket a színpadra mutatványként. Ez a reform Timár érdeme, mi zeneileg támogattuk.
– Miért vállalta el akkoriban a MÁNE művészeti vezetésére való felkérést?
– Mert vonzott a munka, éreztem a lehetőségét annak, hogy belevigyük azt a szellemet, amely révén az egész több legyen színházi produkciónál. Kezdtem kitalálni a Hagyományok Háza koncepciót, amivel megmentettük az Állami Népi Együttest is. Azt mondtuk, itt van egy archívum, egy kutatói, illetve közművelődési munka, és az egésznek a MÁNE a reprezentációja. És ezt így el is fogadta valamennyi döntéshozó. Olyan intézményt szerettünk volna létrehozni, amely megfelelő állami támogatottsággal kereteket tud biztosítani a hagyományőrzés minden formájának. Négy kormánnyal tárgyaltam a megvalósításról, de mire sikerült volna kilobbizni a döntést, már újabb kulturális vezetés érkezett. És amikor Kelemen Lászlót bízták meg a ház vezetésével, úgy éreztem, az ügy fontossága miatt nem szabad hiúsági kérdést csinálnom belőle. Így lettem az intézmény szakmai igazgatója.
– Elégedett a saját koncepciója érvényesülésével?
– Szavam sem lehet, hiszen sikerült rendbe hozni az épületet, sok ember munkahelyhez jutott. Nekem korábban erre nem nyílt lehetőségem, egy könyvtár létesítését is alig tudtam kiharcolni. Vannak azonban perspektívák, amelyek nekem kissé szűkösek. Károsnak tartom például a népzene és néptánc mitizálását, ami már a harmincas években lezajlott, nulla eredménnyel. Az volt az igazán fontos, hogy végre visszanyúlni a Bartókék szelleméhez, felfedezni, hogy a magyar népzene nem egy rendkívüli és egyedi teljesítmény, hanem a Kárpát-medencében egyazon zenei- és táncnyelven beszélnek az ott élő, különböző nyelveken beszélő emberek. A népzene körüli „lihegést” sem szeretem, a népzene egyszerűen köznyelv, popzene, de legalábbis annak a múltja, nem pedig vonósnégyestéma. A nép századokon át használta, állandóan változtatta, hiszen mekkora különbség van a mezőségi, illetve a kalotaszegi muzsika között. A jövő pedig a fiataloké, akik képzettek, tele energiával és ambícióval.
– Kell féltenünk valamitől a népzenét, a népi kultúrát?
– Sajnálatos, hogy a jogvédelem jelenlegi stádiumában a rendszer szinte „bünteti” azokat, akik nem avatkoznak be okvetlenül a hagyományos zenélésbe, hanem évek szívós munkájával tökéletesítve hangszerjátékukat megtanulnak szabadon, alkotó módon improvizálva játszani, ahogy az elődök is tették. Jelen pillanatban az ilyen együttesek nem számíthatnak még arra a nevetséges jogdíjra sem, amelyet azok is megkapnak, akik mindenféle elmélyedés, munka és tehetség nélkül belebabrálnak a népzenébe, elrontják, csakhogy produktumaikat feldolgozásként, netán önálló műként elszámolhassák. A népzenével kapcsolatosan a magyar közvélemény drámaian keveset tud az improvizálásról, többnyire csak a dzsessz privilégiumának tekinti, és épp emiatt becsül sokra. Pedig a magyar népzene lényegét is a kreatív improvizálás alkotja, csak éppen nyolc évszázadra visszatekintő európai hagyomány szerint. Az is igaz persze, hogy egy ismeretlen nyelv kiragadott szavaiból, memoriter-töredékeiből nehéz folyamatos beszédet rögtönözni. Ahhoz rendesen meg kell tanulni a nyelvet. Ennek érdekében sokat tehet még, illetve kell is tennie a Hagyományok Házának.
Csinta Samu
Megjelent: folkMAGazin, 2021/4, XXVIII. évf. 4. szám
