nem hivatásos kézműves
A jelen helyzet első 40 napján egy másik tárgy segített át, ami helyrebillentette a lelki egyensúlyomat. Ezt követően megújult erővel álltam neki rögtönzött műhelyemben a nappali közepén, a következő karantén munkának.
Az anyagok beszerzéséhez, kénytelen vagyok a legkülönfélébb megoldásokhoz folyamodni. Egyik esti karanténsétám alkalmával arra lettem figyelmes, hogy egy, a helyiek számára is jól ismert és békésen megtűrt szemétkupac tetejére régebbi vágású husángok, vesszők kerültek ki. Nem hittem a szememnek. Kiválasztottam a legkevésbé görbét és hazahoztam. Amikor leháncsoltam, már nem tetszett annyira, mert szívós, erős, de szivacsos, szálkás anyagnak tűnt. Érződött rajta, hogy ezt nem lesz jó faragni, de örültem neki, hogy van. Két éve faragok, két éve tanulom a fák fajtáit és jellemzőit, de természetesen szinte soha nem tudom, hogy éppen milyen fával dolgozom, ez most sem volt másképp. Méretre vágtam, megcsiszoltam és faragni kezdtem a botot. Volt elképzelésem, azonnal összeállt a kép. Abban a pillanatban láttam az elkészült botot, ahogy az első centimétert megfaragtam. Tetszett, amit láttam és ez erőt adott.
Hamar kiderült, hogy nincs minden rendben, alkalmazkodnom kell az anyaghoz, mert ilyen fával még nem dolgoztam. Kisebb pánikba estem, amikor nem úgy ment, ahogy elképzeltem, szó szerint kidobta a kést az anyag. Ez azért volt, mert nekiestem a fának. Önző voltam, szárnyaltam, örültem, az élet is kezdett beindulni körülöttem, hosszú idő után kezdett kialakulni, hogy van hogyan tovább, de közben elfelejtettem tisztelni az anyagot. Az anyagot tisztelni kell, mindent ő ad. Testet, formát ad a léleknek, közben megtanít faragni. Azzal, hogy ellenál és azzal, hogy hagyja magát, úgy formál minket, ahogy mi formáljuk azt. Mi csak elveszünk, ő csak ad. Ha nem tiszteljük, nem úgy ad. Ezek után sokkal finomabban, lazábban és több figyelemmel próbáltam legyőzni a fát. Sikerült. Viszonylag könnyedén, egy hét alatt elkészült a faragás. Középen fent, naiv, polgáriasodott történelmi magyar címer, ellenkező oldalon a kereszténység jelképe. Fentről botközépig, ovális mezőkben, a XX. századi életet megelevenítő ábrák, amiket más mélységben, nagyon leegyszerűsített somogyi tulipános indák választanak el egymástól. A sejtrácsszerű elrendezés, Id. Kapoli Antal hagyatéka, ezt egy újragondolt elrendezésben és kivitelben, más-más díszítőelemekkel és technikai megoldásokkal alkalmaztam. A bot markolatának egy mogyoró(?)gyökér anyagot választottam, amit formára faragtam.
Az elválasztó gyűrű és a bot alsó vége, a szürkemarha tülök legvékonyabb, fekete részéből készült. Ezeket megfelelően illesztem, majd egysíkba csiszolom. Ezután jön a felületkezelés. Ennél a botnál azt választottam, hogy először a bot teljes felületére húzok pár réteg politúrt, majd utána pácolok. Politúrozás közben, egy vattával bélelt rongylabdával ("baba") visszük fel a shellakkot a felületre, nagyon vékony rétegekben. Ez tartós, magas fényű, természetes anyag. A mélyebben lévő kifaragott részeket a politúr nem fogja be, mert a baba elsiklik felette. Ezeket a részeket sötétebb páccal kenem be, a már lakkozott felületről pedig ronggyal letörlöm. Így adok egy antikolt, a régi idők szellemét idéző patinát a tárgynak. Ezután következik a végleges politúrozás és kész a bot.
Amikor elkészült, sokáig néztem, de nem a gyönyör ragadott el. Furcsa érzés volt, hogy tudat alatt már csak a következő tárgy foglalkoztatott. Sokadik ékes bizonyítéka ez annak, hogy nem a cél, hanem az út a fontos. A cél már szinte semmi. Csak egy bot. Az alkotói eredmény pedig túl sok szempontból értékelhető ahhoz, hogy vitathatatlan és őszinte legyen. Az úton szerzett emlékek és tapasztalatok teljesítik be azt a vágyat, amiért alkotunk.
<< Vissza a többi pályázathoz
