Rácz Anna | 2021.augusztus 22. | Olvasási Idő: 4 perc
Az idei Művészetek Ünnepén kihagyhatatlan programnak ígérkezett nem csupán a számtalan, népi kézműves mester látványműhelyét felvonultató pavilonsor, de a Magyar Állami Népi Együttes Határtalan tánc című előadása is, melyre a Budai Várban került sor. A lábam úgy elfáradt az előadás végére, mintha magam is velük roptam volna a színpadon a Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Délvidék és a „Kis Magyarország” táncait, mert bizony nem lehetett megállni, hogy az ember leánya ne mozogjon velük együtt még akkor is, ha csak álltában és nézőként figyelte az előadást.
Már az előadás előtt jó fél órával zsúfolásig telt a Kapisztrán téren a Mária Magdolna templom előtti helyszín. A Zsikó Zenekar fülbemászó muzsikájával és széles repertoárjából válogatott népdalaival már remekül hangulatba hozta a székeken és a fűben egyaránt ülő-álló sokaságot. A Magyar Állami Népi Együttes előadását végül egy, a színpadhoz képest emelkedőről nézhettem végig, ahonnan nem csak a színpadot, de annak háta mögött zajló, az előadás közbeni eseményeket is figyelemmel követhettem, így egyáltalán nem megszokott nézőpontból láthattam az előadást. A műsor során nem csupán a magyar, de a Kárpát-medencében velünk sorsközösséget vállaló népek muzsikái és táncai is megelevendtek, így a tematika, mely Mihályi Gábor rendezésében és Pál István Szalonna zenei szerkesztésében valósult meg, remekül tükrözte az összetartozás központi gondolatát.
A közönség körülbelül a harmadik táncig figyelt csendben, innentől már tapssal kapcsolódott be az előadásba, jártak a kezek-lábak, nehéz volt az egy helyben maradás. A dalok-táncok sora igénybe vette érzelmeinket, hiszen gyors egymásutánban váltakoztak a vidám jelenetek és a szomorú emlékeket idéző képek. Az egyik pillanatban mintha lakodalomban lennénk, a következőben felhangzó dal szerint már viszik a fiúkat Galícia felé. A színpadi képek a tájegységek viseleteivel gyorsan váltakoztak, fénysebességgel jártuk be a Kárpát-medence különböző tájait. Különösen csodáltam a táncosokat a csak fiúk illetve a csak a lányok által előadott műsorszámoknál, ahol különösen nagy energiabedobással táncoltak, és ha ez még nem venné igénybe eléggé a tüdőkapacitást, ráadásul közben még olyan szépen is énekeltek, hogy arra gondoltam, ha csak felvételről hallgathatnánk, nem is feltétlenül mondanánk meg, hogy közben bizony ropják is a lábaikkal. Nem csak klasszikus néptánc képeket láthattunk, hanem például játékokat is, az Én elmentem a vásárba fél pénzzel című nóta alatt óriás fedeles kosarakat mozgattak a táncosok, és időnként ezekből emelték ki a lányokat, mindezt olyan gyorsasággal, hogy nem is volt mindig egyszerű követni, pontosan ki és hogyan is került bele a kosarakba.
A backstage-ben megfigyelhető volt, hogy a táncosok még a színpadra lépés előtti utolsó pillanatokig is próbálnak, egyeztetnek, hangolódnak, tudatosan készülnek a pár perc múlva következő színpadi létre, ugyanakkor szemmel látható az az összetartó, egymást segítő közösségi lét, amely - kívülről nézve legalábbis - jellemezheti őket. A számos kellék levitele-felvitele is mindig pontosan a helyén lévő segítséggel történt, érzékelhető volt, hogy sok ember összehangolt munkája szükséges a produkció kivitelezéséhez. Bár a zenészek a színpad hátsó részén helyezkedtek el, szerves részét képezték az előadásnak, melyen többször is megfigyelhető volt a tánc és a színház elemeinek kellemes keveredése. Különösen a férfi szereplőkön láttam azt a nagyon érdekes kettősséget, hogy határozott, időnként kifejezetten erőteljes mozdulataik mellett ugyanakkor milyen légiesen, könnyedén táncolnak ki minden egyes ütemet a zenéből. Mindeközben a lányok csoportos táncait nézve szívesen szaladnánk fel a színpadra és állnánk be közéjük.
Arra, hogy mennyire azonos tud lenni a folklórban két különböző nép kultúrája, azt nagyon jól mutatta például a Felvidéki karikázó tánc, mely a régi körtáncokra emlékeztet, és melyet azonos dallammal, magyar és szlovák dalszöveggel kísérve is hallhattunk. Vagy az a három pár által előadott forgatós szlovák tánc, amely eredetileg Sáros megyéből származik, de egészen Erdélyig fellelhető a különböző területeken, és magán hordozza az egységes kultúra nemzeti sajátosságait. Ennek is különösen érdekes volt kísérőzenéje, amely a barokk kort idéző hangszeres zene paraszti vetülete.
A lendületes előadás remekül tükrözte az augusztus huszadikai ünnep mondanivalóját és azt is, hogy szétszakíttatásunk ellenére határon innen és túl is őrizzük a néptánc hagyományait, mely egyszerre képes megtartani minket magyarságunkban, de hidat is képez a velünk együtt élő népek felé, melyekkel a folklór közös nyelvét értjük és beszéljük.
