1978. június 11-én születtem Nagykanizsán. Családommal 1983-ban költöztünk Keszthelyre, ott nőttem fel. 2009-óta Budapesten élek. Édesapám műgyűjtőként és restaurátorként vezetett be a magyar néprajz világába. Öt éve kezdtem el foglalkozni fafaragással, azon belül a dunántúli pásztorművészettel. 2018-ban készítettem első faragott munkáimat, amikkel 2019-ben az Id. Kapoli Antal Országos fafaragó triennálén III. helyezést értem el. 2022-ben megkaptam a Kapoli-díjat, és a népi iparművész címet. 2018 és 2023 között, öt alkalommal nyertem el az MKIK Magyar Kézműves Remek címet. Alkotói és kutatói munkám elsődleges célja, a dunántúli pásztorművészet díszítő technikáinak, a spanyolozásnak és karcolozásnak az életben tartása, amivel a 19–20. sz-i pásztorélet egyedülálló szellemiségét próbálom visszaemelni a kortárs alkotók világába. Részt veszek táborokban, foglalkozásokon, ahol prezentációk és bemutatók mellett adom át tudásomat. Szakmai felületeken rendszeresen teszek közzé tanulmányokat.
Az Élő Népművészet – XVIII. Országos Népművészeti Kiállításra beadott tárgyaimat a dunántúli pásztorművészet közel kétszázéves hagyományainak alapján készítettem, és a tájegységre jellemző technikákkal: spanyolozással, karcolozással és savazással díszítettem.
A zsebtükrös (szerelmi ajándék) keményfába, puszpáng alapanyagba készült, Király Zsiga stílusában spanyolozással díszített. A tárgy kis méretéből adódóan a tükrös mindkét oldalán megjelenő négyszínű, spanyolozott mintaszerkezet elkészítése, a negatív és pozitív mintaelemek kifaragása és kispanyolozása módszertanilag különösen nagy odafigyelést igényelt.
A kétrészes asztali fűszertartó cseresznyefa részekkel szerelt szürkemarha tülökből készült. A díszítménye negatív (háttér) spanyolozott. Az ilyen és hasonló esetekben, amikor a pecsétviasz nagyobb felületen terül el, az átlagosnál nagyobb ellenálló képességű pecsétviaszt használok. Az előoldali minta egy saját megfogalmazású, de hagyományos elemeket megjelenítő, kissé naiv ábrázolású központi tartalom. A hátoldali minta egy tulipános és leveles egységekből rendeződő életfa ábrázolás. A fa elemek, a középrész és a talpazat a 19. században jellemző parasztbarokk vagy népi barokk stílusban készültek.
A spanyolozott kanászkürt (népi jelző hangszer) szürkemarha tülökből készült. Amikor elkezdtem tervezni a díszítményt, tudtam, hogy a kétszázadik munkaóra után is még csak azonos formájú és méretű kis szirmokat fogok faragni, ami a legnagyobb elhivatottság mellett is unalmassá tud válni. Ilyenkor szerencsés, ha egy másik készülő tárgy is van a kezünk alatt, amiben rövid távú örömünket lelhetjük, kizökkenve ezzel a monoton munkából. A kürtön öt, kazettás rendszerben elhelyezkedő mezőben a dunántúli pásztorélet képviselői, azok jellemző viseletei és állataik jelennek meg. A kanászkürt négyszáz óra alatt készült el. A zöld pecsétviasz nagy felületen történő használata elsőre szokatlannak tűnhet, de ismereteim szerint a korai pásztorok is gyakran használták ezt a színt a nagyobb hátterek negatív spanyolozásához.
Az álló tükrös vagy asztali tükrös a dunántúli pásztorművészet egyik legritkább tárgytípusa. A tükrös puszpáng alapanyagból készült, spanyolozott, karcolt és savazott technikával díszített. A 19. század második felében már gyakran használták együtt ezt a három díszítő (a savazás színező) technikát. A két alap típus közül a csúcsos tükröst készítettem el. A fennmaradt asztali tükrösök formavilágai meglepően sok azonosságot mutatnak. A régi darabok ennél a tükrösnél pár centiméterrel magasabban voltak, nekem ez volt a maximum méret, amit kiadott a faanyag. A díszítményen a korai tükrösökkel megegyezően, a tükrös talapzatának első és hátsó oldalán egy keretező negatív spanyolozott mintaszerkezetben, egy dallamosabb, mozgalmasabb tartalom jelenik meg.
A kosfejes spanyolozott sótartó puszpáng talppal és fedéllel, szürkemarha tülökből készült. A sótartóval kapcsolatos legérdekesebb történetem talán az, hogy 2025-ben, a 34. Id. Kapoli Antal faragópályázat konferenciáján Szabó Magdolna muzeológus felhívta a figyelmem arra, hogy ennek a sótartónak, pontosabban a két kosfejes ábrázolásnak hasonló spanyolozott megoldással van egy antik megfelelője is. Ez elsőre szíven ütött, mert nem szoktam direktbe másolni, az csak a kezdetek kezdetén fordult elő, ami teljesen természetes az alkotó érési folyamatában. Megmutatta a sótartót az adatbázisukban, és megdöbbentően hasonló stílusjegyeket hordoz, mint amit én készítettem. Ez annak tükrében, hogy azt a korai tárgyat nem ismertem, különleges érzés volt. Százféle gondolat keringett bennem, hogy akkor ez hogyan fordulhatott elő. Lassan kezdtem rájönni, hogy a mondás, a bibliai idézet, hogy „Nincs új a Nap alatt”, egy élő gondolat. Akik a hagyományok mentén képzelik el a jövőjüket, akik sokat vannak lélekben a régiségben, akiknek a szellemvilága a tudatosság igénye nélkül a 19–20. században él, ők ösztönösen nyúlnak a formákhoz és a mintákhoz. Talán ezért fordulhat elő az, hogy akaratlanul is elődeink képére teremtjük a világot.
