Hont Angéla | 2020. június 5. | Olvasási idő: 10 perc
Lakatos Mónika és Rostás „Mazsi” Mihály több mint húsz éve alkotnak párt a magánéletben és a színpadon egyaránt. 1995-ben a Holdvilág Színháznál ismerkedtek meg, 2000-2003 között a Romano Dromban zenéltek együtt, 2004 óta a Romengo frontemberei. Mindketten otthonról hozták magukkal a zene szeretetét, a roma dallamvilágot, énekeket, táncokat szinte az anyanyelvvel együtt tanulták meg. A járvány miatt 25-30 koncertjük maradt el, de elfoglalják magukat otthon és készül már az új Romengo lemez is.
Hogy érzitek magatok? Hogyan telnek a mindennapjaitok?
Móni: Jól vagyunk, zajlik az élet attól függetlenül, hogy most nem zenélhetünk. Nem unatkozom, sosem. Minden nap főzök, a gyerekek, a házban való tevékenység elveszi az időmet. Minden rendben most egyelőre. Várjuk a koncerteket.
Mazsi: Móni rengeteget unokázik, nagyon sokat, ő nem unatkozik. Én már kezdek néha. Ez az itthon zenélgetés is kezd már kicsit egyhangú lenni. Ez nem olyan, mint amikor színpadon van az ember és kapcsolatban van a közönséggel. Ok, hogy a zenét megoldjuk, hogy az nem hiányzik, de mégis, igazából hiányzik.
Minden nap zenéltek?
Mazsi: Nem. Bár Móni minden nap énekelget, táncolgat a gyerekekkel.
Móni: Azért mondtam, hogy nem unatkozom sosem, mert van itt egy hároméves, egy másfél és a kicsi baba, az unokánk, féléves. Velük énekelgetünk, táncolgatunk. Ezt látják, ezt hallják. A két kisfiú pont abban a korban van, hogy fogékonyak rá, utánozzák a felnőtteket. A pici lány, a féléves, ahogy meghallja a zenét, rögtön nevet.
Készülnek új számok?
Mazsi: Igazából úgy készülünk új számokkal, hogy már megvannak, csak még nem játszottuk azokat koncerteken. És még mindig van olyan, amihez nem készült el a szöveg, mert még nem érett meg arra. De az új Romengo lemez már úton van, készül. Sokáig nem tudtunk betegség miatt stúdióba menni, hol Móni volt nagyon beteg, hol én. Aztán bejött ez a vírus, ami picit megijesztett minket, tényleg karanténban voltunk, nem mentünk sehova. Még mindig itthon vagyunk, nem nagyon merünk járkálni. Ha jön egy pici ihlet, meg fogom azért a hangszert. Móni is dúdolgat, már van egy-két új dallama. Ezekekkel fogunk élni, csak még nem érettek meg arra, hogy komolyabban foglalkozzunk velük.
Mennyi koncertetek maradt el?
Mazsi: Ami már lett volt dumálva, az kb. olyan 15. Ezek azok, amikről tárgyalásban voltunk, aztán félbemaradtak. Nyári fesztiválok, főleg külföldön. Ehhez jön, amik maguktól jöttek volna, ahova nem én kopogtatok. Azok a megkeresések elmaradtak. Szerintem olyan 25-30 koncert elmaradt.
Móni: A vírus miatt tapasztaljuk, hogy most félnek bármit is mondani a levélváltásoknál, minden annyira bizonytalan. Még az őszi helyzet is bizonytalan, nem merik 100 százalékra bevállalni azokat sem.
Van-e olyan koncert, utazás, találkozás, ami úgy néz ki, megvalósul, és különösen várjátok?
Mazsi: Nemrég váltottunk levelet egy német kapcsolatunkkal, aki Franciaországba szervezett nekünk egy tízkoncertes turnét augusztus elején, az még úgy néz, hogy talán meg lesz tartva, de már abban sem bízom nagyon. És még van egy lengyel, amit még nem mondtak le, a Pannonica fesztivál augusztus végén. Szlovéniában a Balassi Intézetben lett volna egy előadásunk áprilisban, azt átrakták júniusra, júniusról szeptemberre, talán akkor megvalósul. Ott van egy fotókiállítás is rólunk.
Erről akartam is kérdezni, meséljetek kicsit, hogyan alakult, hogy készült kettőtökről egy fotókiállítás.
Mazsi: Mi csak kellékek voltunk ebben a dologban, a fő szenzáció maga a fotós. Tényleg nagyon szép fotókat készített, érdekes módon pedig pont mi szerepelünk rajta. A szlovén Balassi Intézettel közösen úgy döntöttek, hogy készítenek ebből egy kiállítást, hiszen a fotós szlovén, a fotó alanyai pedig magyarok.
Hogyan találkoztatok ezzel a fotóssal?
Mazsi: Egy szlovén előadáson tavalyelőtt, egy szobakoncerten, Rok Košir* lakásán. Ott ismerkedtünk meg ezzel a fotóssal, Janez Marolt a neve.
Móni: Egy nagyon szuper hangulatos koncert volt. Sokféle ember volt ott, külön regisztrálni kellett és az érdeklődés akkora volt, hogy kettőt is kellett tartani. A másodikon ismertük meg őt. Spontán elkezdtünk beszélgetni a társaságban és kiderült, hogy ő fotós, amire felkaptuk a fejünket. Mondta, hogy menjünk el, nézzük meg a műtermét és nagy örömmel készítene rólunk fotókat. Így lettek a fotók, amiknek mi is örültünk, mert sok fotóssal dolgoztunk már, kíváncsiak vagyunk, hogy kik azok a fotósok, akiknek olyan a meglátása, ami ízlésben közel áll hozzánk. MI azt gondoljuk, hogy nagyon szuper fotók születtek, nagyon szépek. Az egyik nagy élményünk volt, nem is számítottunk rá, hogy fotózkodni fogunk. Ott helyben megcsinálta a fotókat és lett belőle ez a kiállítás.
Mi a legjobb abban, hogy most otthon vagytok? És mi az, ami hiányzik?
Móni: A legjobb, hogy sokat babázhatok.
Mazsi: Igazából nekünk nem nagyon változott az életünk azon kívül, hogy tiltott helyek lettek. Mert mi egyébként is együtt vagyunk éjjel-nappal. A zenélés nagyon hiányzik, de a mindennapjaink nem telnek másként. Azok az élmények maradtak el, hogy elindulunk koncertre, ott vagyunk, megéljük a koncert hangulatát, aztán hazajövünk. Még a zenekarral sem nagyon találkozunk most.
Móni: Mások előadására elmenni, kimenni a szabadba úgy, hogy nincsenek korlátok, ezek hiányoznak.
Mazsi: Meg maga az utazás. Amikor külföldre mentünk. Én azt nagyon imádom.
Móni: Nekem itthon is mások előadásai. Öcsém kicsi fia három éves, itthoni koncerten, amikor olyan helyre mentünk, ahova ő is jöhetett, feljöhetett a színpadra. Mondja nekem ilyenkor, hogy „Móni, megyek veled oda, fellépünk, jövök én is!”. Várnám azt, hogy ezek az élmények meglegyenek neki is, hogy ő is lásson ilyen előadásokat. Nem mindegy, hogy ebbe nő-e fel, hogy ezt látja egy kicsi gyerek. Meg az emberek kapcsolata, a közönséggel való kapcsolat még az, ami hiányzik. Családtagokhoz, ismerősökhöz sem tudunk járni, a velük való kapcsolat is hiányzik. Az itthonlétben amúgy nekem ugyanolyan a hétköznapom, mint azelőtt, csak nem jövünk-megyünk. De ugyanazt csinálom, mint azelőtt, csak most többet babázom. 24 óra így is kevés nekem egy napban.
Ki szokott főzni?
Mazsi: Csak Móni főz, én nem tudok, én még egy teát is elsózok. Nem tanított meg Móni. (nevet)
Móni: Bográcsoltunk nem olyan rég és mondtam neki, hogy legalább annyit csinálj, hogy felügyeld a tüzet és kavargasd meg a húst, mert közben még más egyéb dolgom is volt. Jön szólni, hogy lehet kéne még víz a húsra, mert lehet, hogy leégett, túl sűrű talán. Kavargatta ugyan, de hát kicsit odakapott. Ennyi köze volt a főzéshez azt hiszem a huszonévek alatt.
Mit esztek mostanában a legszívesebben? Van olyan recept, ami időről időre előkerül?
Mazsi: Amikor Móni kérdezi, mit főzzön, nekem annyira mindegy. Mindent tök jól főz, ha van hozzá hangulata. Nagyon szeretem a főztjét. De vannak rosszabb napjai és azt érezni. Szokta mondani, hogy úgy megy a kajának, ahogy a kedvének. És tényleg így van, hogyha nincs olyan kedve, akkor az a kaja olyan Móni-szegény.
Móni: Visszatérve a kérdésre, most a halászlé az, ami nagyon hiányzik Mazsinak. Sokat bográcsolunk amúgy, ha tudunk. Jobb a szabadban most, hogy így be vagyunk zárva. Tök jó, hogy van udvar, főleg, ha jó idő van.
Kertészkedni szoktatok?
Mazsi: Szoktam. Kéthetente le kell vágni a füvet, összegereblyézek, összesepregetek, ennyi a kertészkedés. Kétszer próbáltam elültetni koratavasszal egy nagyon fura fát, nem is tudjuk a nevét, anyukámtól kaptuk a magokat. Úgy néz ki, mint egy hatalmas pálmafa, egybe levelekkel, nem olyan sok vékony, ez olyan nagylevelű. Olyan szorgalmasan locsoltam reggel, este és nem nőtt ki. Idén így nem is próbálkoztam ezzel. Móni viszont cserepekbe rak el hagymát, petrezselymet, zöldséget.
Móni: Van egy kiskutyánk, őmiatta a kertbe nem lehet rakni. Szegény most úgy néz ki, mint egy hajléktalan, mert mi nem tudjuk a szőrét vágni. A kutyán is látszik a karantén már.
Van- olyan film, amit az otthonlétre ajánlotok?
Mazsi: Nem nagyon nézünk filmet, inkább ismeretterjesztő csatornákat nézek, abba még Móni is bele-bele néz. Néha nézek filmet interneten, legutóbb a Vengot néztem, meg a Latcho drom című filmet. Általában a zenés filmeket szeretem.
Mit csinálnátok legszívesebben, ha azt mondanák, holnaptól lehet?
Mazsi: Utaznék, de nagyon. Konkrétan mindegy hova, csak menjek már, menjek, menjek. Annyira hiányzik, ahogy készülődsz, aztán megyünk a Blahára találkozni, beülünk a buszba, jó utat kívánunk egymásnak és elindulunk. Ez a legjobb része a dolognak. Meg az utazás maga, amikor viccelődünk egymással, néha szívatjuk egymást, főleg Gusztit. (nevet) Ez a része nagyon hiányzik, úgyhogy ha most hívna valaki, hogy utazni kell akárhova a zenekarral, nem kérdezném, hova, hanem kiabálnék Móninak, hogy pakolj!
Móni: Hát igen, ez nekem is hiányzik. Őszintén, történtek a családban problémák, nekem ilyenkor a zene nagyon tudott segíteni. Más az itthoni zenélés, igaz, az is segít átjutni a problémákon, de az, amikor koncertezünk és emberek közé megyünk, vagy utazunk, azok segítenek legjobban túljutni a problémákon. Ilyenkor nincs az embernek ideje azon gondolkodni, ami negatív dolog történik az életében. Ha a színpadra felmegyünk, nem mutathatjuk, és ez segít, hogy ne azon gondolkodjunk és túljussunk rajtuk. Ezért is hiányzik nekem a koncerten zenélés.
* Rok Košir szlovén zenei menedzser, szervező
